avatar
2011. október 10. /

Ifjú Mariska hétköznapi halála

ufo11 7borito

Kondor Vilmos Ifjú Mariska hétköznapi halála című prózarészletével ajánljuk olvasóinknakaz Új Forrásszeptemberi számát. A próza folytatása megrendelhető a folyóirattala főszerkesztő címén: jasz.attila@ujforras.hu. Ára: 300 HUF.

Kondor Vilmos

Ifjú Mariska hétköznapi halála

Gordonnak arra volt csak ideje – meg ereje –, hogy feltápászkodjon a földről, máris érkezett a következő ütés. Kezét sem bírta feje elé emelni, csak megadóan várta az ütést, amely az előzőekhez hasonló erővel, elemi brutalitással és szinte mérnöki pontossággal landolt az álla csúcsán. Ezúttal hagyta, hadd vigye magával az ütés ereje, számított rá, és már nem is félt tőle annyira. Érezte, ahogy az egyik foga megreccsen, majd az orrából lassan csorogni kezdett a vér. Tekintete egy pillanatra elködösült, de hamar kitisztult megint. Az első és a legfontosabb dolga az volt, hogy mozgásban maradjon, nem imbolyoghat egy helyben, nem eresztheti le a kezét, mert ennyi erővel akár el is dőlhet, akár egy zsák kenyérliszt, és akkor neki vége. A második legfontosabb feladata az volt, hogy felemelje a jobb kezét, méghozzá úgy, hogy ökle lehetőség szerint a vállával egy magasságban legyen. Lába remegett, orrából a vér a szájába folyt, nyelve önkéntelenül is törött fogát keresgélte, de mindent erejét összeszedte, hogy azt tegye, amit tennie kell.

Még meg sem emelte a jobbját, amikor meglátta közeledni a levegőben a kék kesztyűbe burkolt öklöt, de az ököl végül mégsem csapott le rá, mert valaki tompán közbekiáltotta, hogy „Enough!”. Gordon tudta, hogy mi történt, és nem is különösebben bánta, csak éppen arról nem volt fogalma, hogy mit tegyen. Rémlett, hogy valahová mennie kellene, de ennél többre nem jutott. Ekkor valaki belekarolt, és a ring sarkába vezette, a székéhez. Leroskadt rá, arcára hideg víz loccsant, és az áramütéshez hasonló kijózanodás pillanatában meglátta maga előtt az edzőjét, amint éppen leereszti a vödröt. Amikor Jimbo kitörölte a vizet a szeméből, Gordon a ring közepére nézett. A bíró felemelte a nyikhaj kis ukrán kezét, aztán Gordon edzőjére pillantott. Jimbo intett neki, hogy minden rendben van, amivel Gordon alapvetően egyet is értett, azt leszámítva, hogy bal karja élettelenül lógott az oldalán, s orrvérzése elállt ugyan, de levegőt alig bírt venni, törött foga égő fájdalommal lüktetett, két bordája mintha megrepedt volna, és az alhasa is sajgott egy ponton.

Jimbo, a kövérkés, kölyökképű, texasi cowboy, mintha egy vízesés túloldaláról magyarázta volna, hogy hol hibázott. Gordon komótosan bólogatott. Egyetértett az edzőjével: hibát követett el. Egy pillanatra – vagy talán kettőre – megingott, amit ellenfele azonnal megérzett, majd két villámgyors ütéssel ki is használt, és Gordon bármennyire is akart, innen már nem tudott visszajönni. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy elveszítse a meccset, pedig tíz napig keményen készült rá. Le akarta győzni Yarnoffot, és akaratban nem is volt hiány. Rendesen felkészült. Rendesen edzett. Figyelt arra, hogy mit eszik. A homokzsákot úgy ütötte, hogy a csuklója majdnem eltörött. A baj nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy amikor az ukrán gyerek támadni kezdett a hetedik menet elején, Gordonnak hirtelen bevillant Ifjú Mariska képe, amint a kötélen lóg – s jóllehet egyetlen pillanatra hunyta csak le a szemét, ez a pillanat elég volt a szálkás kis ukránnak ahhoz, hogy eleresszen egy jobbegyenest, majd egy balhorgot, hogy aztán az ütések ebben a sorrendben célba is találjanak.

