Archív

Vajda Mihály: Sárkányfogvetemény

Sarkanyafog

A KALLIGRAM Kiadó November 24-én, csütörtökön délután 4 órakor az Írók Boltjában (Bp. VI. Andrássy út 45.) bemutatja: Vajda Mihály: Sárkányfogvetemény című kötetét. A könyvről Kornis Mihály beszél. A házigazdák: Mészáros Sándor KALLIGRAM KIADÓ, Nagy Bernadette ÍRÓK boltja. Részlet a könyvből:

A végzetes bukás

Az utóbbi időben háromszor is azt álmodtam, hogy jöttem le valami lépcsőn; amikor aztán úgy láttam, hogy több lépcsőfok nincsen, léptem még egyet, mintha már sík talajon járnék, és nagyot zöttyentem: volt még egy lépcsőfok – s felébredtem. Láthatóan nem dolgoztam még fel a traumát, melyet saroktörésem jelentett. Akkor valóban ez történt velem, de a „lépcsőfok” vagy 60-70 centi magas volt. Rettenetes fájdalom nyílalt belém, tudtam, hogy valami eltörött, s bár megszólalni nem tudtam, mégis tisztában voltam vele: a lábtörésen kívül más fizikai bajom nincsen. Hogy ez a lábtörés saroktörés, s hogy a saroktörés – ha a fájdalom nem is tart sokáig -, ugyancsak kellemetlen dolog, azt persze nem tudtam.

Mindez Törökországban, Selčukban (ősi görögkori nevén Efezoszban, Hérakleitosz városában) az Iza Bey (Jézus urunk) mecset gyönyörű udvarában történt, s persze én tehettem róla: hogyan is feledkezhettem meg arról, hogy előzőleg fel kellett kapaszkodnom arra a platóra, amelyről aztán egy kecses mozdulattal leléptem? Máig sem értem. A végzetes bukásig izgatottan fényképeztem a darvak tömegét, melyek körülrepülték a minaretet.

Nem tudom, mikor, de valószínűleg még a földet érés pillanatát megelőzően, a hetven centis repülés másodperc-töredéknyi idején átcikázott az agyamon a gondolat: vége. Nem is jó gondolatnak nevezni; inkább érzés volt, vagy talán érzésszerű gondolatnak kellene hívnom? Azt éreztem, hogy vége, de valahogy reflektáltam is az érzésre, mintha azt mondanám magamban: értsd már meg végre, hogy vége. Vége – minek? Azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy ott halok meg a helyszínen, azt sem, hogy az esés következményeképp fogok meghalni. Nem arra gondoltam tehát, nem azt éreztem tehát, hogy nekem van végem. Lehetne persze arra a banalitásra is gondolni, hogy tudatosítottam magamban (egy hetven centis repülés másodperc- töredéknyi ideje alatt?): már az első napon vége van számomra a jónéhány preszokratikus görög filozófus földjén a kirándulásnak, aminek – jóllehet társas út volt – valamiért nagyon örültem. Barbara fedezte fel a Die Zeit-ben a lehetőséget, nem is volt drága. Félve kérdezte tőlem, hogy ne jelentkezzünk-e rá. Nem tudom hányszor elmondtam volt már neki ugyanis, hogy nekem már semmi kedvem turistáskodni. Még saját szervezésben sem szeretnék sehová sem utazni, nemhogy csoportosan. De mindkettőnk várakozása ellenére nagyon megörültem a lehetőségnek. A „vége” azonban nem erre vonatkozott. Ma legalábbis úgy érzem, hogy nem. Annyi vált számomra bizonyossággá, hogy valaminek vége van. Vajon minek? Az érzés máig is eleven bennem. Vagy éppenséggel felelevenedett? Ez is lehet.

Azt éreztem, értettem meg, az esés pillanatában persze még csak ösztönösen, hogy ezentúl másképp kell majd élnem. Hogy nem játszhatom többé a 75 éves fiatalembert, aki kicsit vaksi, kicsit süket, reggel és este jónéhány pirulát nyel le, de különben úgy él, ahogy mondjuk 20 évvel azelőtt – ha nem is ott tanít rendszeresen, ahol a rendszerváltás után gyakorlatilag azonnal, Debrecenben; mégis rendszeresen tanít főiskolán, Egerben, néhanapján azért Debrecenben is tart valami tömbösített kurzust, rohangászik innen oda, onnan ide, egyszóval fütyül a korára, az életkorára – és jól érzi magát. Sajnos a törött sarokkal csínján kell bánni.

