(Fotó: Révai Sára)
A szemüvegesek a gyerekközösségek alsó, megvetéssel sújtott kasztjába tartoztak többnyire randa, ormótlan, műanyag okuláréjuk okán (szélsőséges és különös riasztó esetekben egyes kérges lelkű szemészek még le is ragasztották ragtapasszal az egyik lencsét, nem törődvén az érintettet sújtó szociális következményekkel) – „szemüveges pápá”-nak csúfolták őket.
A „pápa” akkoriban Európa ezen szegletében majdhogynem szitokszónak számított, legalábbis egy avittnak hirdetett világhoz tartozott, még akkor is, vagy talán éppen azért, mert ebben az időben lett a katolikus egyház vezetője a lengyel földről, tehát a szocialista világból származó Karol Wojtyla. Persze mindezekről mi vajmi keveset tudtunk, a „szemüveges pápa” azonban naponta felhangzott, én pedig, látván az érintettek riadtan vöröslő arcát, nem óhajtottam a sorstársuk lenni. Évek teltek el úgy, hogy nem láttam a táblát vagy az írásvetítővel a falra vetített szöveget, és ez meglátszott a dolgozataim eredményein, azaz eredménytelenségén is. Aztán amikor valamikor hatodik-hetedik osztály táján a szüleim komolyabb fenyítéssel próbáltak jobb belátásra térni a szorgalmamat illetően, bevallottam, hogy a szememmel van gond. Anyám tehát elvitt szemészhez, ahol kiderült, hogy bizony szemüvegre szorulok, ráadásul nem is gyöngére. Az ítélet lesújtó volt – én szívem szerint továbbra is vállaltam volna a rossz osztályzatokat a szemüveges pápák kalodája helyett, anyám viszont ellentmondást nem tűrően rám förmedt, hogy márpedig az okulárét viselnem kell.
Annyi kompromisszumot tudtam kötni magammal, illetve a körülményeimmel, hogy a szemüveget csak az órákon tettem föl, a szünetekben és délutánonként nem. Ebbéli elhatározásomat külön megerősítette az az eset, amikor egyszer, tanítás után egy csinos osztálytársnőmmel – akibe kicsit talán szerelmes is voltam – ebédelni indultunk a vasútállomás melletti étterembe, ahol előfizetéses gyermekétkezést is vállaltak, s én véletlenül magamon hagytam a pápaszemem. Alig léptünk ki az iskola kapuján, a lány rám nézett, megrebegtette szempilláit, majd azt kérdezte:
– Muszáj ezt hordanod?
Megtapogattam az orromat, és nyomban elvörösödtem:
– Ja, nem, dehogy – levettem, és mintha valami gusztustalan tárgy lenne, a táskám mélyébe dobtam a valóban nem szép, vaskos műanyag keretes szemüveget.
Nem láttam a táblát, ezért leromlottak a jegyeim, s mivel már nem én voltam az osztály éltanulója, Ildikó néni negyedikben, rajvezetői hatalmával élve, leváltott a rajtitkári posztról. Lettem helyette rajkrónikás. Azaz: nekem kellett vezetnem a rajnaplót. Ami egy nagy alakú, vaskos, zöld műbőr kötéses, vonalazott papírokból összeállított mappa volt, a raj életét dokumentáltuk benne. Ez zömmel az ünnepélyes csapat-összejövetelek leírásában merült ki. Rajtitkárként én is ejtettem benne néhány bejegyzést: rettenetes kínlódások árán, egész hétvégék mentek el vele; ugyanis miután megkaptam a feladatot, odahaza meg kellett fogalmaznom a szöveget, azt anyám több fordulóban kijavította, a végleges verziót külön papírra le kellett tisztáznom, majd amikor anyám úgy vélte, hogy mind tartalmában, mind külalakjában megfelelő lehet, nekiállhattam, vagyis -ülhettem bemásolni az egészet a rajnaplóba – remegő kezekkel, félve, hogy hibát vétek. Ez az esetek jelentős részében be is következett; anyám ekkor nagy műgonddal, hogy nyoma se maradjon, kitépte a papírt, én pedig kezdhettem újra a másolást.
Ildikó néni szakított azon gyakorlattal, miszerint minden eseményt más-más írjon meg. Úgy döntött, hogy mivel vétek lenne nem kamatoztatni az átlagosnál jobb fogalmazóképességemet, mostantól fogva a rajkrónikás nem csak őrzi a zöld műbőr kötéses, vonalas papírokból álló mappát, hanem egyedüli privilégiumként vezeti és teleírja azt.
Az események ok-okozati láncolatából következően rövidesen rajkrónikásként is csúfosan leszerepeltem.
