Archív

A fotózás lényege a nagyítás

moser

A kiállítás címe ez lett volna: A győztes. Victor.

000Móser Zoltán fotói elé Mezei Balázs írt bevezetőt az Új Forrás decemberi számában.

Azt hihetnénk, hogy a digitális rögzítés és a videómegosztók korszakában a fényképezésnek vége. Már a legolcsóbb mobiltelefonnal is fényképezhetünk és felvehetünk videókat. A digitális képrögzítéssel, vélhetnénk, a fotografálás értelmét, értékét, célját veszti.

Móser Zoltán fotói ennek a széles körben terjedő hitnek a cáfolatát nyújtják. Ezek a fényképek bizonyítják, hogy a fotózás ma is művészet; hogy a képrögzítés ma is képes a valóság oly dimenzióinak a feltárására, amely mellett nem mehetünk el szótlanul. Sokszor nehéz eldönteni, hogy a fotózás ebben a formában pontosan mit valósít meg; egyszerűen csak megismétli-e a valóságot, vagy sokkal inkább megteremti. Móser Zoltán fotográfiája az utóbbit mutatja; valóságteremtés folyik itt, abban az értelemben, hogy e képeken a mindennapok oly aspektusai jutnak szóhoz, amelyeket eredetileg vagy nem észlelünk, vagy ha sejtjük is meglétüket, elsiklunk felettük – mintha nem is léteznének.

A fotózás lényege a nagyítás. Ezt Móser Zoltán mondta tegnap, amikor a képeket együtt végignéztük. A nagyítás nem képszerű ismétlés, hanem a rejtett, a ki nem mondott, az észrevétlen megragadása. Ebben a megragadásban olyan újszerű dimenzió bukkan fel, amelyről köznapi tevékenységünk során aligha veszünk tudomást. A nagyítás nem egyszerűen felnagyít, hanem sokkal inkább megragadja a rejtettet. Megragadja, feltárja, elénk állítja: megmutatja, hogy a felszín mögött a valóság ismeretlen dimenziói rejlenek. A fotózás tehát sokkal inkább felfedezés, a felfedezésben pedig az új előhívása.

003E fotók hívnak tehát, két értelemben is: a valóság rejtett mélységét hívják elő, illetve a nézőt hívják fel arra, hogy vegye észre a mélységet, amelynek jégpáncélján lépked, miközben nem is észleli a köznapi sietősség által eltakart mély jelenét.

Móser Zoltán nem egyszerűen előhív és felhív, hanem a valóságnak bizonyos dimenzióját hozza a felszínre. A kiállítás címe A szenvedés kegyelme – arra utal ez, hogy a mélység, amelyet Móser Zoltán képei előhívnak, a valóság döntő dimenzióját tárja fel, a szenvedését. A köznapi, élvezeti világ jégpáncélja alól a szenvedés képei lépnek elénk, ahogyan az – Móser szenvedélyének megfelelően – az útszéli korpuszokon, templomsarki freskókon, elfeledett oszlopokon, földmélyből kiemelt leleteken feltűnik. A szenvedésről mindenekelőtt az arc beszél – Krisztus arca, ahogyan azt az egyszerű, sokszor ismeretlen művészek ragadták meg az elmúlt évszázadokban, és állították elénk. Az alkotók neve gyakran ismeretlen, az arcok azonban annyira változatosak, karakteresek és kifejezőek, mintha saját arcunkat látnánk sokféleképpen ismétlődve.

Móser Zoltán Krisztus arcait fényképezi; Móser Zoltán a szenvedés arcait fényképezi; Móser Zoltán saját arcát fényképezi, ahogyan az visszatükröződik a közeli és távoli múlt elfelejtett, elkopott, töredékesen fennmaradt emlékeiben. Emberfia1Móser Zoltán a jelent fényképezi, nagyítja, hívja elő – és hív fel bennünket arra, hogy a szenvedés arcaival szembesüljünk.

Immanuel Levinas, a zsidó származású, orosz anyanyelvű, franciául ismertté vált filozófus egyik központi kifejezése az arc, face. Az arc a lélek tükre, a másik, az érinthetetlen, a velünk szembekerülő, a bennünket szembesülésre felhívó. Az arc azt kiállítja: Ne ölj meg! Az arc valamiképpen Isten jelenléte itt és most – rajtunk, bennünk, az egyszerű pléhkrisztuson, vagy a természeti változás oly formáiban, amelyek újra meg újra arcot formáznak. Krisztus arca Isten arca és a mi arcunk; az előhívott arc bennünket is a szenvedéssel való szembesülésre szólít, amelyet oly gyakran elhagynánk – félelemből, kényelemből, elfogultságból. Ezek a fotók azonban megragadnak és nem engedik, hogy elforduljunk az arctól. Ezek az arcot nem egyszerűen azt kiáltják: ne ölj meg, hanem ezt: Nézz rám! Ne feledj el! Ismerd meg saját arcodat!

Ezek az arcok nem egyszerűen szenvedésről szólnak – a győzelemről is. A kiállítás eredetileg javasolt címe ez lett volna: A győztes. Victor. Mert az igazi győzelem nem a felhívás elhagyásában, a felszínességben, az elsietettségben van – hanem abban, hogy a nagyításban elmerülve, a szenvedés vonásait tanulmányozva megértjük azt, amit Zoltán – C. G. Jung szavait idézve – e kiállítás mottójaképpen állít elénk: „A szenvedést le kell győzni. Ez csak akkor lehetséges, ha magunkra vállaljuk. Ezt tanuljuk meg a keresztet hordozó Krisztustól.”

Az Új Forrás decemberi számának tartalomjegyzéke:

Új Forrás 2011.10

Ivo Andric: Jelek az út mentén (aforizmák)

Tábor Ádám: 2010, Megint vad (versek)

Lázár Bence András: 96. zsoltár (vers)

Uri Asaf: A manna íze (kispróza-ciklus)

Tóth Imre: Krízis és antikrízis (vers)

Nyírfalvi Károly: Satupad, térerő (vers)

Halmai Tamás: Aranykor (tárcazsoltárok)

Szenti Ernő: A kő és a halhatatlanság (vers)

Vörös István: Rilke-fraktál (vers)

Bartók Imre: A költői figyelem fenomenológiája (tanulmány)

Kántás Balázs: Kalmárút és hőség (Paul Celan és Schein Gábor)

Pogrányi Péter: Menekülni csak befelé lehet (Schein Gábor: Éjszaka, utazás)

Turi Márton: Tanúk nélkül dolgozó pokol (Bartók Imre: Fém)

Bazsányi Sándor – Wesselényi-Garay Andor: „…miközben itt van az Akropoliszon…”

(Krasznahorkai László: Fenn az Akropoliszon)

Máthé Andrea: quod libet (esszé)

Mezei Balázs: Móser Zoltán fotói elé (esszé)

Pálos Rozita levele

Monostori Imre: 1 levél Pálos Rozitától

Vasadi Péter: Mozsártörőben, Tereptan, Együtt (versek)

Szénási Zoltán: Naplójegyzetek a szentről (Vasadi Péterről)

Lábass Endre: Szindbád karácsonya (kispróza)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top