Archív

Buda Ferenc garabonciás köszöntése

BUDA

Ülve az első sorban, s felnézve az emelvényre, ahonnan az ünnepelt szerető, értő, sőt, óvó tekintettel pillantott le ránk, azon törtem a fejem, mit is fogok írni mindarról, amibe most épp belecsöppentem.

Mi fontos, mi lényegtelen, mit kell mindenképp elmondani, s mit félretolni? Nehéz ezt eldönteni akkor, ha egy olyan különleges ember, költő, barát köszöntéséről akar írni a tollforgató, mint Buda Ferenc. Sok gyötrődés után végül ez lett belőle:

2001. november 3. 17h 00’

A kecskeméti Katona József Megyei Könyvtár hangulatos kávézójában, ahol a vendégek feje fölött egy AN-2 repülőgép (miért pont ez? – egyébként tetszik: a hatvanas években ezzel a típussal repültem életemben először) hatalmas makettje függ, összetolt asztaloknál emberek ülnek. Előttük sütemény, pogácsa, poharak csillanó sora. Köszönteni gyűlik a nép. A bejáratnál Füzi László, a Forrás főszerkesztője és Ramháb Mária könyvtárigazgató fogadja a vendégeket. Mindkettejükön (de főleg Lacin) látszik az izgatottság: most mindennek jól kell sikerülnie, mert ez az este kivételesen fontos. Mind, aki eljött, ugyanezt érzi, ha korábban tán nem is, de ahogy a küszöböt átlépi, biztosan.

A terem zsúfolásig tele. A falakon Bahget Iskander remekbeszabott fényképei az ünnepeltről. Több, mint kétszázan vagyunk, sokan már csak az ajtóban toporogva férnek el. Polgármesterek, országgyűlési képviselők, írók, költők, szerkesztők és a legfontosabbak: az olvasók. Szili Katalin független országgyűlési képviselő engedi magát rábeszélni egy narancsos kávékülönlegességre. Fényképezőgépek pergőtüze zúdul mindenkire, akit a sajtó „fontos embernek” gondol.

buda1S aztán jönnek a köszöntők. Bányai Gábor, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés elnöke ajándékba homoki vörösbort, fotóalbumot, arany kitűzőt hozott. Dr. Zombor Gábor, Kecskemét polgármestere fütyülős barackpálesszel, valaki más, aki eljönni nem tudott (átkos memória!), gyomorkeserűvel éltette a költőt. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke méltatásában garabonciásnak hitte-remélte-gondolta az ünnepeltet (tőle csentem eme írás címét, mert biz’ ebben igaza volt!), s ajándékként szintén a hegy levét nyújtotta át.

A hivatalos köszöntők után sorra a pódiumra érkeznek a „meglepetés vendégek”. A Forrás titokban, hogy az ünnepelt ne is sejtse, a lap novemberi számát a Kossuth-díjas költőnek szánta, s plusz ajándékként kéziratos füzetének hasonmás kiadványát is megjelentette. A különleges számban publikáló alkotók az együtt töltött szép, vagy épp szívszorító percekre emlékeznek, majd verset, prózát olvasnak fel. A csíkszeredai Székelyföld csapata különlegesen emberi, humorral színezett derűt hoz magával, nem beszélve a sógor zugfőzdéjéből származó, állítólag „bűnrossz, de azért tán iható” házipálinkáról. A magam részéről, bár „titkon” a sajátom mellett a Szépírók Társaságának és a Librarius szerkesztőségének jókívánságait és szerény ajándékát (kicsinyke, üres lapokkal teli könyvecske, mely kissé furán fest a sok itóka között) is hozom, köszöntőt nem mondok: megteszi helyette egy ölelés.

Mindennél azonban úgyis sokkal fontosabb maga a költő, Buda Ferenc, a szavak, rímek, emberi érzések garabonciása, aki immár 75 esztendeje teszi szebbé, jobbá a világot. Ő az, aki debreceni kisdiákként a háború utáni ínségben a bérház udvarán termett zöldséget az utcán árulta, s elkövette az első garabonc-csodát (amire akkor tán még a családja sem figyelt fel): a bevétel reá eső 10%-ából nem cukorkát, nem is játékot, de bizony könyvet vásárolt magának! Ő az, aki 1956-ban a születésnapját géppisztollyal a vállán, a debreceni egyetemen töltötte, bár a szülei kérlelték, menne inkább haza, ahelyett, hogy – akár az élete árán – is jobbítni akarna a világon. Az is ő, akit aztán a szülinap „elforradalmárkodása” okán a visszatérő „szovjetmankós rend” börtönbe csukott, s ő az, aki feledhetetlen verseket írt a kőfalak között, sőt, az is, aki a szabadulása után minden Ünnepi Könyvhéten megjelent, és hátizsákját, szatyrait dugig tömve könyvekkel, vasúton s gyalog caplatott az írott szóval haza. Ő az ember, kinek a családjánál nincs fontosabb, s hála az égieknek, családból nagy és szép jutott neki. Ő a költő, ki sosem alkuszik, ha ki kell mondani az igazságot, s ő a prózaíró, kinek emlékiratai (Rendkeresés – 2009, Világ, világom – 2011) hátborzongatóan részletes, emberien hiteles lenyomatai a kornak, melyben élt, él, s reméljük, még sokáig élni fog.

És ő a barát…

buda2Igen, sokunknak ő az, akit csak így szólítunk: Feri bátyám. S mikor ezt kimondjuk, akár jelen van, akár csak emlegetjük őt, vagy pusztán gondolunk rá, hirtelen biztonságban érezzük magunkat, s azt a csenevész kis hitünket is, hogy ebben a világban, melyben léteznünk adatott, a jónak, igaznak, őszintének még mindig van esélye.

Addig biztosan, míg Feri bátyánk szigorú-szerető tekintete reánk vetül.

Ezért hát Isten éltesse sokáig a 75 éves Buda Ferenc költőt, garabonciást, igaz embert és jó barátot, aki nélkül világunk, irodalmunk, s mindennapjaink is ezerszer fogvacogtatóbbak lennének!

A fényképeket Bahget Iskander fotóművész készítette – köszönet azért, hogy barátsága jeléül díjmentesen bocsátotta azokat a rendelkezésünkre.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top