Archív

Szótár által homályosan

szotar

Kinnrekedésem a júliusi télben nem ér véget. Legyek bár konyhán, piros biciklin, akárhol s akárkivel. Ha volt is korábbi életem, ami elől épp menekülőben, nincs már, az emléke is alig, csak valami eszelős késztetés, az űr feltöltésének ingere, mindegy, hogy mivel, csak ez marad. A kapkodás. Hogy akkor venni kéne még egy moleskine-t. Amibe az igéket. És egy új tollat. Amivel egy másikba az érzéseket, mikor majd az ige végre megtestesül.

És felkészülni kéne, nocsak, egy alkóvszótárra is. Mert felkészülve illenék fogadni az esélyeket. Láttam egy filmet, egyszer rég, abban a másik életemben.

A Csendes-óceánnak valamely köpetnyi szegletén, nézzük negatívban, legyen nagyobb a képzavar. Gyarmatosító hadvezér, a magas páratartalomtól rozsdállaniuk kéne a kitüntetéseknek, de nem, ó, csak úgy tündököl a szíve tája, mikor a törzsfőnök beküldi sátrába a legszebb hajadont. Királynőjéért éppen a királynőjét árulja el, hűségével kasztrálja a testet, amire felesküdött. Már ha a kitüntetéseket királynő aggatta rá. Ezt nem tudhatom. Szó mi szó, túl sok szerelmet nem kap a lánytól, eleinte, ha jól emlékszem, szinte semmit se, bár az ártatlanság erotikájába legalább annyi narcisztikum vegyül, amennyi ragadozók tekintetéből árad, ha a verejtékbe fojtott diadal lehetőségét megpillantják egymás szembogarán. Olykor egy pillantás is elég. Olykor az is, ha a valóságból kinnrekedve csak mi képzeljük diadalnak a vesztes csatát. Pillantás se kell. Van, aki az énjét veszejti el, s van, hogy magunkkal cipeljük a másiknak önmagát. Egyiknek roppant súlytalansága, másiknak lebegő súlya alatt bicsaklanak ki az életek. A hadvezér azonban nem bóklászik ilyen messzire. Nyelvet tanulni kapja a lányt. Él vele. Szépen halad. Szorgalma mögött, ez kétségtelen, gyarmatosító elszántsága munkálkodik, de valamennyicske idő múltán meghonosítja a szigeten az időjárási viszonyokat feszegető szalonéletet. A fehér homokban, persze, s pálmák alatt. Az alkóvszótárt, vagyis a szép hajadont felemészti az idegen elszántság tüze, s az új nyelvről, mármint a szerelemről, amit időközben megtanult, kiderül, hogy a saját nyelvén sosem lesz elérhető. A kimondhatatlanságtól eltömítődnek a pórusai, bőre hozzáfakul a fehér homokhoz, egész belsejében elüszkösödik. A hadvezér fehér pantallója, amint elheverve szónokol, belevész a homokba, és immár csak deréktól felfelé létezik. Inni kezd, az új lányok, hajadonok és bejáratott szukák, egyre megy, féléjszakás kalandhoz sem elegendők. Megcsöcsörészi őket, elmulatgat velük, részeg nyálát csorgatja rájuk, belebóbiskol az ágyékukba, hiszen betéve tudja a nyelvüket.

És akkor miért, hogy az ige testté lőn?