Megkaptam a rajnaplót. Ez már önmagában véve terhet jelentett, nem csak a tárgy súlya miatt, hanem mert odahaza rejtegetnem kellett. A szüleim ugyanis nyilván fölismerték – jó pár alkalommal járt már nálunk, nem egy hétvégénket megkeserítve – és megkérdezték volna, hogy mit keres nálunk huzamosabb időn keresztül a Kilián György raj naplója. Mivel nem tudták, hogy leváltottak a rajtitkárságból, nem árulhattam el nekik, hogy rajkrónikás vagyok, ezért az én feladatom a napló őrzése. Maradt hát a rejtegetés. Ami nem ment könnyen. Hosszas tanakodás után úgy döntöttem, hogy a zöld műbőr borítású kötetet a gyerekszoba szekrényének legtetejére helyezem. Ez is afféle modern bútor volt: falnak simuló szekrénysor polcokkal, ajtós és fiókos rekeszekkel, valamint beépített asztallappal. Utóbbira léptem rá, hogy elérjem a polcok tetejét. Arra még volt időm, hogy a naplót elhelyezzem legfölül, ám az asztallap leszakadt. Apám természetesen éktelen haragra gerjedt: kaptam egy fülest, és némi hitetlenkedő fejcsóválást azon válaszomra, miszerint avégett álltam föl az asztalra, hogy jobban kilássak az ablakon. Miközben apám visszacsavarozta a leszakadt elemet, folyamatosan attól rettegtem, hogy megnézi, mi van a szekrény tetején. Szerencsére nem nézte meg, én pedig onnantól fogva székre állva vettem le és tettem föl a naplót.
A tárolással messze nem oldódtak meg a problémáim. A rajvezetői döntés értelmében innentől kezdve én tudósítottam minden eseményről. Ez úgy zajlott, hogy följegyeztem, amit kellett, majd csempészeket megszégyenítő teljesítménnyel visszavittem a naplót az iskolába, bemutattam a produktumot Ildikó néninek, aztán ugyanez visszafelé. Írni bele természetesen csak akkor tudtam, amikor a szüleim nem voltak otthon, s ez jócskán meglátszott a följegyzések színvonalán: az addigi pedáns és hűvösen elegáns fogalmazásmód – anyám sajátja volt – eltűnt, lettek helyette szóismétlések és stiláris hibák, valamint meglehetősen változó minőségű, inkább gyatra külalak. Ildikó néni egyre gyakrabban csóválta rosszallóan a fejét. Megjegyzést egyelőre nem tett, ám érezhető volt, hogy rövidesen ki fog borulni a bili.
Ez az április 4-ét ünneplő csapat-összejövetelt követően történt meg. Az ünnepély ugyanis péntek délutánra esett, nekem pedig hétfőn reggel jelenésem volt az erről tudósító naplóbejegyzéssel az iskolában. Mikorra hazaértem a csapat-összejövetelről, a szüleim már otthon voltak, és természetesen a hétvége egészében mindvégig otthon tartózkodtak. Hébe-hóba elkapott, lopott percekben tudtam hát a rajnaplóba valamit firkantani.
A végeredmény ez lett:
„Megünnepeltük hazánk felszabadulását. Április 4-ét. Ünnepélyes csapat összejövetel volt. Rajonként bevonultunk a tornaterembe. Aztán az évfolyamfelelősök jelentették, hogy bevonultunk. Aztán behozták a csapatzászlót. Aztán elénekeltük a magyar és a szovjet himnuszt. Majd egy néni beszédet mondott. Egy kislány verseket mondott. Utána kivitték a csapatzászlót. És mi kivonultunk.”
Ezzel (mimóza lélek ide vagy oda) Ildikó néninél végképp betelt a pohár. Előbb fölmutatta a produktumot az osztálynak – az arcokra kiült a szolgalelkű döbbenet –, majd közölte, hogy ezek után természetesen nem lehetek rajkrónikás.
Szegény anyám a rajkrónikási intermezzóról nem is tudott. Rajtitkári bukásomról is úgy értesült, hogy mind az ő, mind az én pechemre eljött az évzáró ünnepségre, azon belül is a bizonyítványosztásra, amelyre a tornatermi ceremóniát követően már az osztálytermünkben került sor, és saját elmondása szerint elhűlve hallgatta Ildikó néni szavait:
– Az osztályunkban sajnos csupán egyetlen kitűnő tanuló van. Mégpedig a rajtitkárunk, Vágó Elvira.
– Azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben – közölte odahaza jéghideg hangon, az arcán megvető szomorúsággal anyám. – Amikor Ildikó néni azt mondta, hogy csak egy valaki lett kitűnő, mégpedig a rajtitkár, átfutott a fejemen, hogy ez miként lehetséges, hiszen neked vannak rossz jegyeid is. Aztán jött a hideg zuhany. Hát persze. Az volt a magyarázat, hogy nem csak kitűnő tanuló nem vagy, hanem rajtitkár se.
Drámai szünet után tette hozzá:
– Hazudtál és nem voltál őszinte hozzánk.
Meg kell mondanom, jogosnak éreztem a fedést. Több tekintetben is bukott embernek tartottam magam. Azt azonban mégse árulhattam el, hogy mindennek a szemüveg elleni ösztönös és kényszerű tiltakozásom az oka.
{jcomments on}
