Archív

A nyakkendő

 MG 7568

“Ilyen csiricsáré színkavalkádban Jamaikán nem mennék ki strandra, én meg a dékánnál vizsgázom egy óra múlva.” Szy Katalin prózája.

A buszon ültem. Arra gondoltam, a reggeli készülődéskor nem számoltam meg, hanyadik nyakkendőt vettem ki a szekrényből. Álltam, kényelmetlenül kapaszkodtam jobb kezemmel a fogantyúba, bal kezemmel a nyakkendőmbe. Milyen színű nyakkendő van rajtam? Az biztos, hogy a zöld ing! De amikor a nyakkendőért nyúltam, megcsörrent a telefon. Itt vesztettem el a fonalat. Leizzadva gondoltam arra, ha a sötétkék-narancs csíkos akadt az ujjaimra, végem. Ilyen csiricsáré színkavalkádban Jamaikán nem mennék ki strandra, én meg a dékánnál vizsgázom egy óra múlva. Próbáltam nyugtatgatni magam, „nem a ruha teszi az embert”, de ha magam elé képzeltem alvatlan, szürkén sápadt, beteges arcomat, almazöld, apró kockás ingben és sötétkék-narancs vastag csíkos nyakkendőben, ez biztos bukás! Visszafordulok, gondoltam. Felpattintottam az órám fedőlapját: negyed tíz. Nincs idő visszafordulni. Nyugalom, nyugalom! Tudja, hogy vak vagyok. Na de egy vaknak nem kell ízléstelenül öltözködnie! Fogdostam a szövet mintázatát, de a kezem már annyira megizzadt, hogy semmilyen taktilis ingert nem tudott befogadni.

– Milyen színű a nyakkendőm? – fordultam az érzéseim által diktált irányba, a mellettem levő székhez hajolva.

– Mi van? Szórakozzon mással! Maga idióta! Mindjárt leszállíttatom – de helyette ő pattant fel, s mivel nem voltunk megállóhoz közel, érzéseim szerint a busz másik végébe menekült.

Szenvedtem tovább. Éreztem, hogy izzadságcseppjeim átütöttek a textilen. Gondoltam, még egy próbát teszek, hátha egy emberbarát-utastársra találok. A jobb kettes szék külső ülésére telepedtem, az illatból éreztem, férfi ülhet az ablaknál. Dinamikus, finom parfümje hivalkodó, fiatalember lehet.

– Meleg van! – kezdtem a beszélgetést. A hang jobb fülembe alulról válaszolt: alacsony, fiatal, 20 körüli. Ez könnyen fog menni.

– Ja! – kurtán válaszolt, éreztem, nem nyitott a beszélgetésre. Hogy is lehetne nyitott, egy ilyen szánalmas ripaccsal, almazöld kockás ingben, sötétkék-narancs csíkos nyakkendőben. Ki áll szóba egy ilyennel szívesen?

Már semmi más nem lebegett a szemem előtt, nem érdekelt a vizsga, a bukás, a kudarc, a késés, egy dolog érdekelt, milyen színű a nyakkendőm.

– Milyen színű a nyakkendőm? – rontottam rá. Pont megállt a busz, útitársam felállt:

– Hülye buzi!

Én is leszálltam, én is itt érkeztem meg. Már az sem érdekelt, milyen színű a nyakkendőm. Az érdekelt, hogy azért ilyen szemét mindenki, mert vak vagyok? Mert nem vagyok értékes? Mint a többi? Nem vagyok egyenrangú? Nincs jogom megtudni, milyen színű a nyakkendőm, csak azért, mert nem látom? Nincs jogom tudni?

Magabiztosan csapkodtam a földhöz a botomat, bizonytalanul háborogva lépkedtem.

Az egyetem kapuján találkoztam Évával. Már levizsgázott. Kovács professzor jó hangulatban van. Siessek, biztatott.

– Éva! Milyen színű a nyakkendőm! Kérlek! Kérlek! Könyörgöm, esdekelve könyörgön, mondd meg! – öntött el újra a békétlenség, s egy könnycsepp is leszaladt az arcomon.

– Attila! Mi bajod van? Szegénykém! Kimerültél!

– Ne sajnálj, mert vak vagyok. Vágd a szemembe, milyen színű a nyakkendőm! Bátran!

– Sötétkék, narancs csíkokkal. Csak a barack pálmafás ingedhez egy kicsit durva. De nem a ruha teszi az embert! Kovács úgy is tudja, hogy vak vagy!

Kegyelemötöst kaptam, mert vak vagyok! Ez szörnyű!

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top