Jakab Ernő összevet jelent a múlttal, amikor azt mondja,a cigányokat kágéestéindiánnak nevezték, és békésen elemez. – (Zelei Miklós riportja és Révai Sára képriportja.)
„A múlt rendszerben mégse voltak ennyire cigányellenesek az emberek. A rendszer kemény volt, megmutatta az erejét, a rendőröknek akkor is gyorsan eljárt a kezük meg a gumibotjuk. De a társadalom nem volt ellenséges.Este nem rettegtem az utcán. Erre nosztalgiával gondolok. Ma nem emberekkel megyek szembe az utcán, hanem egy jelenséggel. Nagyon feszültek az emberek. Akik velem szembejönnek, nem tudják, hogy engem magyarnak neveltek. Nem látszik rajtam. És árad belőlük az elutasítás. A túlélésért küzd az egész társadalom.”
Benne Ernő is, s ezúttal jó a fejlemény.
A zuglói polgármesteri hivatalban az utolsó aláírás is rákerült a lakáscsere papírjaira: az önkormányzati tulajdonú, „komfort nélküli komfortfokozatú” Telepes utcai szociális bérlakásból Ernőék költözhetnek az Erzsébet királyné útjára, egy huszonnyolc és fél négyzetméteres komfortos szociális bérlakásba. Bent van a fürdőszoba és vécé. Romos, 
használhatatlan, nem folyik a víz se, de az önkormányzat elvállalta a felújítást.
Már ez is főnyeremény.
Jakab Ernő mosolyog.
De a mosoly kiváltója, hogy az új lakást nem gáz fűti, hanem cserépkályha! „A cserépkályha fűtéséhez a lomin is összegyűjtöm a fát – mondja Ernő. – Nagyon olcsón fogunk fűteni.”
A gázfűtéses szükséglakással ugyanis a szociális ellátás olyan segítséget nyújt, amely könnyen hajléktalanságba sodorja a gyámolítottat. A mostani, Telepes utcai önkormányzati szociális (vagyis szükség)lakásban Ernő és felesége, Rózsa önkormányzati segélyből, fejenként havi 25 650, összesen: 51 300 forintból él. Ebből – fűtési idényben – csak a gázszámla eléri a havi tizenötezer forintot is: a szociális segélyből fenntartott szociális bérlakásból piaci áron 
szökik a meleg.
Izzasztó rendszer, Ernőék mégis fáznak.
Mert abból élnek, hogy a fűtésért nem fizetnek. Hosszú távon azonban ezzel kimerítik a családsegítő adósságcsökkentési lehetőségeit, ami kilakoltatáshoz vezet. „Nekem a vesém már tönkrement! Nem tudok újra hajléktalan lenni. Ma már elképesztően kegyetlen világ a hajléktalanoké. Az utcán nagyon nagy a konkurencia. A hulladékszigeteken a szelektívnél sokszor ott hagynak ruhát is, hajnalonként kimegyek, hogy megnézzem, mi van. De már ott vannak, válogatják, elzavarnak. Rengeteg a hajléktalan, egyre több. Fiatalok lövik magukat az utcán. Jól öltözött úriemberek isznak az utcán. Idős nénik, bácsik turkálnak a Bosnyákon a zöld szemétben hagymáért, répáért. Mi most rendben vagyunk, nincs közüzemi tartozásunk. De ha túl sokáig kell várnunk, hogy átköltözhessünk az Erzsébet királyné útjára, 
belemegyünk a télbe, megint nem tudjuk fizetni a fűtést, újra tartozásunk lesz, és akkor meg emiatt nem költözhetünk majd. A családsegítő megmondta, hogy többet már nem tud segíteni. Az se végtelen. Én szeretnék dolgozni. Minden nap megpróbálom. De ha az ember betöltötte az ötvenötödik évet, a munkaügyi központ nyilvántartásba se veszi. Átirányítja az önkormányzathoz és a közhasznú szolgálatokhoz.”
„Hát semmit nem tud csinálni – kiáltja Rózsa. – Én fölakasztom ezt az embert!”
Ernő nem válaszol.
Folytatja: „Ha meglátom, hogy valahol kiraknak egy konténert, ajánlkozom, hogy megrakom. De nem kell. Nézem a hirdetéseket. És telefonálok, ha van valami. A beszédemen nem hallják, hogy cigány vagyok, mert magyarok közt nőttem föl. És mondják, hogy persze, menjek, rögtön beállhatok. Odamegyek, jó napot, Jakab Ernő vagyok, most beszéltünk, 
hogy azonnal be lehet állni.”
„Betelt.”
„Mert meglátják a fekete, cigány pofáját!” – kiáltja Rózsa és ezután már nem szólal meg többet.
De nem ezzel ér véget a délután.
Negyedik évébe lépett a harc, amelyet Ernő dr. Bognár Szabolcs (1947–1999) embermentő családjogász emlékének ébrentartásáért folytat. Bognár doktor, a csövesek hajdani apostola talált rá 1984 hideg telén egy parkban a földön fekvő Ernőre, s megmentette az életét. Ő maga ellenben a rendszerváltás kilencedik évében belehalt a felismerésbe: már annyi a hajléktalan, annyira mély a nyomor, úgy elszabadultak az indulatok, hogy nem tud mindenkin segíteni.
És az egész életében diszkriminációt elszenvedő Jakab Ernő szívósan küzd az egész életében a diszkrimináció ellen harcoló dr. Bognár Szabolcs példájának életben tartásáért. Kitartóan és pártsemlegesen, mondhatnánk, értékközpontúan levelez a hivatalokkal. Ernőnek köszönhető, hogy halálának tizedik évfordulóján, 2009 augusztusában dr. Bognárra emlékező márványtáblát helyeztek el egykori munkahelye, a Budapesti Módszertani Szociális Központ épületének falán.
De Ernőnek ez nem elég.
Pontosabban Ernő szerint ez kevés Szabolcsnak: „Neki el kell nyernie a Magyar Köztársaság elismerését!” És írta a leveleket államfőnek, miniszterelnöknek, parlamenti elnöknek, hogy dr. Bognár tevékenységét posztumusz kitüntetéssel ismerjék el. Ernő mindig a fejénél kezdi. A népmesében ez a szolgálati út. Meg is van az eredmény. 2011. szeptember végén az Országgyűlés Társadalmi Kapcsolatok Hivatalától érkezett válasz megcsillantja az elismerést.
Jakab Ernő mosolyog.
Nem kell hozzá fehérítős pasztát használnia. Rég kirugdosták a fogait: „A Domus áruház előtt vártam a villamost, már megvolt a Várna utcai dzsumbujlakás, kilencvenkettőben történt. Nyárelőn, este. Négyen-öten egy szó nélkül lerohantak, eltörték a bordáim, kirugdosták a fogaim. Hetekig véreztem. A vállam máig se forrt össze rendesen. Azóta, ha az este az utcán talál, mindig bepánikolok.”
De most világos van, még délután.
Süt a nap, hat a Xanax.
Kapcsolódó írások:
https://librarius.hu/riport/253-zm-riport/666-kegyelmes-kiskutya-revai-sara-telepes-utcai-kepeihez
http://www.zelei.hu/cikk-mahi-jakab.html
{jcomments on}