Erről jutott aztán eszembe: mintha nemcsak az életkoromra fütyültem volna az október eleji bukást megelőzően. Fütyültem a korra is. Ne tessék ezt úgy érteni, hogy akkor még jól éreztem volna magam a bőrömben, akármilyen is lett légyen a világ. De a – persze viszonylag gyakori – beszélgetéseket leszámítva, melyeknek kvintesszenciája részemről az volt, hogy valami alapvető baj van a tömegtársadalommal, melynek egyre inkább kibontakoznak a negatív vonásai; s ebben a kibontakozási folyamatban édes hazánk az élcsapat szerepét látszik betölteni, nem hagytam magam igazán zavartatni a világtól. A kellemetlen jelenségek még kapóra is jöttek abból a szempontból, hogy feladatot adtak. Hiszen már régen leszoktam róla, hogy úgy tekintsek a filozófiára, mint ami egy jobb világ lehetőségeinek feltételeit kutatja. A megértés a feladat. (Azt szeretném, ha mások is ezt tekintenék a feladatuknak, de persze előírni semmit sem akarok senkinek.) Így az előbb említett beszélgetések is egy új feladat körvonalait rajzolták fel. Meg kéne érteni, hol történt a hiba. Mert hiba történt, még ha ennek a hibának nem is volt talán pozitív alternatívája. Ez a hiba nyilván nem abban állt, hogy a társadalmi akaratot képző rétegek és csoportok úgy látták (belátták), hogy segíteni kellene az elnyomottakon és megszomorítottakon. „Belátták”? Talán mégis jobb az „úgy látták”. Kénytelen voltak ugyanis úgy látni: egyre kevesebbet tehettek azok ellen a társadalmi mozgalmak ellen, melyek ezt követelték. Csakhogy ez a „segíteni kellene” minden csak nem egyértelmű. Elsőre úgy gondolja az ember – én legalábbis -, hogy ez mindenek előtt a szegénység felszámolását, a volt szegények életminőségének a javítását – s ma már azt hiszem, hogy ez lett volna a legfontosabb – kulturális szintjének felemelését jelenti. Igen ám, de az emlegetett mozgalmak képviselői, akik (engedjem meg nekik így általánosságban, bizonyára sokszorosan finomítani kellene az állítást, megeshet alig igaz belőle valami) szintén ezt szerették volna elérni. Számtalan különböző mozgalom létezett és létezik, ezeknek elemzése itt nem lehet a feladatom. E mozgalmak képviselői azonban többnyire arról vannak, voltak meggyőződve, hogy a társadalmi elit vagy hogy mondjam, az uralkodó rétegek, netán az uralkodó osztály e feladat megvalósításának csak kerékkötője lehet: vagy erőszakkal vagy a minden korlátozástól mentes választójog kiharcolásával el kell őket távolítani a politikai hatalomból. Sokáig azt hittem, hogy csak az erőszakos út veszedelmes, aztán kezdtem rájönni: a békés út talán még veszedelmesebb. Az elitek felőrlődéséhez, s a politika mint olyan teljes korrumpálódásához vezet. Arra sincsen itt helyem, hogy elmondjam: szerintem hogyan megy, ment mindez végbe. Igen csak alapos és részletekbe menő történelmi tanulmányokra lenne hozzá szükség.

Mondom: így láttam a dolgokat, de életformámban, életvitelemben nem engedtem magam zavartatni tőlük. S aztán jött a bukás.

S azóta nemcsak a törött sarkam és egyéb kellemetlen betegségek kényszerítettek rá, hogy változtassak életformámon és legalább azt észrevegyem, hogy öregszem. Két másik dolog is közbejött. Az egyik már évek óta készülődött, tanúbizonyság rá a Szókratészi huzatban című könyvem. Már ott fel-fel bukkan a depresszió réme, igaz, furcsa formában jelentkezett: mindazt a munkát, feladatot, amelyek, hogy úgy mondjam, rajtam kívüli erők kényszerítettek rám, továbbra is annak rendje és módja szerint végeztem és elvégeztem. Arra azonban nem volt kedvem vagy erőm, hogy hozzákezdjek ahhoz is, amit végül is csinálni szerettem volna, olyannyira, hogy lassan-lassan el is felejtettem, mit szerettem volna csinálni. A másik: kénytelen voltam szembenézni vele, hogy a tavaszi választások eredményeként olyanok kerültek hatalomra, akikkel nemcsak nem szimpatizálok, ez minden parlamentáris demokráciában megesik az emberrel, hanem olyanok, akik szisztematikusan, gyorsan és erőszakosan megsemmisítik a magyar demokráciát. Illetve, az ő szótáruk szerint, másfajta demokráciát hoznak létre. Plebiszciter demokráciát. A szavazófülkék forradalma ezt jelenti, semmi mást. A plebiszciter demokrácia kifejezés a plebiszcit, népszavazás szóra utal, de ha valaki valaha is azt szerette volna hinni, hogy ezeknek a népszavazásoknak a hatalom által kívánt eredménye választási csalásra, a szavazók félelmére, mit tudom én még mire épül, most megtapasztalhatta: a plebs-re, a népre épül. Ennek a plebsnek jelentős tömegei – hazánkban legalábbis – máig szegények, mélyszegénységben élnek, életminőségük minden normális ember szemében tűrhetetlen. De nem az ő szavazatuk vezet a kívánt eredményhez. Még az is megeshet, hogy belőlük kerül ki a nem-szavazók jelentős hányada. A plebiszciter demokrácia hatalmi csoportja mindenek előtt azokra épít, akik az igazi szegénységből kikecmeregtek már ugyan, megeshet soha nem is éltek szegénységben, de kulturális szintjük, ha lehetséges ez, nem hogy nem emelkedett, még süllyedt is. Akik semmiben sem emlékeztetnek a korai modern társadalmak elit csoportjaira.

