Archív

Mentés másként

kertesz-mentes-ok

“Soha életemben nem tapasztaltam még annyi aljasságot, mint amióta kihirdették a Nobel-díjamat. Mintha a díj éppen arra való lenne, hogy rányissa az ablakot az aljasság feneketlen mélységeire.” Részletek Kertész Imre új könyvéből.

2002. október 4. Az öregség, a test e lehetetlen állapota, miután hosszú időn át hozzászoktunk a fiatalsághoz, majd a férfikorhoz, mely változás eléggé szervesen megy végbe ahhoz, hogy valójában észre se vegyük. Az öregség tünetei azután egyszerre jelentkeznek, úgyszólván egyik percről a másikra konstatálod, hogy csak hajlottan tudsz járni, hogy fáj a térded, nem tudsz aludni, koncentrációs képességed korlátozott, erekciód elégtelen; az egészet nem nagyon lehet megérteni, különösen azért nem, mert elfogadhatatlan, és mégis uralkodik rajtad; az állapotoddá vált, miközben úgy érzed, elsiették a dolgot, hiszen, ami az életre való készségedet illeti, járna tán még néhány esztendő; de hát épp erről van szó: megvonatnak az esztendők, úgy szól az ítélet, hogy elég volt belőled, s legjobb, ha nem próbálsz fellebbezni, csak herdálod a maradék időt, és mit is kezdenél idegenné vált testeddel, megvalósíthatatlan vágyaiddal?

2002. október 12. Valahogyan interpretálni a Nobel-díjat. Azt hiszem, a Svéd Akadémia döntése nagy bátorságról tanúskodik. Azért kaptad, mert… az indoklás lényegtelen. Egy művelt, kifogástalan képességű, magányos, hazátlan és védtelen író kapta, aki semmiféle „hivatalos” támogatásban nem részesült, nincs lobbyja, nem tud angolul, és igen sötéten látja a világot. De látja. Az Akadémia törékeny értékek mellett szavazott, és megdöbbentő az egyöntetű szeretet, amellyel döntését fogadták. – Én magam még nem fogtam fel semmit sem. Két napja interjúkat adok csak; úgy viselkedem, mintha mindig ezt tettem volna. De valahogy távol, s kívül állok az egészen, igazi „valaki más”élmény. Nagy fáradtság. M. vigasztaló jelenléte. Többet, legnagyobb meglepetésemre, nem mondhatok.

2002. október 26. Ma hajnalban meghalt Unseld. Egy bizonyos értelemben vigasztalhatatlan vagyok. Pontosan nem tudom, miért. Mert igaz, hogy szerettem őt, igaz, hogy minden más lenne, a díj is, ha ő még – s ereje teljes pompájában, akár egy uralkodóherceg – jelen lehetne; valami mást is sajnálok benne, valami többet, egy nagy generáció utolsó nagy alakjának letűntét sajnálom, az Alapító, a nagy férfiú letűntét. – Ullát felhívtam, azt mondja, Siegfried velem beszélt utoljára; csak töredékes szavakat mormolt, azt mondta: „Ich komme” – gondolom, Stockholmot értette ezen –, különben csak nehéz lélegzetvételét hallottam, s arra gondoltam, ez a mostani betegsége biztosan elviszi. Így lett.

Különben köröttem a Nobel-díj tébolya fortyog. Mélységes fáradtság, mondhatnám, kívül-belül. Magdi nehéz helytállása. A beszédet két hét múlva kell szállítanom, jó húsz-huszonnégy oldal. Sokan boldogok, díjazásomban valamiféle remény felcsillanását látják. A magyar nácik – akik közt számos zsidó akad – gyaláznak. Két hivatalos zsidó, egy Reich-Ranicki nevű lengyel-német, meg az Ausztriában lebzselő volt sztálinista Lendvai Pál kijelentette, hogy a Nobel-díjat nem nekem kellett volna megkapnom. – De több szót az egészre nem érdemes vesztegetni. Hiányzik a regényírás, hogy szinte belebetegszem.

