Archív

Hová megyünk, ha hazamegyünk?

Fotó: Révai Sára www.sararevai.com

Kántor Kolos nem halhat meg úgy, hogy ne lássa a szülővárosát. [Méhes Károly novellája.]

Megérkezés

Karácsonyi ajándékba azt kapom magamtól, hogy végre elmegyek haza, döntött Kántor Kolos.

A szülővárosát értette a „haza” alatt, ahol sosem járt, mert csupán másfél éves volt, amikor apját áthelyezték A-ból B-be.

Nem patkolhatok el úgy, hogy ne lássam, hol születtem, erre gondolt egy ideje. Az októberi szívritmuszavara óta. Amikor azt a frenetikus viccet találta ki a 6-os számú kórteremben, az öreg sváb bácsi mellett fekve, hogy ha majd meghal, jöhet a Kolos-tor. El is sütötte néhány embernek, akik a hátát lapogatták kacarászás közben, Koloskám, fekete humorodnál vagy, látom.

Ezért kell elmennie A-ba. Meg a karácsonyi ajándék végett.

Ült a busz ezer fenék által kivájt ülésén, és nézte ezt a hó-szemetes, barna tájat, amin lassan, soha-oda-nem-érő lassúsággal huppogtak faluról falura. A-ra csak akkor gondolt, ha le kellett írja születése helyét, de akkor is inkább azt, hogy A-nak lehetne rövidebb neve is. Egyszer, réges-rég kérdezte anyját, mert szóba került valami történet, ami A-ban esett meg, hogy milyen volt ott lakni. Anyja ránézett, aztán félrefordította a fejét, kicsit rázta, mintha egy hihetetlen dologgal találkozna, és úgy felelte, Nem is tudom, fiam, nem emlékszem…

Ilyen helyen született, amire emlékezni sem nagyon lehet.

Leszállt a három kocsiállást felvonultató buszpályaudvaron, a busz fekete füstfelhőbe burkolva nyekkent tovább.

Kántor Kolos ott állt szülővárosában, a hideglelős büdösben, a tocsogó havas sárban és körbejáratta a szemét. Karcsú, fura sisakú templomtornyot látott, úgy döntött, oda fog elballagni, az lehet az a templom, ahol titokban megkeresztelték; az apja rettegett, de ómama megüzente neki, ha a gyerek nem lesz megkeresztelve, a szeme elé ne kerüljön többé. Rájött, hogy itt A-ban ebben a templomban lehet a leginkább otthon, nem a Sallai utcában (biztos nem is úgy hívják már), ahol a tiszti lakások voltak.

Fiatalember, Jézus szereti magát, de maga szereti-e eléggé Jézust?

Kucsmás asszony állt előtte, halszálkamintás, majdnem a bokájáig érő férfikabátot viselt. Madárlábszerű, sárgás kezében képeslap méretű papirost lobogtatott, amin valóban Jézus arcvonásait lehetett felismerni, már ahogy Jézust ábrázolni szokták, és nagy, vörös betűkkel ugyanaz a kérdés villogott alatta, amit az asszony is feltett neki. Jézus szeret. Te szereted Jézust?

Az asszony hadarva beszélni kezdett, megfordította a lapocskát, úgy mutatta, hogy a pontokba szedett leírás mint igazít el a Jézus-szeretet útvesztőiben.

Kántor Kolos hirtelen végtelen türelmetlenséget érzett; elvégre a templomba akart elérni, abba a fura tornyúba, és most Jézus nevében nem engedik menni. Merőn ránézett a tovább beszélő asszonyra, és keményen csak annyit mondott. Rég nem vagyok már fiatalember, bocsánat.

És már ment is, mint aki menekül, holott alig érkezett meg két perce.

A második saroknál a piacon találta magát, ami egy kis fedett vásárcsarnokkal egészült ki. Az utcáról látta, hogy büfé is üzemel bent, ezért a korai kelés ellentételezésére egy kávéra szánta el magát. A büfés harcsabajszú, bibircsókos arcú férfi volt, azt kérdezte, Tejci?, majd Kántor Kolos pillanatnyi kizárását érzékelve szinte ráförmedt, Tej kell?

A hátsó állópultnál táborozott le, és épp a szájához emelte a műanyag pohárkában jól elkevert kávét, amikor oldalról nagy taszajtást érzett. Ösztönösen előre hajolt, a poharat eltartotta magától. Nagyon ügyesen, mert nem hogy rá nem folyt a barna léből, de még a kis ibrikből sem csurgott ki.