Ez volt az első holttest, amelyet Gordon valaha látott. Először nem is értette, hogy mit néz. Anyja holttestét nem látta, amikor 1919-ben a kommün alatt valaki elütötte a Wesselényi utcában, majd cserbenhagyta. Apja zárt koporsót rendelt, így maradtak a rendőrségi fotók, melyek minden tekintetben kifejezőek és hitelesek voltak, ám csupán egyetlen szemszögből rögzítették a valóságot. Csak bámulta a szegényes lakás közepén a csillárkampóról lógó lányt, akinek a nyaka furcsa szögben állt, lilásra duzzadt nyelve szája sarkába tolult, szeme fennakadt és véres volt, mintha szappan ment volna bele. A sámli feldőlve állt, alatta vizelettócsa, amely a lány olcsó cipőjének orrán keresztül csorgott le a földre. A sarokban, a pislákoló fényű, konokul füstölgő petróleumlámpa mellett egy fiatalember ült, kalapját a homlokára tolta, és elködösült tekintettel egyre csak ezt hajtogatta: – Én voltam! Vigyenek el! Tartóztassanak le! – Odakint latyakos hó borította a várost, a szürke felhők mindent eltakartak a felkelő nap fénye elől.

Gordont révedéséből egy rendőr zökkentette ki, aki vállával majdnem fellökte, amint belépett a szobácskába. A tagbaszakadt férfi megállt a fiatalember mellett – akiről Gordon úgy tudta, hogy nála jó pár évvel idősebb, huszonnyolc-huszonkilenc éves, de kölyökképe miatt sihedernek látszott –, és szenvtelen arccal nézte a csillárkampón himbálózó holttestet. Gordon kezébe vette jegyzetfüzetét, télikabátja zsebéből előszedett egy ceruzát, és félreállt az ajtóból, mert vaskos léptek közeledtek a lépcsőn. A felügyelő előtt egy egyenruhás nő lépkedett, bár darabos mozgása és ormótlan uniformisa miatt Gordon nem sok nőiességet látott benne. Még sosem látta azelőtt, csak a hírét hallotta annak, hogy egy nő is szolgál a járőrök közt. Jobb keze mutatóujjával Gordon kicsit megemelte szürke puhakalapjának karimáját a rendőrnő előtt, és a mozdulat kitartott addig, amíg a felügyelő be nem lépett a helyiségbe beosztottja nyomában. A felügyelőről az a hír járta, hogy szentül hiszi: amit nem lehet megoldani egy nap alatt, azt soha nem lehet megoldani. Mivel meggyőződését a vád különböző képviselői is osztották, ezért többen is úgy fogalmaztak, hogy az isten és a kormányzó legyen irgalmas a hadnagy elé ártatlanul kerülőknek. Peter Collins első pillantásra annyira volt elszánt rendőr, mint Gordon nemzetközi bokszbajnok. Sörhasa sokat mondóan dudorodott kabátja alatt, kalapja ázott volt, és olcsó, arca unalmas, és a legtöbbször inkább buta, semmint okos kifejezés ült rajta. A szemhéja valami betegség folytán félig takarta bal szemét, a jobb előtt meg monoklit hordott, amitől azonban nem arisztokratikus, hanem egyszerűen lekezelő lett a tekintete.

Collins felügyelő megállt az ajtóban, és a sámlin zokogó fiatalemberre pillantott.

– Érti valaki, hogy mit mond? – kérdezte a többiektől.

Az egyenruhások a vállukat vonogatták, a fiatalember magyarul motyorgott valamit az orra alatt, a felügyelő meg intett az embereinek, hogy bilincseljék meg. A rendőrnő szokatlan erővel rántotta a fiatalember kezét a háta mögé. Gordon ceruzája végével megütögette jegyzetfüzetét, és annak ellenére szólalt meg, hogy biztos volt benne: meg fogja bánni.

– Azt mondja – nézett Collinsra –, hogy ő tette. Azt kéri, hogy vigyék el. – A felügyelő rápillantott. Bal szemhéja meg se mozdult, jobb szemében viszont enyhe érdeklődés villant. Intett a két egyenruhásnak, akik rácsapták a fiatalember kezére a vasbilincset, talpra rántották, kalapját a fejébe nyomták, majd kihúzták a szobából.

– Maga beszéli ezt a nyelvet? – fordult a felügyelő Gordonhoz.

– A jelek szerint.

– Miféle nyelv ez?

– Magyar.

Collins bólintott. Az érdeklődés egy csapásra kihunyt a tekintetéből. Hátat fordított Gordonnak, és a holttestre nézett.

– És maga mit csinál itt? – kérdezte.

Gordon nem felelt.

– Nem hallotta? – pördült meg váratlan gyorsasággal a felügyelő.

– Újságíró vagyok. Két sarokkal odébb lakom, a Tizenötödik utcában – intett kelet felé Gordon.

– Mégsem érti az angolt? – csattant fel Collins. – Azt kérdeztem, mit csinál itt.

– Cikket írok.

– Miről?

