„Nincs minden, amit mi szeretnénk, de van minden, amire szükségünk lehet.” Méhes Károly Hegymenet című új kényvéből Várszegi Asztrik ajánlásával olvashatnak részletet. A könyvet az Orpheusz adta ki.
„Nincs minden, amit mi szeretnénk, de van minden, amire szükségünk lehet.” Ez volt a
nyolcvanas évek Pannonhalmája Rémusz igazgató úr megfogalmazásában, ahová Méhes
Károly író, a hajdani kis kamasz szülői indításra „Hegymenet”-ben felkapaszkodott.
Az ember világa belül van, egy kamaszé még inkább belül, a mélyen. Ahogy önmaga lesz,
helyesebben, önmagává mer lenni, fejti le a szorongás páncélját, lesz befogadóvá, még az
elszalasztott jók utólagos elfogadójává is. Méhes Károly hajszálpontos leírást ad a kamaszfiú belső,
elébb védekező, elutasító, majd kitárulkozó világáról. Írása őszinte, vonzó és szép. Biztos vagyok
benne, hogy izgalmas és gyógyító mindazoknak, akik mernek egykori önmagukkal találkozni,
évtizedek után is tükörbe nézni.
Várszegi Asztrik
HEGYMENET
(részlet)
A hálóban ágy-fejszomszédom Molter. Amíg nem tudjuk megjegyezni egymás nevét, harminckilenc új név (plusz a nyakatekert nevű atyák!) rengeteg, kollégának szólít. És magáz. És ez nekem eléggé tetszik, van ebben az egészben valami komoly, kicsit fennkölt. Molter maga is ilyen, annak ellenére (bár nem tudom, mért így gondolom, hogy ellenére), hogy vasútascsalád sarja. Ha valamire büszke, akkor erre. Pa-pam-pa-pam, mondogatja ritmusosan, és az arca fényleni kezd. No, mi ez, kolléga úr? A pa-pamozásból nem jövök rá. A MÁV-zenéje!, mondja Molter felemelt mutatóujjal, és erre tényleg ismerős lesz, ilyen ritmusban kattognak a vonatkerekek a váltókon.
Molter lesz az első barátom, tán mert azzal szövetkezeik legvalószínűbben az ember, akivel kis híján összeér a feje, még este is, éjjel is néhány centiméteres közelségben vannak egymáshoz, álmaik is összegabalyodhatnak. Szanticska, akivel első reggel sutyorogtam, és együtt kaptunk fenyítést, a legjobban focizni szeret, Derecskey meg kosarazik. Molter az, aki az egyik kötelező séta kezdetén megkérdezi, nem megyek-e át vele a kolostorba. Mi az, hogy megyek! Különben is, még nem tudom, hogy a kötelező séta mire is jó pontosan. Csak az biztos, hogy el kell hagyni a hálót, az osztályt, illetve az egész épületet, ki kell menni a szabad levegőre. Mert így egészséges lesz annyi frissesség a fejünkben, hogy aztán éles elmével tudunk nekiülni a tanulásnak fél négykor. Kezdjük már megszokni a napirendet: tanítás, ebéd, séta, stúdium, vacsora. Az este a legkialakulatlanabb, több mint két óra szabadság, azzal kell kezdeni valamit, míg kilenc óra tízkor szól az első csengetés és lehet készülődni a lefekvéshez.
Molter is azok közé tartozik, aki ismerős itt, elvégre a bátyja idejár, negyedikes. Meg is mutatta már nekem, melyik az, egy magas, kissé görbedt hátú, göndör hajú fiú. A haverját Birkásnak hívják, sötét bőrű, sötét szemű pofa, Molter bátyjával együtt különös párost alkotnak. Molter a későbbiekben többször is fenyegetőzik vele, hol viccesen, hol komolyabban, hogy majd szól a bátyjának és Birkásnak, és azok majd jól ellátják a bajunkat. De engem nem ijesztget ilyen módon. Magasabb szinten vívunk majd csatát.
Esik kint a szeptemberi eső, és Molter felajánlja, hogy megmutatja a kolostort. A legelső napok valamelyikén már tettem rá kísérletet, hogy bebarangoljam a gimnáziumon túl lévő épületeket, de hamar eltévedtem. Egy piros arcú, főkötős, gyors járású néni jött szembe egyszer csak, kisfiamnak szólított, és éles hangon közölte velem, hogy nekem arrafelé semmi keresnivalóm, tűnjek onnét; zavarodottan rohantam le a lépcsőn, ami legalább egy másik kapun át kivezetett az udvarra, és ott már fellélegezhettem, körülbelül tudtam, hol is vagyok.
Molterrel egészen más volt a helyzet, ő biztonsággal mozgott, és hát a bátyja is ide járt, ezáltal ő maga is sokkal inkább, duplán idetartozott, rá lehetett bízni magamat. Az alsó összekötő folyosón hagytuk el az iskolaépületet. Ezen az új, ismeretlen folyósórészen végig festmények lógtak, és Molter mintegy mellékesen némelyikre rámutatott, magyarázva, ki kicsoda, a magyar régészet megalapítója, Rómer Flóris, ő pedig Rudolf trónörökös házitanítója volt, Rónay Jácint, aki egyébként szakasztott olyan volt, mint a magyartanárunk, Elgár atya. A kolostorépület egészen más volt, mint az iskoláé. Freskók is díszítették a falakat, aranyozott volt még a lépcsőházi korlát is. Olyan érzésem volt, mint amikor a szüleimmel elmentünk Fertődre vagy Pápára valami kastélyba, és ott nézelődtünk, hogy minden milyen szép. Posztópapucsot kellett húzni és áhítattal hallgatni vagy olvasgatni a kiírásokon, hogy minden milyen régi és értékes. Itt se papucs nem volt, se más múzeumi kellék. Itt emberek éltek, suhogtak a reverendák, ugyanolyan fehérbe öltözött nővérek járkáltak, mint amilyen engem tessékelt ki, de Molter társaságában ez a veszély nem fenyegetett, igaz, hogy minden alkalommal szép hangosan köszöntünk, hogy Laudetur Jesus Christus. Mostanra már új jött a szánkra ez a hosszú, latin Jónapot kívánok, mintha mindig is így köszöntünk volna.
