Archív

Csak beszélni kell a nyelvükön

lib2

Ahogy letámasztja a villanybiciklit, és elengedi a kormányt, látszik: alig áll a lábán. Mégis érzi mindenki, hogy ő itt és most nélkülözhetetlen. Elkéri égő zseblámpámat, kikapcsolja, bebotorkál a gyep közepére, megáll, és azt mondja: ö. Aztán: Ö, ö. Lép kettőt, megint: ö, ö. És így tovább.

Három szökött kismalacot keresünk a sötétben. Bakos András tárcája

Vasárnap késő este van, a kisfiam játékból túlhúzta a redőnyt, én szerszámokat kerestem a műhelyben, egy kismalac pedig megállt az ajtóban, benézett, és horkantva elfutott a tuják közé. Látszott, nincs egyedül. Fekete vietnámi malacok, a szomszédasszony hozatta őket délután. Tanyai nevelés, hozzászoktak a szabadsághoz. Kiszöktek az ólból, rést találtak a kerítésen, ez a kutyáknak eddig nem sikerült. A gyerekek megörülnek. Nálam a zseblámpa, ők mögöttem, egymás mellett, mint egy kommandós egység, araszolunk a portán, én tudom, hol kell elkapni, elmagyarázom nekik. De mindig távolról halljuk a fújást, csörtetést, horkantásokat, úgy látszik, láthatatlanná válnak, amikor csak akarnak. A szomszédban hosszan és többször is csöngetek, aztán dörömbölök is, hiába. Az öregúr, akit Zsuzsa házpásztornak fogadott föl, nem nyit ajtót senkinek, a vízóra-leolvasónak se. El kell biciklizni Zsuzsáékhoz a Piac térre. Nem örülnek nekem, Zsuzsa azt mondja, ő inkább maradna a seggén, mert ha eljön, bizonyisten kibelezi az öreget. Biztos az engedte ki a malacokat, bosszúból, hogy vesszenek el. Lánya, a vörös Kata jön velem, és a fiúja, egy koravén, ráncos arcú, kék szemű gyerek. Enyhe szeszszag érződik a leheletükön, mi más érződne vasárnap este, tényleg rosszkor jöttem. A srác visszafordul a kapuban, menjünk csak, mindjárt indul, még el kell intézni valamit; sss-sss, keresi a szememet, és az ujját a szájához érinti, mire Kata is káromkodik, elindul előre. Megyünk hozzánk. A srác öt perccel utánunk ér ide, addigra mi lámpákkal megint végignézzük az összes olyan zugot, ahol elbújhatnak a malacok, sehol semmi. A fiú indulás előtt nyilván ivott még egy pohárral.

– Ö, ö – mondja a gyep közepén, sokadszorra.

– Öhhö. – hallatszik a válasz, messziről, a szomszéd porta felől. Aztán halk csörtetés.

– Nézda, már otthon is vannak – mondja, ahogy visszafordul. Ez hirtelen mozdulat, ő maga se készült föl rá igazán, mert majdnem elesik, a lámpát a lendülettől behajítja a sötétbe. Egy pillanatra bekapcsol, amikor földet ér, így könnyű megtalálni. Majdnem minden oké.

Azért nekik még be kell jutniuk a házba, hogy bezárják az ólba a brigádot, nehogy most meg a másik szomszéd kerítésén keressenek átjárót. Nem megyek velük. A kertünkben állva hallgatom, ahogy bepróbálják a kulcsukat a zárba, de nyilván a papa belülről bennhagyta a sajátját, mert ők is csöngetnek, aztán dörömbölnek. Csönd, a nagykapu zsanérja nyiszorog, ahogy a srác fölkapaszkodik rá. Átmászott, halk dobaj, tehát talpra esett. A házba nem megy be, nem foglalkozik a papával, egyenest a kertbe jön. Ott nincsenek tuják, úgyhogy szinte tisztán látom, ahogy egy takarástól elválik három apró árnyék, és libasorban halad az ól felé. Az egyik morog, mintha azt mondaná, lebuktunk, a rohadt életbe. Csattan a tolózár az ólajtón. Nem tudom, hogyan lát a sötétben lámpa nélkül, honnan tudja, hogy itt állok, de miután bezárta a malacokat, ideballag a kerítéshez, kezet nyújt. És beszél. Arról, hogy most én is tanúja voltam ennek, láthattam, milyen szépen el lehet boldogulni szép szóval, még ezek az oktalan állatok is értik, mit akarunk tőlük, csak beszélni kell a nyelvükön bátran. Ő ezt régóta érzi, benne a lélek és a természet ereje dolgozik. Azért hiába magyarázza Katuskának, hogy ne beszéljen vele durván, mert ő érzékeny ember, Katuska nem hallgat rá. De hát férfié az élet gondja, értem-e. Szomorúan és nagyon figyelmesen néz. Értem. Vajon egyszerre miért alakul úgy, mintha nekem őszinteséggel kellene viszonoznom az őszinteségét? Kezdjek szépen mesélni arról, hogy én is elgondoltam már, ki kellene pofozni az ólakat, ha már megvannak, hogy itt is lehessen jószágot tartani, az olcsóbb tojás és a hús végett, mert most ilyen idők jönnek? Hogy el kellene rakni a fűnyírót, inkább kaszálni a gyepet és a ház elejét is, hogy legyen friss fű, azt egyenek, moslékkal, és jó sok levegővel, mert a takarmány drága?

Vagy rá kellene pirítanom erre a fiúra? Meg kellene szégyeníteni, vagy máshogyan, kíméletesebben mutatni valami fölényt, tanulságképpen önmagamnak, hogy ezt így is lehet, vagy eddig is így kellett volna?

Ha küldte valaki, nem értem, mit akart vele üzenni, sajnálom.

Kezet nyújtok a kerítés fölött, bólint, megélénkül, mintha csak erre várt volna. Kijövök hozzájuk az utcára, kezet fogunk megint. Fölül a Sellőre, Kata is a sajátjára, de a srác vállába kapaszkodik, hogy ne kelljen tekernie. Így indulnak el. A lélek és a természet ereje pihen, most a villany dolgozik.

Fotó: Révai Sára

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top