– Arról, hogy egy lány öngyilkos lett. Ifjú Mariska a neve – nyújtott át a férfinak egy kitépett jegyzetfüzetlapot a lány nevével.

– Öngyilkos. És az a marha, aki itt bőgött?

– Az egy marha – felelte Gordon. – Ismerem. A környéken mindenki ismeri. Agresszív alak, de soha nem ölne. Pláne nem így.

– Hogy?

– Hát hogy felakasztja. És hagyja szenvedni.

– Mit is csinál maga itt?

– Cikket írok.

Collins felügyelő arca kezdett kipirosodni a dühtől. Gordont többen figyelmeztették, hogy ne hergelje a detektívet, mert annak minden esetben csúnya vége lesz, ezért aztán – továbbra is az ajtófélfának támaszkodva – elmagyarázta, hogy miként került oda. A szomszédja egy bizonyos Spencer nevű orvos, akit Mariska szállásadója vert fel hajnalban, hogy azonnal siessen hozzá. Gordon nem sokkal azelőtt ért haza egy szokatlanul hosszúra nyúlt görbe este után, és megkérdezte a doktort, hogy vele tarthat-e.

– És kinek írja azt a cikket? – kérdezte Collins, aki közben körbejárta a szegényesen berendezett szobát, és drága töltőtollával úgy piszkálta a lány holmiját, mintha nyomok után kutatna. A széles Poplar utcán lassan megjelentek az első teherautók, péklegények sürgölődtek kiabálva, és megindult a reggeli forgalom. A februári napfény szinte lemeztelenítette a szobát, és hideg fénnyel vonta be Mariska holttestét. Collins intett az embereinek, hogy vegyék le a kampóról. A tagbaszakadt rendőr odalépett, de a nő szólt neki, hogy majd ő. Felállt egy székre, Mariska hóna alá nyúlt, aztán intett társának, aki a lábánál fogva megemelte, és erőlködés nélkül levette a lányt. Nem csoda, hiszen Mariska vékony, csontos lány volt, huszonöt éves korára bütykös ujjakkal, hegyes vállal, és szinte lapos mellkassal. A két rendőr a holttestet a fekete hordágyra fektette, a nő lezárta Mariska szemét, aztán megfogták, és levitték az utcára.

– És azt hiszi, érdekel valakit a cikke az Inquirerben egy magyar lányról, akit felkötött a csődöre?

Gordon lassan bólintott.

– Az Inquirerben senkit sem érdekelne, éppen ezért a cikket nem oda írom, hanem a Philadelphiai Magyar Újságnak. És nem egy magyar lányról írok, akit felkötött a szeretője, hanem egy magyar lányról, aki felkötötte magát a csillárkampóra.

Collins monoklis szemével végigmérte Gordont.

– Ha engem kérdez, ez nem hír.

– Még szerencse, hogy nem magát kérdezem – felelte Gordon, aztán becsukta jegyzetfüzetét, és kilépett a folyosóra.

Tartalomjegyzék:

Bohuslav Reynek: Berkenyék a ködben, Öröm, Jób tele (versek)

Kondor Vilmos: Ifjú Mariska hétköznapi halála (novella)

Turi Márton: Bíztató nyomok – két kritika két mai magyar krimiről (tanulmány)

Lábass Endre: Szindbád és a budai török (kispróza)

Tokai Tamás: Vermeer műterme (versciklus)

Miklósvölgyi Zsolt: Az önmagába feledkező tekintet – kívülről nézve (esszé)

Győri Orsolya: Anya, örök (vers)

Lanczkor Gábor: Tobozfej (próza)

Tóth Ákos Tilalom és kegyelem (Lanczkor Gábor: Hétsarkúkönyv)

Csehy Zoltán: Egy Caravaggio-kép előtt, Cantus arcticus II. (Rautavaara-variáció), Emlék, Konyha (versek)

Németh Zoltán: Ócska lélegzetpárna, Jégbetűk, Írás (versek)

Tőzsér Árpád: Gyöngykapu, A férfi halála (versek)

Kinyik Anita: Jób lajtorjája (Tőzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva)

Bradák Soma: Referenciák vihara (Csehy Zoltán: Homokvihar)

Nyerges Gábor Ádám: Sziránó (kisprózaciklus)

Bazsányi Sándor–Wesselényi-Garay Andor: „…ebbe a rút városba, ebbe a csapdába.” (Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása)

Monostori Imre: Nyomdászat- és sajtótörténeti alapmű (T. Sáray Szabó Éva: Komáromi nyomdászat és sajtótörténete 1705-1849)

Csokits János: A felvilágosodás korából (anekdoták és epizódok)

{jcomments on}

Megosztás: