Archív

Egyetlen az elsők között: Giancarlo Baghetti

giancarlo-baghetti-ferrari

Ötven éve áll egy rekord a Forma-1-ben, ami majdnem megdőlt egy-két alkalommal, de mégsem. A mostanra teljes névtelenségbe süllyedt Giancarlo Baghetti egy statisztikát máig vezet: egyetlenként volt képes megnyerni élete első F1-es versenyét, az 1961-es Francia Nagydíjat.

Vannak a Forma-1 történetében a nagy bajnokok, vannak a “kis” bajnokok, aztán a majdnem-bajnokok, sőt, a majdnem-győztesek. A milánói Giancarlo Baghetti egyik kategóriába sem tartozik bele, hiszen mindössze 21 versenyt számláló F-1-es pályája szinte érdektelen. Egyetlen nagydíjat kivéve. A legelsőt. Az 1961-es Francia Nagydíjat. Amit ha csak egy kocsihosszal is Gurney Porscheja előtt, de megnyert. Aztán többé soha, semmit.

baghetti01Baghetti még akkori mércével is viszonylag későn, 1956-ban kezdett versenyezgetni, amikor 22 éves volt már. Különféle kategóriákban kipróbálta magát, és tehetségesnek bizonyult. De mint tudjuk, a tehetség koránt sem minden, például jó adag szerencse kell mellé, hogy sikerré nemesedjen. És Baghettinek ebből is bőven kijutott. Ugyanis megalakult Olaszországban a FISA, ami nem a későbbi Nemzetközi Autóssport Szövetséget jelölte, hanem a Federazione Italiana Scuderie Automobilistiche rövidítése volt. Kis csapatok, a Scuderie Dolomiti, a de Tomaso, a Pescara, a Settecoli, a Serenissima és a Scuderia Sant-Ambroeus tömörültek egybe az ifjú talján tehetségek felkarolására. Ugyanis az egyezség az volt, hogy valamelyik új titán számára kikölcsönöznek egy igazi F-1-es Ferrarit, hogy az ifjú néhány, a világbajnokságba nem számító versenyen (és akkoriban még több ilyen volt, mint bajnoki futam!) szintén kipróbálhassa oroszlánkörmeit. Az 1960-as, a Scuderia Sant-Ambroeusban nyújtott teljesítménye alapján Giancarlo Baghetti érdemelte ki ezt a jutalmat – a jövő évre.

Ez, az 1961-es év volt az új formula (1500 köbcentiméteres motor) első idényee, és Enzo Ferrari ekkorra adta be a derekát, hogy az autó motorját a versenyző mögé helyezze. Az új modell, Carlo Chiti tervezése, a híres, 156-os jelű, cápaorrú Ferrari lett, amivel a gyári pilóták, két amerikai, Philip Hill és Richie Ginther, meg a Horremből való német őrgróf, Wolfgang von Trips győzelemről győzelemre vezetett. A FISA Baghetti számára eredetileg csak egy 1960-as Ferrari 246P modellt tudott szerezni, abból is 0008 számú gépet, de már ebben is a szintén Chiti által tervezett, 1500 köbcentis motor dohogott, a háta mögé szerelve.

Első bevetése 1961. április 25.-én következett el, a Siracusai Grand Prix-n. Szinte a teljes F-1-es mezőny rajthoz állt, és Baghetti már edzésen meglepetéssel szolgált: 2. lett a Porschével versenyző Dan Gurney mögött. És mindez még nem volt elég, hiszen a másnapi versenyen, bár a startot alaposan elrontotta, és visszaesett 9-nek, a bivalyerős Ferrari-motorral visszatornázta magát az élre és nyert! A brit csapatok ekkor sejtettek meg valamit: ha ez a teljesen ismeretlen Baghetti ilyesmire képes az új Ferrari-motorral, mit várhatnak Hilltől vagy von Tripstől…? Később, a szezon során megtudták!

Három héttel később Baghetti a Nápolyi Nagydíjon állt rajthoz, ám mivel ez egybeesett a F-1-es Monacói Nagydíjjal, ezúttal szerényebb volt az ellenfelek tábora. Baghetti – immár esélyeshez méltóan – ezúttal is nyert, annak ellenére, hogy egyszer megpördült, és úgy folytatta útját.

Nem csoda, ha annak ellenére, hogy a FISA részéről a felajánlás csak nem-bajnoki státusú versenyre szólt, elkezdtek rajta agyalni, miképp lehetne indítani a “csodagyereket” a világbajnoki versenysorozatba is beszámító Francia Nagydíjon. Megint jött a szerencse. A belga Olivier Gendebien, aki a Ecurie Nationale Belge csapattal szintén egy bérelt, és a belga autósport-hagyományok szellemében sárgára festett Ferrari 156-ossal versenyzett, hirtelen átigazolt az Emeryson istállóhoz, azaz az autója szabaddá lett. Erre csapott le a Scuderia Sant-Ambroeus, és persze nem volt nehéz dolguk az igazuk bizonygatásával, elvégre tanítványuk eddig mindkét F1-es versenyét megnyerte. A gépet lóhalálában pingálták át újra az olaszok harci színére, pirosra.

