Archív

Olvasni akar a gondolataidban

telifaks„Elengedlek akárhová, tudod, de oda nem. Nem mégy a bamba vadászok közé, akik lelövöldözik egymást a kukoricásban” – mondta a feleségem, amikor bejelentettem, hogy fácánvadászatról akarok riportot írni, megnézni, tényleg potyog-e ilyenkor az égből a sörét. Bakos András esszéje

Amivel példálózott, arról én meséltem neki régebben. A valóságot többé-kevésbé összefüggő történetekként szoktuk értelmezni, a maga sűrűségében nem. Aztán egy-egy esetben ki szokott derülni, hogy igazán nem is az volt a főszereplő, akit először annak gondoltunk. Ebben a történetben is a két vadász útja és sorsa látszott a legérdekesebbnek, holott, úgy gondolom, sokkal izgalmasabb annak a rókának a mozgása, amely miatt a lövés eldördült.

A kilencvenes évek közepén járunk, Apátfalva és Makó között, a Csikota-major belső útja mellett. Február van, a hó teteje egyszer már ikrásra olvadt, aztán megfagyott, ettől a szemcsék megnőttek. Erdő nincs a közelben, csak fél hold kukoricatábla. Ez a vadásztársaság vadföldje; nem aratták le, hogy a környék állatainak télire is maradjon ennivaló és búvóhely. Kora hajnalban pár száz méterre innen állnak meg a terepjárók. A vadászok kiszállnak, rövid eligazítás után fölveszik a megbeszélt alakzatot: egymástól harminc-negyven méterre állnak be, és lassan sétálva nagy területet fésülnek át. Elsősorban fácánra készültek, és nem is kell csalódniuk, jól kezdődik a nap, amikor a sor szélén ballagó nyugdíjas bíró hátranéz, és észreveszi, hogy az épp elhagyott kukoricás mellett egy róka hátulról követi őket. A bíró rálő, de nem találja el, az állat pedig beugrik a kukoricásba, rohan. Útját a sorra megrezdülő szárak jelzik, a puska célgömbje pedig követi ezt a mozgást. A bíróhoz legközelebb álló társ, a nyugdíjas főkönyvelő – szenvedélyes rókavadász – észreveszi, mi történt. Megfordul, fut a kukoricás felé, hátha kedvezőbb pozícióba kerül, és akkor ő is lőhet. Azzal nem törődik, hogy a vadásztárs fegyvere épp felé közelít. Megbotlik egy hantban, előrevágódik, a feje hirtelen megjelenik a célgömb előtt, a bíró pedig reflex-szerűen meghúzza a ravaszt. A távolság csak nyolc-tíz méter, a sörétek tokostul csapódnak bele a főkönyvelő fejébe. Mobiltelefon nincs, de a sérültet akkor sem lehetne megmenteni, ha lenne a Csikota-tanyán egy jól fölszerelt műtő. A főkönyvelő kiszenved, és még mindig szorítja a fegyverét. Ahogy a vadászmester kiveszi a kezéből, elsül, szerencsére ez a lövés senkit sem ér.

Nem ivott a társaság hajnalban, ez biztos.

A vadászok már hazamehettek, mire mi odaértünk, a hókristályok szikráztak a napsütésben. Mindenki hunyorgott, a helyszíniszemle-bizottság, a rendőrkapitány, és akiknek nyilatkozott, a helyi tévé operatőre, riportere is. Mintha mindenki most, egyszerre ébredt volna délutáni álomból, az érzékenyebb szemekből folyt a könny, csak a kukoricatáblán enyhülhetett a szem. Azért így is tisztán látszott minden nyom, és könnyen kideríthették, milyen szabályszegések vezettek a tragédiáig. Hiba volt, hogy a nyugdíjas bíró hátrafordult és arra lőtt. Nem lett volna szabad követnie a róka útját, hiszen a törvény világosan fogalmaz: csak akkor lehet lőni, ha látjuk és fölismerjük a célt. Márpedig a kukoricásban szaladó róka nem látszott, felelőtlenség volt lövésre készülni. A nyugdíjas főkönyvelő is vétett a szabályok ellen, arra nem lett volna szabad futnia, főleg nem kibiztosított fegyverrel. Ez a sport veszélyes üzem, nem véletlenül vannak szigorú szabályai. Aki betartja ezeket, nyugodt lehet, és büszke. Ahogy Örkény Ki a gyilkos? Című egypercesében a bíró, „aki gyönyörű dámlapátosat lőtt a gyulaji vadrezervátumban. Miután a vergődő dámvadnak megadta a kegyelemlövést, így szólt: – A vadászat a legnemesebb szenvedély!” Ha viszont áthágja a szabályokat, a vadászt nagyobb veszély fenyegeti, mint az állatot, amit zsákmányul szemelt ki.

