Archív

A vakuló művészettörténész

heyboer

Bagzanak az állatok, ezért késik a vacsora – kér elnézést a múzeum igazgatója, mielőtt tósztot mondana, a művészek, kurátorok, művészettörténészek egészségére – Szerbhorváth György blogja.

Bagzanak az állatok, ezért késik a vacsora – kér elnézést a múzeum igazgatója, mielőtt tósztot mondana, a művészek, kurátorok, művészettörténészek egészségére. Normáliséknél ez az élet problémája, ami ráadásul magától megoldódik az est beálltával, hisz sötétedik, zár a múzeum, a turisták távoznak az erdőből, mert vége a bagzásnak. Legalábbis mára.

A svédasztalra mindenféle jó falat kerül, a padlizsánt, a sült paprikát felismerem, a sült húst, de úgy általában gőzöm sincs, mit eszünk, nem is értem, mi micsoda. Ráadásul olyan, hogy svédasztal, a hollandoknál nincs, nem ismerik e kifejezést. Utánaolvasok: csak mi mondjuk svédnek a svédasztalt, a II. világháború után a Skandináviában tartott béketárgyalásokról hazatérő diplomaták honosították meg a kifejezést, mert a svédeknél a háziasszony minden ételt egyben tálal fel egy asztalon (stjööre brod).

Azt meg máshol olvasom, viszont nem tartozik ide, hogy a Húsvét-szigeteken, amikor összeomlott a társadalom, mert kiirtották az erdőket, a fákat mind egy szálig, elterjedt a kannibalizmus, s ennek nyomán máig a legdurvább szitok, ha azt mondod: „anyád húsa túl rágós”.

Kissé furán érzem magam a múzeumban, ott a sok Van Gogh, meg Picasso, pointilisták, régi jó németalföldiek, és új, hipermodern szobrok a parkban, hatalmas értékek. Mintha a Szépművészeti a hortobágyi puszta közepén állna. Yoko Ono viszont nem jött el, pedig tőle is kiállítottak most – no mit, három könyvét felütötték, s össz-vissz kirakták három versét. De ő inkább Izlandra utazott, ott ünneplik Lennon születésnapját, másnap lenne 71 éves. Érzem, hogy történelemközelben vagyok.

Ahogy Szergej Dovlatov írja, mondja, kérdezi, ugyan mi értelme bemenni egy szobába, ahol egynél több festmény lóg? A parkban meg szobrok tucatjai – az egyik fa fémből van. Ez művészet? – dühöngenének falun –, „ilyet én is tudok csinálni”, majd Giuseppe Penone otterlói fémfáját eladnák a rosszvasba, pár száz kiló biztosan megvan.

Bemutatnak egy fazonnak, eleve úgy, hogy vélhetően neki van a legjobb múzeumi állása a világon: az amszterdami városi múzeumban a konceptuális művészeti alkotások felvásárlásáért felelős. Mélázunk, hogyan lehet felvásárolni egy akciót?

A mellettem ülő művészettörténésznek viszont nemrég ment tönkre a karrierje, egy ritka genetikai betegség következtében fokozatosan veszti el a látását. Vakul. Még lát, például engem is a szemüvegével, rendesen eszik, vág, villáz, kanalaz, csak olvasni nem tud semmit, nem tudja kivenni a betűket, s a képeket sem. Az utrechti egyetem tanára volt, aztán 56 évesen itt áll, mondja, a semmi közepén, orvostól orvosig jár. Korábban Picassóról írt könyvet, a rotterdami szobrokról, mindenféléről, neves szakember, mondja a haverom, de most aztán vége – ez visszafordíthatatlan betegség. Új barátai vannak, számol be az ex művészettörténész, azok, akik szintén betegek, új közösség ez, új barátok új problémákkal. Ahhoz, hogy nyugdíjazzák, két azonos, de egymástól független orvosi véleményre van szüksége. Ez viszont olyan ritka szembetegség, hogy egy orvost is alig talált, aki felismerte, nemhogy kettőt.

Másnap a polderföldek vidékén, a tengerszint alatt, a tengertől elhódított vidéken, ahol ha rálépsz a gyepre, mintha puha szivacson járnál, megállunk egy csicsás háznál. Anton Heyboer ötödik felesége működteti a galériát, az elhunyt festő munkáit árulja, aki arról volt híres, hogy felháborodott, milyen soké’ árulják a festők műveiket, nem fér hozzá a nép! Ezért ő levitte az árakat, mai áron 10-20 euróért adta munkáit.

Ma az özvegy úgy 600-ért. Errefelé illik Porschéval járni, ha már úgyis drága és veszélyes az élet, ki tudja, mikor szakadnak át a gátak. És jobb, ha előre gondolunk arra, néha az életet a semmiről kell újrakezdeni, mint az utrechti művészettörténésznek.

Persze ne gondoljuk azt, hogy egy egyetemi oktatónak Németalföldön eleve bérelt helye van, élete gondtalan, ha már az universitas ódon falai közé került. Azt is ott hallottam, bár nem most történt, hanem 68-ban, hogy a szomszédban, Belgiumban a Leuveni Egyetem kettévált, s hát a könyvtárat is illő volt elfelezni, flamand és vallon részre. Az még részben magától értetődő volt, hová kerüljön a katolikus, illetve protestáns anyag, hová a francia, illetve holland nyelvű könyvek, no de a többi? A sok okos ember kitalálta, hogy hát minden könyvnek van könyvtári száma: a páros számúak kerültek az egyik egyetem könyvtárába, a páratlanok a másikba (vagy fordítva, már nem emlékszem…) Így aztán aki a teljes Shakespeare-t olvasná, rohangálhat ide-oda. Vagy aki újságok alapján írná meg a II. világháború történetének egy szegmensét, hát az évfolyamba kötött újságok közül csak minden második évfolyamra számíthat, így mondjuk 1940-re, 1942 és 1944-re: hogy a világháború hogyan ért véget, azt máshonnan kell megtudnia.

Talán persze eszükbe jutott, hogy egy fél könyvtár már nem könyvtár, mintha az utcára dobták volna ki. Mint a macit. Durva, ez azért durva – még a nyakát is felvágták.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top