2002. október 27. Vasárnap. Magdi reggel elutazott. Izgatott délelőtt; képtelen voltam rá, hogy tisztességes választ fogalmazzak bizonyos személyes hangú gratulációkra. Megszereztem a vasárnapi Frankfurtert, a szép nekrológokkal (Unseld). Még én sem mondtam akkora marhaságot, a rossz némettudásommal. Néhány gyors jegyzet a stockholmi beszédhez. Tegnap este felhívtam Ligetit, rögtön elkedvetlenedett, mert – ahogy ő mondja – „kokettül” beszéltem a díjról. De hát Auschwitz és a Nobel-díj között elég nehéz összefüggést teremteni. Végül is nem arra szerződtünk, hogy hat évtizeddel később irodalmi Nobel-díjat kapok. Abszurditás, ami egyedül iróniával hidalható át. Ez nem jelenti, hogy nem örülök – habár, azt hiszem, még nem fogtam fel, mi történt velem. M. ugyanezt mondja. Az első őszi nap, öt órakor már csaknem teljesen sötét van. A Wallotstrasséban ülök, dolgozószobám, amelyet lombok vesznek körül, olyan, akár egy akvárium mélye. Az ég üvegfényű, felszisszennek a fák, heves szél közeledik. Se levél, se telefon, tíz napja az első nyugodt délután.

2002. november 13. Éjfél. Ezeket a sorokat Berlinben írom. Veni, creator spiritus! Istentelen a dekreatív élet. Ezt akartam? Valójában ezt, de nem így. Ezért írtál? Nem, dehogyis. Örülsz? Alapjában véve igen, de fenntartásokkal. Hát akkor mi a baj? Az, hogy nem írok; tartalmatlan az életem, idegenként élem meg önmagamat.

2002. november 17. Az életemet kísérő groteszk. Amint a diadalmas kürtszó közepette felhangzik a basszustuba röfögése – valami szellentő hang, valaki alvilági nótát fúj a fődallamba, miközben fúvástól dagadó ábrázattal felbukkan a banda, s bohócruhában, piros-zöld kockás harisnyában egy félfordulattal csatlakozik a tarka menethez. – Gyerekkori barátok. Az élvezetük, hogy belepiszkíthatnak a számukra tiltott területen fekvő gyümölcsösbe. Gyorsan letolják a nadrágjukat, könnyítenek magukon, s aztán elszaladnak. Az örök groteszk, Bosch képei. Érdekes; de jobban megvisel a kelleténél.

2002. december 3. Soha életemben nem tapasztaltam még annyi aljasságot, mint amióta kihirdették a Nobel-díjamat. Mintha a díj éppen arra való lenne, hogy rányissa az ablakot az aljasság feneketlen mélységeire. A nácik zsidózása; a zsidók zsidózása; a gonosz féreg, amely a múltból előmászik, és hullaméreggel fecskendezi tele a levegőt. A masinéria; ez a masinéria a felőrlésemre jött létre; sajtó és közszereplés formájában erőim végső határáig hajszol. Mindenki csavar egyet a gépezeten, amely lassan megfojt, összenyom, fölemészt.

2002. december 15. Berlin. Az este érkeztünk Stockholmból. Megtörtént. Elmondtam a beszédet, megkaptam a díjat. Most éjszaka van, három óra tizenöt. Máris távoli álomnak tűnik az egész. Alig várom a szürke hétköznapok visszatértét.

2002. december 22. Budapest, negyedik napja. 18-án, 19-én tömegesemények, ájultan ültem egy sarokban, ahová beszorítottak, miközben könyvek tömegeit dedikáltam, emberek beszéltek hozzám, az arcomba lihegtek, nem engedtek vacsorázni, egy pohár vizet sem kaphattam. Ezt szeretetnek, népszerűségnek nevezik. Magdi a dühtől égő arccal vonszolt a kijárat felé. – Tegnap a regény meglévő első részének elolvasása; diadalérzés. Kérdés, hogyan szervezhetem meg alkotói magányomat.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top