Archív

Jelölt

door02

Tudta, hogy nem lesz könnyű a dolga. Fiatal, erős szervezet, remek vérkép, egészséges szervek, olyan, mint a gyom, megszorítod az egyik helyen, kibújik a másikon, gyakorlatilag kipusztíthatatlan. Az apósa is mondta neki – jól emlékszik még, pedig már tíz éve elvált -, amikor epekőrohama volt, és nem tudták az ügyeletes orvost előkeríteni hétvégén.

És egy napot végigfetrengett, térdeit az állához szorítva, hogy nem adják azt olyan könnyen! S úgy értette, a halált. Aztán már a műtőasztalon, de csak szétszakadt az epehólyag, gennyes zöld váladékát kiengedve a hasüregbe. Kipakolták. És túlélte. Hogy az apósának igaza legyen.

Aztán volt a tűz. Álmukban érte. Már mindenkit kimenekített a borzasztó fekete füstből, csak a macskáért ment vissza, amikor a gerenda – tipikus – leszakadt mögötte, bennragadt, és elájult a füstben, csak arra emlékezett, hogy olyan édes lett hirtelen minden: a nyelve, a torka, a mellkasa, és a forróság helyett hideget érzett, meg tejfehér ködöt, és hirtelen átfutott a fejében a gondolat: ha most ebbe a finom, édes ködbe belépek, nem fogok tudni visszajönni többet, meghalok, és nem volna szép a gyerekeket árván hagyni. És belépett. Látta magát, ahogy belépett. Mivel nem lehetett nem belépni. De három nap múlva csodával határos módon magához tért a kórházban. Új bőrt kapott aztán, és új életet.

Jó bőrben volt. Az epeműtét után csakis egészségesen táplálkozott. És sportolt is időnként. Úgyhogy tudta, jól át kell gondolnia, ha biztos akar lenni a dolgában. Azonnal meg akart halni. Nem, mint az öregek, a betegek, akik hetekig, hónapokig húzzák, és csak fokozatosan épül le a szervezet, kiszárad, lefogy, elsorvad, míg végül a felismerhetetlenségig összeaszott testből kiúszik az elme. Összeomlik a keringés, megszűnik az anyagcsere, leáll a légzés, és mint egy mérgező felhő, kipárolog az élet. De erre nincs ideje. Jobban mondva, bátorsága nincs. A sok részvétteljes tekintet, aggódás, sírás-rívás, a hülye, szívtelen betegápolók, katéterek, infúzió, morfium, lélegeztető gép, s ki tudja, még mivel nem tudják húzni-halasztani az elmenetelt. Nem, köszöni, ebből nem kér. Hirtelen halált akart. Ahhoz pedig nagyon tudnia kellett, mit mivel.

Ez élet-halál kérdése! – hallotta a telefonban a barátnője hangját.

Tudom – felelte. S a másik úgy értette, hogy biztos átérzi, milyen nagy a baj, és megkönnyebbülten öntötte ki a lelkét csupa szeméttel, felesleges kacattal elárasztva. De nem figyelt rá. Csak hallgatott, hadd fecsegjen.

Akkor jössz? – kérdezte a barátnő, de fogalma sem volt, miről beszélt. Egész idő alatt letompított érzésszervekkel tartotta a telefont, mintha egy akvárium meleg vizében üldögélt volna, s a barátnő az üvegfal másik oldaláról beszélt volna hozzá.

Nem – felelte, és letette a telefont. Az megint csörgött, de nem vette fel, hanem kikapcsolta. Már csak egy finom, leheletnyi réteg választotta el a döntés meghozatalától. Cselekednie kellett.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top