A félreértések elkerülése végett „kulturális szinten” nem azt értem, hogy ki hány diplomával rendelkezik, még csak azt sem, hogy olvas-e vagy sem, jár-e színházba vagy sem, hanem egyedül és kizárólagosan az emberi kultúráltságot. A kettő között lassan-lassan nincsen többé korrespondencia. Emberi kultúráltságon ugyanis azt értem, hogy képes-e valaki a másik emberben az embert látni, s nem tartja gazembernek vagy idiótának azt, aki valami mást gondol, mint ő. Wittgenstein azt állította, hogy minden vitában elérünk egy pontra, ahol az egyik a másikát vagy elmebetegnek vagy gazembernek nyilvánítja. (Lehet, hogy azt mondta, ahol a vitapartnert elmegyógyintézetbe vagy a máglyára küldené. Most nem találom A bizonyosságról-t. De mindegy is.) Hogy egyet tudok-e érteni vele? Azt hiszem igen: végiggondolta-e ezt vagy sem, élete végén – utolsó művére utaltam – az emberiségről lesújtó volt már a véleménye. Vagy talán mindig is lesújtó volt? Azt meg, hogy ellentmondásba keveredtem-e, amikor egyrészt azt állítottam, hogy az emberi kultúráltság lényegi vonása a másik emberben az embert, nem pedig a kretént vagy a gazembert látni, s ugyanakkor mégis lesújtó véleménnyel vagyok az emberiségről, döntse el az olvasó. Én pillanatnyilag nem vagyok képes megbirkózni e feladattal. (Talán abba az irányba tapogatóznék, hogy az emberi kultúráltság leírásához hozzátenném még: a kultúrált ember, még ha gazembernek vagy idiótának látja is a másikat, megsemmisíteni nem akarja; semmilyen értelemben.) Persze tévedhetek is. Egyben azonban biztos nem tévedek: hogy a magas kultúra elsajátítása, a diploma megszerzése nem szükséges az emberi kultúra elsajátításához. Ezt azt hiszem eddig is tudtam, de saroktörésem eredményeként megismert betegtársaimnál feketén-fehéren meg is tapasztaltam.

A nevezetes októberi nap óta alig írtam, inkább csak olvastam. Pontosabban e lábtöréses korszak legelején még írtam egy-két esszét, megígértem, hogy megírom őket, az egyik esetében az írás egy igen-igen jó barátom valamelyik esszéjéről szólt, s azáltal felidézve és újraolvasva egy Hoffmansthal és egy Schnitzler darabról; ennek az esszének a megírását barátom miatt semmiképp nem hagytam volna ki.

No, de mintha csak ez a két bécsi darab vezetett volna tovább olvasmányaimban. Hoffmansthal és Schnitzler ébresztettek rá: a Monarchia felbomlása, egy bizonyos vonásaiban elviselhetetlenül bornírt, olykor-olykor talán kegyetlen, de mégis megmosolyogtató világ eltűnte lassan átadja e világ helyét a csőcselékuralomnak, szemben Párizzsal, ahol ez nem lassan, hanem egycsapásra történt meg 1789 július 14-ének nevezetes éjszakáján. Erről szól Schnitzler remek darabja. Aztán Joseph Roth Radeczky indulója került a kezembe, aki fantasztikusan jól érzékelteti, ahogy az I. világháborúval vége lesz mindennek, amit kultúrának neveztünk, emberi kultúrának; Avigdor Hameiri A nagy őrülete meg magát a világháborút festi meg nem kevésbé szemléletesen és a régi iránti nosztalgia fényében elviselhetetlennek.

Megtaláltam volna, hogy miként közelítsem meg a témát, nevezetesen a csőcselékuralom, a tömegdemokrácia kialakulását? Az irodalmon keresztül? Kétségtelenül megtaláltam, a saroktörés korszakát mégis, szellemi értelemben is, bukásnak kell neveznem. Megrendített ugyanis abban az Arendtet követő hitemben, hogy baj csak akkor van, ha a növekvő sivatagban jól is érezzük magunkat. Már akkor is baj van, ha a sivatagot még látjuk ugyan, de már reménytelenül rosszul érezzük benne magunkat. S nincs kedvünk megírni azt, amit kedvünk lenne megírni. Mert nem hisszük, hogy a sivatagban bármi értelmes cselekvésnek értelme lenne. Én ezt minden erőlködésem ellenére sem vagyok képes gondolni. Attól félek, hogy a puer robostus sed malitiosus egyelőre diadalt arat. Legalábbis az óvilágban. Akkor meg kinek és minek csináljuk a mi magaskultúránkat? – csak dacból

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top