Ezekben a versekben szinte hallani a csöndet, érezni a bürök, a páfrány, vadkapor, a borsikabogyó illatát, „hallani” a tengerszem csöndjét. – Ilia Mihály 15 sor című blogja.
Nem a természetvédelemről van szó, hanem arról, hogy a költő emlékezetében, verseiben védettek azok a vidékek, amelyeket a szerző a valóságban és a képzeletében bejár.
Azt hiszem, hogy Áprily óta senki nem hajolt ilyen figyelemmel és szeretettel az erdélyi tájhoz versben, mint Fekete Vince. A kötet verseinek nagyobbik része út a fákhoz, az erdő és hegy növényeihez, gombákhoz, a csönd világához, mely jól láthatóan ennek a költészetnek az ihletője és féltett, megőrzendő kincse. Ezekben a versekben szinte hallani a csöndet, érezni a bürök, a páfrány, vadkapor, a borsikabogyó illatát, „hallani” a tengerszem csöndjét. Ebben a költészetben minden úttá válik, és minden útban maga a szerző bandukol, szinte eggyé válik a fákkal és a természet mikrovilágával. Szikárabb, mint a kissé pantheista és mitológiára hajló transzilván tájköltészet, csöndjében a harmónia és a félelem is megbújik, a féltés, hogy mindez elveszhet.
A kötetnek van egy másik, a szerző számára (meg az olvasó számára is) kedves tárgya, a „vargaváros”, az udvarteres Kézdivásárhely régi világa, ennek képzeletben való megidézése. Ahogy természetben otthon van a költő és verseiben védetté teszi azt, itt a székely kisvárosi múlt lesz megidézett és védett, a vásározó kézműves világ, amely már csak néprajztudományban, helytörténetben van jelen, de a költő képzeletében, a versben újra él.
Fekete Vince kötetében ajánlásként, mottóként régi költők neve, idézete szerepel Kosztolányi, Szabó Lőrinc, egy átalakított Juhász Gyula-sor. Vas István versének parafrázisa, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, és végül versajánlás a kortársköltőhöz, Lövétei Lázár Lászlóhoz.
Erdélyi Híradó Kiadó és Ráció Kiadó, 2010.
{jcomments on}
