Mit volt mit tenni, összecsomagoltuk egymást, és elmentünk Varró Dani bácsi estjére. Ahol én voltam a beszélgetőtárs. És egy beszélgetőtárs nem lehet egyszerre anya is, nemdebár? Szinkronban nem működnek ezek a szerepek. De pár lelkes bébiszittyó és egy fényképezőgép áthidalja ezt a disszonanciát. Végül Máténak remek estéje kerekedett, én nem lettem szerepzavaros, és Dani bácsi se maradt egyedül. – Darabos Enikő babablogja
Úgy történt, hogy Apapa lerobbant az autópályán, remek időzítés, nem, sajnos, nem fogok hazaérni, itt dekkolok a benzinkútnál, füstöl az egész autó. Na, jó, akkor kihúztam a szemem, felhúztam a csizmám, vacsorát csomagoltam, almát, sajtot, vizecskét, és elhúztunk a Kortársak között évzáró beszélgetésére. Bemutattam a fiamat, majd elvesztettem a fonalat. Az anyait, úgy értem. Az első öt percben hallottam még, hogy a fiam nehezményezi a szerepváltást, aztán belemerültem a beszélgetésbe, és csak a végén derült ki, hogy Máté fél órán keresztül élvezte a limerickekkel
és hangos nevetésekkel tarkított beszélgetést. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges volt egy Iszta, egy Mimi és egy Bogyó, no, meg az említett fotómasina, amit lehet nyomogatni, kattintgatni, remekbeszabott fényképeket készíteni. Ezek után sutyiban meg lehet vacsorázni, kenyérke, sajtocska, almácska, majd ki lehet menni Sopron főterére duhajkodni.
Elég az hozzá, hogy fél nyolckor azon kapom magam, hogy a fiam lelépett a csajokkal, Mimi és Bogyó ugyanis elvitte valahova a gyereket. Felmerül, hogy talán békésen kocsmáznak hármasban, de akkor már meg is jelennek a Bányászati Múzeum mellett, andalogva, Máté Bogyó ölében magyaráz. Mutatják neki, hogy nézd, ott van anya! Mire ő nekiiramodik, és szalad és rohan és vágtat, majd felugrik a mellettem álló Ej ölébe. Nehogy elbízzam magam.
Nem bízom, nevetek, és ő örül, hogy nem sértett meg, de ilyenkor értsem meg, ennyi jó nő között muszáj kipróbálnia a karbantartás változatos formáit. Megértem. Mint ahogy azt se különösebben nehezményezem, hogy el kell kísérnie a kis, fehér kutyust (aki szintén részt vett a beszélgetésen) a tér távoli sarkáig, egyedül. És csak megy, megy, egyedül az én kicsi fiam, hangos, és egyre reménytelenebb vaúvaúkat hallatva a téren át. Megy, hiába szólongatom, nem felel, vaúvaú, jól van, fiam, menj csak, míg látlak, elmehetsz. El is ment. Ott állt meg csalódottan és sírva, ahonnan már nem követhette tovább a kutyust, mert már az én hangomat is alig hallotta. A forralt borok mellett álldogáló kései vendégek rémülten nézték, hogy ki ennek a gyereknek az anyja. De akkor már szaladtam, rohantam, itt vagyok, na, hagyd most, a kutyus elfáradt, elment haza aludni. S mentünk mi is. Máté még sokáig ismételgette mögöttem az autóban a fényképezőgép kezelésének alapszabályát, menyom, menyom, menyom.
Pár nappal később Bécsbe mentünk, és utaztunk a föld alatti menyón, az nagyon baró volt, csak úgy jött a menyó, vágott a huzat, és beszálltunk, és kiszálltunk. A menyó pedig vitte a többieket tovább. Aztán felszálltunk a villára, mentünk pár megállót, hallottuk, hogy csenget és zakatol. És minden csupa fény volt, ember és nyüzsgés. Akadt egy kis mézes puszedli is, Melus jóvoltából. Mééé, mééé, mondta Máté, és jött a puszedli.
Altatáskor hallottam, hogy hangosan felnevet álmában, amint épp betölti 21. hónapját.
{jcomments on}