Fekszem a matracon, végigfuttatom fejemben a filmet, valami hozott tudás pótolja ki a hiányzó részeket. Az első szabadnapom. Egyedül vagyok a lakásban, s az egyedüllét, gondolom, a legtökéletesebb jelenlevés, amivel adott esetben az ember egy új rendszerbe lép. Kimehetnék a Marienplatzra. Vagy valamelyik Schwimmhalléba. Esetleg megnézhetném a Matt Mullican kiállítást. Mindegy is, csak előnyömre töltsem az időt. Márpedig előnynek csakis az számít, ami a rendszerbe való beléptetéshez közelebb visz. Végül a Marienplatz mellett döntök, de fekszem tovább. Lusta a testem, az agyam, zsibbadt vagyok, mint vizsgahelyzetben rossz diák. Azaz, mint akit eleve rosszként könyvelnek el. Épp ezért sietősre fogom. Dadog bennem a létezés. A kábaságtól való viszolygás felgyorsítja a mozdulatokat, megkettőződik az én, az akarat tenné a dolgát, de minden, amit a magaménak tudok, képtelen követni az akaratot. A kávé kilöttyen, a kuka mellé verem a zaccot, belerúgok az ajtó sarkába, magamra rántom a fürdőszobapolcot, mikor a kádból kilépve megcsúszok a szőnyegen.

Tovább, tovább.

Kinn, az utcán a lépteim zajától térek magamhoz. Megyek, tehát utam van valami felé. Tiszta biomechanika. A nap átpréseli sugarait a felhőkön, vajúdik a fény. Mivel szabadnapom van, metrón utazom. Majdnem teljesen üres. Nézem a hirdetéseket, és fannhangon ismételem. Ihr Ziel ist unser Weg. Ha nem vagyok elég éber, és nem vagyok, még elhiszem. Pontosabban elhitetem én magammal, a saját hang akárha belső hang lenne, roppant erejű. Kiszállok a Marienplatzon. A narancssárga falburkolat előbb felcsigázza, majd eltompítja az érzékelést. Néhány lányka vonul el mellettem, csicseregnek, bajor combok, szőke pihések, párnásak is, a jóllakottságtól szinte elfolyik a tej a kebleken. Már látni a foltokat a színes topokon. Magamra nézek. Majd a beugrókat aláducoló tartófalakra, megannyi torz tükör. Nyurga lettem, lapos, idegenségem a saját húsomból él. Nem merem felemelni a tekintetemet. A cipők számából és formájából azonosítom a csoportokat. Bár hallanom kéne a világot, hiszen ezért vagyok itt, megsüketülök az előbbi látványtól. A tükrökből visszanéző meddőség a fülemben fészkeli el magát. Egy olasz, egy spanyol, egy német, keleti vagy szegény, nagyjából ezt látni a cipőkből, hát mégis színes a világ. Valamiféle derűt érzek, félig kényszerből, ami a szomorúságnak kíván betenni, félig eggyé válva a szomorúsággal, telítődve vele, s át is lendülve a telítettségemen. Sietni kezdek a kijárat felé. Miért rohanok, hová, mi hajt. Megtorpanok. Sietek kávét inni, találni egy kedvenc kávézót magamnak, sietek itthon lenni, együtt rohanni mindenki mással, vagyis sietni sietek.

Végigsétálok a Kaufingerstrassén. Irigyen nézem azokat, akik már megtalálták a kedvenc kávézójukat, vagy beérik farmeleg székpárnákkal, langyos radler-maradékkal pecsétes asztalokon. Sodor a tömeg, belesétálok családi fotóalbumokba, elnézést, rebegem, felrúgom az utcai zenészek kalapját, hirtelen szorítani kezd a cipőm, a nadrágom, mint kiszáradt szivacs, ha folyadék éri, dagadok lassan, fogalmam sincs, mi ömlik belém, s miért nem folyik rajtam át, kigombolom a farmeromat, mindenütt viszketek, ki kell lépnem a cipőmből, mezítláb megyek be az első boltba, megveszem a legolcsóbb drága bóvlit, két számmal nagyobb, torz vagyok, idegen a testem, kinek az útja az én célom, mi a célom, hol vagyok, haza akarok menni, vegyen már fel valaki, s vigyen, szétoszlanak a felhők, a nap kajánul követi a viszketegségemet, vakaróznom kell, behúzódom kapuk alá, magamba vájok, legalább telefonálni lehetne, nincs pénz a telefonomon, a lábamon van a pénzem, ott feszül rajta, nem vagyok hódító, nincsenek gyarmatok, nő sem vagyok, kiérek a Stachusra.