Molter akkor sem torpant meg, amikor egy nagy, üvegezett ajtóhoz, vagyis inkább kapuhoz értünk, ami a folyosó boltívébe illeszkedett. Az volt rá kiírva zománcozott táblán, hogy Klauzúra – Nőknek tilos a bemenet. Molter fennkölt képet vágott, amikor a kezét a rézkilincsre tette, és úgy nyitotta az ajtót, mintha még azt is neki köszönhetném, hogy nem vagyok nő, és így bebocsáttatást nyerhetek.
A valódi kolostorrészt minden eddigihez képest szentebbnek éreztem. Hosszú-hosszú, boltíves folyosót láttunk magunk előtt, ahol homály uralkodott, fényt csak messzi keresztfolyosóról kapott. Itt a falak csupaszok, fehérre meszeltek voltak, és csak sötétzöld ajtók sorakoztak egymás után, rajtuk a szerzetesek nevével, akik mögöttük éltek. Egyik név furcsább volt, mint a másik: Szulpic, Anaklét, Geláz, Modeszt, Placid, Krizosztom, és így tovább. Molter persze róluk is mind tudott valami közelebbit, ki hány éves, tanít-e még, s ha igen, akkor mit. Jóban van-e velük a bátyja (és Birkás) vagy sem. Az is feltűnt, hogy itt még Molter is lehalkította a beszédét, mert míg a klauzúrán kívül fennhangon és kissé fennhéjázva magyarázott, most szinte sutyorgott. Valahol messze, a keresztfolyosón túl is egyszer csak zörgés hangzott, kinyílt az ajtó, és egy atya jött ki, bezárt, és botjára támaszkodva indult el felénk. Lecövekeltünk, még Molter is elhallgatott, és kissé a falhoz húzódva vártuk, hogy az atya lassú botozgatással közel érjen hozzánk, akkor köszöntünk. Épp csak felénk pislantott, visszaköszönt, és ment tovább. Hosszan néztünk utána, míg el nem tűnt a kanyarban, aztán hallani lehetett, amint a nagy klauzúrakaput is nyitja-csukja. Molter zavarba jött, a félsötétben nem ismerte fel az öreg atyát, nem tudta megmondani, hogy ki volt. Lassacskán amúgy is menni kellett, mintha az első lecke véget ért volna, mondta, hogy majd még visszajövünk máskor is. Azt is beígérte, hogy egyszer bemutat Vencel atyának, a legöregebb és legtekintélyesebb atyának, aki – természetesen – nekik családi barátjuk, vagy tán rokonuk is, neki köszönhető, hogy Pannonhalma még áll, mivel a háborúban elintézte, hogy a Vöröskereszt oltalma alá kerüljön.
Valahol messze egy mély hangú óra negyed négyet ütött. Igyekezni kellett vissza, mert bár aznapi, félig titkos csámborgásból is sok minden megtudható volt, azért voltunk itt, hogy tanuljunk.
Kémiából és matematikából már bekaptam egy egyest.
Ahogy ültem a stúdiumon az első padban, és néha kipislogtam az ablakon, a hegyoldal színesedő fáit láttam, a gerinc végén a Boldogasszony kápolnát. Egyszer-egyszer belém hasított, hogy milyen messze már a nyár, és homályosan az is ott motozott bennem, hogy a tizennyolc kilométer ellenére én is mindentől messze kerültem.
A délutáni osztályterem külön világ. Más, mint otthon volt tanulni. Bármikor felkelhettem az asztaltól, ehettem, ihattam, beszéltek hozzám és beszéltem másokhoz. Tudtam, tanulni kell, de az nem volt valamiféle törvény, ami helyett ne lehetett volna bármi mást csinálni.
Itt nem volt más választás. Fél négykor hosszan szólt a csengő, akkor már mindenki a helyén ült. Egy-két későn futó esett be még, lihegve zuhantak a székükre. Deziré atya ugyanúgy itt kellett legyen, mint mi. Hozott magával könyveket, írni- és rajzolnivalót. Előbb végigjárt a padsorok között, hátra tett kézzel, végigpásztázta a termet, miközben mindenki igyekezett szépen ülni és máris a feladatokba merülni.
Volt bennem az év elején szent elhatározás. Hogy akkor most megmutatom majd. Apám is a lelkemre kötötte, az elején kell megembereljem magam, mert az a legfontosabb, hogy az első benyomás jó legyen, amit a tanárokra teszek. Mert sajnos ez már csak így működik, ha valakiről egyszer elkönyvelik, hogy gyengécske, lusta, trehány alak, akkor abból a skatulyából később nagyon nehéz lesz kitörni.
Igen, tanulok. Már gimnazista vagyok, ez más hozzáállást követel tőlem is. És meg tudok neki felelni. Naná. Fél négytől ötig tart az első stúdium, aztán fél óra uzsonnaszünet után jön a második másfél óra. Három teljes óra a könyvek fölött. Sosem tanultam ennyit. Elég kell legyen. Jó lesz így. Bírni fogom. Akarom bírni.
{jcomments on}