A róka mintha tisztában lett volna ezzel; talán tudta, hogy érdemes a vadászok nyomában keresgélni, és amikor rájött, hogy észrevették, arra menekült, amerre kellett, mintha érezte volna, hogy ezek úgysem lőhetnek egymás felé. Mintha sejdítené ellenségeinek becsvágyát, gyöngéit, olvasna a gondolataikban. Nem is lehet nehéz, amikor nem a szavak, hanem a tettek beszélnek. Persze ez így elmesélve is csak egy tanulságos történet. Hiába ruházzák föl a mesék emberi értelemmel, Saint-Exupéry pedig a maga hősét ezen fölül érzelmi intelligenciával is, a róka azért csak a maga természete szerint eredeti gondolkodó. Ugyanez a nyugdíjas főkönyvelő – a vadásztársaság gazdasági felelőse – mesélte pár hónappal a baleset előtt, mellesleg, miután az új vadászati törvény anomáliáiról nyilatkozott nekem, hogy a róka, ha már nagyon kínozzák a bolhák, fadarabot vesz a szájába, szép lassan beballag a folyóba, hogy a bolhák a víz elől menekülve a hasáról a hátára, majd a feje felé másszanak, onnan pedig át a fadarabra. Amikor úgy érzi, eljött az idő, elengedi a fát; hogy ezt látta valamikor, vagy Fekete Istvánnál olvasta, nem derült ki. A róka szereti tudni, mi miért történik körülötte; meglehet, hogy gyakran az ő vesztét is a kíváncsiság okozza. Sjón A macskaróka című izlandi regényében Skuggason tiszteletes rókát üldöz, és amikor látja, hogy a ragadozó észrevette őt, „a hátára gördült, kézzel-lábbal kapálózott a levegőben. Majd hasra fordult, négykézlábra állt, jobb lábát felemelte, akár a fűcsomóra vizelő kutya. Bégetett is, jó hangosan… az állat pedig várt, hátha más csuda is történik.”

Az biztos, ez a különleges kapcsolat idővel mélyül és erősödik. Túljutva hiedelmeinken, egészen közelről meg fogjuk ismerni egymást, hiszen nem csak mi leszünk egyre többen, hanem ők is, mégpedig nekünk köszönhetően. A rókák túlszaporodását a természet a veszettséggel blokkolta, de mivel ez az emberre is veszélyes, védeni kezdtük a rókákat tőle. A csalétekbe rejtett anyag ma már Európa-szerte és Magyarország egész területén használatos, sötétvörös plakátok jelennek meg, amikor kiszórják. Szükségszerű, hogy a növekvő állomány még inkább alkalmazkodjon az emberhez. Londonba a negyvenes években kezdett betelepülni, ma már körülbelül tízezer városi róka él ott. Először ennivalóért jártak be, majd menedéket is a házak közt találtak. Már nincs értelme befogni és lakatlan helyen elengedni őket, úgyis visszatérnek. Erre nem csak azért muszáj odafigyelni, mert mégis terjesztenek olyan betegségeket, amelyek a háziállatokra és az emberre veszélyesek. Az a kérdés, hogy a félelem, amelyet korábban inkább csak a veszettség oldott föl bennük az emberrel szemben, meddig tartja vissza őket.

Tavaly júniusban arról írt a Daily Mail, hogy miközben egy észak-londoni házaspár a kertben grillezett és a Britain’s Got Talent című tehetségkutatót nézte, a ház nyitva hagyott tolóajtaján besétált egy róka, fölment az emeletre, a gyerekszobába. Az asszony arra figyelt fel, hogy kilenc hónapos ikerlányaik keservesen sírnak. „Amikor beléptem a szobába, láttam, hogy Isabella ágya véres. Azt hittem, az orra vérzik. Felkapcsoltam a lámpát, és észrevettem, hogy ott egy róka. Nem ijedt meg, hanem egyenesen a szemembe nézett. Amikor tudatosult bennem, hogy Lola is véres, sikítani kezdtem” – mondta az asszony. A férj is fölszaladt a szobába, ketten végül ki tudták kergetni a rókát, ám az nem ment messzire, még a kihívott rendőrök is találkoztak vele a ház előtt.

Fotó: Révai Sára

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top