Az emberek csoportokba verődve röhögnek, a szökökút tövében egyre sűrűbbé válik a tömeg, egyszerre emelik szemük elé a fényképezőgépeket, egyszerre kattintanak, idegen idegennek lesz barátja, tágul a világ, színesedik újra, a nevetés hidat teremt a bábeli zavarban, némelyek csapkodják a térdüket, a mellettük állók vállát, mások az ujjukkal terelnek értetlenkedő tekintetet, apák veszik nyakukba a kölyköket. Közéjük furakodom. A szökőkút medencéje előtt egy idős asszony vonul peckesen, baby dollban, frufruja bebondorítva, satnya haja lófarokban, játékszekeret húz maga után, rajta babaház, napernyő, alatta egy élő papagáj szendereg, csőrében cumival. Ki akarom fejteni nyakamból a gépet, követnem kell mások mozdulatát, mintha az olyan könnyű volna. Az asszony megáll, belebámul a tömegbe, arcom egy lesz az övékével, énekelni és táncolni kezd. A papagáj fel-felriad álmából, kiköpi a cumit, majd utána kap. Vinnyog a tömeg, fel is lazul a sűrűsége, a voltak helyébe lassan újak szivárognak, én állok itt a legrégebbről, s elszégyellem magam. Megkondulnak a harangok, dél van, félidő a szükségállapotban, végre hazamehetek – haza? –, ha egykor megebédelek, ha minden nap egykor fogok, közelebb leszek a beléptetéshez, egymáshoz igazítjuk az óráinkat, az idegenség meg én. Nem kell hódítónak lenni, jobb is tán a figyelmes alámenés.

A viszketegségtől már-már rángatózva elindulok. Beérek a lakásba, ollóval kell levágnom magamról a nadrágomat. Bőröm égő páncél, belobban a húsom is, a csontomig véd. Deréktól lefelé nem létezem. A hideg zuhany alatt elalszik a tűz, csak a feszülés marad, az üszök a bőröm alatt. Lemondok az ebédről, egy nap ide vagy oda, ugyan, az időtlenségben nem szokás számolni ennyivel. Végigdőlök a matracon, nézem a plafont, a kinti verőfényt, rosszul időzítettem, most kéne elindulni, vagy talán mégsem, ezt az öreg hölgyet csak nem hagytam volna ki. Ha másért nem, bár megérné bővebben is, a gyors és ijesztő párhuzamért. A hadvezérek fel- és letűnnek, s a halandóság a létigéket is egyre inkább a nemlét felé tereli, de miért volt cumi a papagáj csőrében, hová rekedt ki ez az asszony, miért pont baby doll, talán az utolsó szavak, amiket még gyerekként mondunk, akkor kellett volna a szájunkat betapasztani, több van ebben, egészen biztos, mint a személyesség poklai, sötétebb is, mint a lábon kihordott szenvedély kínjai, karja az égbe lendült, ujjaival szitkozta a magasságokat, csipeje éppen csak megringott, hányszor költözhet a lélek odale, elmúlik az élet, még csak fel sem perzselt, még a szikrája se, ezért álltak és röhögtek, de miért, hogy majdnem rám is átragadt, ha közöttük vagyok, nem én vagyok, nincsen múltam, a jövő messze, célom a mások útja, talán már régen elegendő, amit tudok, ezt nem kellett volna kimondani, kigondolni se.

Felkelek, találomra fellapozom a szótáramat, ahová nyílik, onnan folytatom a tudást, minden Glück-kel kezdődő szót bemagolok. Nem értem, hogyan keveredhetett közéjük a die Glucke, ami kotlóstyúkot jelent, meg a glucken, ami kotkodácsolást.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top