Jézusmária!, hallotta ugyanakkor, jaj, mit csináltam, drága uram, ne haragudjon, Jézusom, hogy én milyen topa tudok lenni, uram, az én hibám, hát nem igaz, látja, ez az én formám, mutassa magát… Jézusom, ugye, leöntötte magát, ahogy meglöktem… Hadd nézzem, te jóságos ég, Istenem, Istenem…

Kántor Kolos még egyszer végignézett magán, de most is csak azt látta, hogy semmi baj nem történt. A szabad kezével mutatta is, végigmutatott magán, lám, minden rendben.

Meghatározhatatlan korú, magas, vékony arcú, egy hetes borostát viselő férfi sopánkodott mellette. A vállán nagy méretű utazótáska lógott, azzal lökhette meg, amikor fordult.

Teljesen szét vagyok esve, ne haragudjon…, mondta férfi, miközben árgus szemmel vizslatta Kántor Kolos ruházatát, tényleg nem kávéfoltos-e, Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, lüktet a fejem, levegőt nem kapok…

Kántor óvatosan letette a pohárkát a pultra. Igazából nem akart tovább beszélgetni ezzel az emberrel, mégis azt kérdezte, Mért nem inhalál?

A borostás most megdermedt. Halál?, rebegte, Jézusom…

Inhalálni, tudja, folytatta magyarázólag Kántor Kolos.

De hát ez csak egy nátha, nem halálos, nyögte a férfi.

Kántor Kolos pislogott egyet, aztán megkóstolta a kávét.

A férfi esedezve nézett rá.

Gőzölnie kellene, folytatta tehát. Az segít. Forró kamillafőzet, föléje hajolni, és a legjobb, ha a fejére terít egy törülközőt.

Törülközőt?

Vagy pokrócot.

Uram, ragadta meg a karját a borostás arcú, Ön egy… Ön egy…!

Közben a fejét rázta, és hátrálva, egyik kezével izgatottan intve távolodott Kántor Kolostól.

Tíz percet kellett gyalogolnia, hogy egy kis térre – az Örökmécses térre – érve ott álljon a templom vaskos ajtaja előtt. A bejárat mellett tábla, rajta egy felirata, Üldözött voltam és elrejtettek, Mt, 25.35. Talán Jézus mondta?, sajnos, egy csöppet sem volt jártas a Bibliában. Templomba sem járt soha, legfeljebb turistaként. De most nem érezte magát turistának, elvégre ide hazajön, egész A-ban ez az egyetlen hely, amiről bizonyosan tudhatja, hogy járt itt, ha csak egy negyedóra, félóra erejéig is, de itt volt. A-ban ide tartozik.

A templom meglepően nagy volt. Falát márványutánzatúra festették, ám főképp alul már pergett a vakolat, vizesedett. Előre ballagott a két padsor között futó kopottas szőnyegen. Az oltárkép sötétbe burkolózott, pedig szerette volna megszemlélni. Megállt a keresztelőmedencénél.

Hátulról zajt hallott, ajtónyikordulást. Megfordult, észrevette, hogy az orgona magas karzaton helyezkedik el, oldalról, egy kis ajtón át lehet megközelíteni. A háttérből szivárgó fényben csak egy sötétlő alakot látott feltűnni.

Kolos, maga az?, jött fentről a kérdés.

Megdermedt. De aztán hallotta a hangot, a saját hangját, amint azt feleli, Igen.

A következő pillanatban az egész templomban felgyulladt a lámpa. A pap állt odafent, a karzat rácsáig jött előre, kicsit kihajolt, hogy jobban lelásson.

Hé, maga meg kicsoda? Mért mondta azt, hogy maga a Kolos?

Mert ez az igazság.

Tényleg így hívják?

Igen.

Na még ilyet. Vicces. Én meg a kántort várom.

Kántort…?

Őt biza. Új még. Átvesszük a karácsonyi dalokat.

Érezte, hogy a keze-lába elerőtlenedik.

Üljön le nyugodtan, meghallgathatja, ha van kedve. Bár nincs itt valami meleg, tudom, mondta még a pap.

Elbotorkált az első padig, lezöttyent.

Most látta meg a megvilágított oltárképet.

Fent, hatalmas felhő-habok tetején trónolt az Úristen, miközben lentről, angyalok kíséretében – a falusi piktor uram ecsetje nyomán jól érzékelhető irányba – érkezett a földi világból a feltámadt Jézus. Jobb kezét a magasba tartotta, mintha jelentkezne, a ballal a vércsöppel ékes szívére mutatott.

De mintha egyenesen ránézett volna, és nem az Atyára, akihez igyekezett.

Ekkor kivágódott a bejárati kapu, ahol ő is bejött, és sietős léptek hallatszottak.

Dicsértessék, itt vagyok már! Nem késtem sokat?, hallatszott a lihegős kérdés.

Felelet nem érkezett.

Pécs, 2010. 12. 22., 10.14.

Még több novella

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top