Így aztán főhősünk, Giancarlo Baghetti, 1961. július 2.-án tehát, ott állt Reimsban a Francia Grand Prix 12. rajhelyén, az ötödik sorban középen. Az úgynevezett “A” típusú rajtrácson az első sort márkatársai a verseny abszolút esélyesei, három Ferraris foglalta el. A jobb szélen Phil Hill, középen von Trips és a bal oldalon Ginther. A második sorban Moss és Clark állt, a harmadikban Graham Hill, Surtees és McLaren, a negyedikben Gurney és Irland, az ötödikben Brooks, Baghetti és Bonnier, mögöttük pedig Brabham, Salvatori, Gregory, de Beaufort, Lewis, Bianchi, Mairesse, Collomb, May, Tintignant, Burgess, H. Taylor és Scarlatti sorakozott fel a rajthoz.

Ám a francia nyár olvasztó hősége, a szerencse és a balszerencse (kinek melyik) úgy rendezte, hogy a futam végére a mezőny alaposan megtizedelődött, többek között a vörös autók is elhullottak, kivéve Baghetti nagy, 50-es rajtszámmal ékesített gépét. A reimsi pálya, ahol egyébként az első Forma-1-es, 1950-es Francia Nagydíjat is futották, jóformán egy háromszöget mintázott, a kanyarokat hosszú-hosszú egyenesek kötötték össze. A legjobban Phill Hill rajtolt, vezetett 32 körön keresztül, ám öt körre von Trips is az élre verekedte magát, egyszer Bonnier is az első helyen volt, Richie Ginther három, Gurney négy körön keresztül vágtatott a mezőny élén. És Baghetti?

Az utolsó körökben Baghetti a két Porschével, ismét csak Gurney-vel és a svéd Joakim Bonnier-vel csatázott éltre-halálra. Az utolsó körre ketten maradtak Gurney-vel. A rutinos amerikai a Thillois nevű kanyarban bebújt az olasz újonc mellé, és belső íven megelőzte, ám jött a végtelen hosszú, a célig vezető egyenes. És Baghetti gépe jobban ment, s az olasz nem ismert kegyelmet. A Porsche szélárnyékából kibújva padlóig nyomta a gázt, Gurney mellé ért, sőt eléje is került, és közel egy kocsihosszal előbb érte el a kockás a zászlót. Nyert! baghettifrench61

S nem akárkik előtt robogott át a célvonalon, a második a porschés amerikai Gurney lett, a harmadik Jim Clark (Lotus-Climax) volt! Irland (Lotus-Climax), Bruce McLaren (Cooper-Climax) és Graham Hill (BRM-Climax) szerzett még vb-pontot.

Háromból három Baghetti-győzelem!

Baghettit, az új szupersztárt ünnepelte az autósport, de ugyan ki gondolta volna, most van pályafutása csúcsán? Hogy vége, nincs tovább.

A győzelem után találkozott Enzo Ferrarival, aki csak ennyi mondott neki:

– Bravo, Baghetti. De meg tudnád mondani, mi is annak a versenyautónak a neve, amivel ezt a szép sikert elérted?

A neve, hát persze, Ferrari volt, csak éppen szegény Giancarlo soha többet nem nyert vele. 1961-ben még Silverstone-ban (kicsúszott a 11. helyről) és Monzában (kiesett, de ő futotta a verseny leggyorsabb körét) állt rajthoz, viszont az év végén 1962-re Enzo leszerződtette a nagy csapatba. Ahol azonban a bajnoki cím után minden összekuszálódott azzal, hogy Tavoni, a sportigazgató távozott, akárcsak a motortervező Carlo Chiti. Baghettit a sok szerencse után, most a balszerencse “fogadta kegyeibe”: nem hogy ő, de világbajnok csapattársa sem nyert. A folytatás pedig még kevésbé méltó bármiféle említésre. A szomorú ferraris év után, 1963-ra az ATS, egy évre rá a BRM, majd 1965-ben egy versenyre a Brabham-Climax csapathoz igazolt, 1966-ban, igaz szintén egy futamra visszatért a Ferrarihoz és még 1967-ben is rajthoz állt egyszer egy Lotus-Forddal. Ezek az egy-versenyes fellépések mindannyiszor az aktuális Olasz Nagydíjon estek meg, de Baghetti egyiken sem alkotott maradandót.

Miután gyakorlatilag sehova nem szerződtették le állandó pilótának, sport- és túrakocsiversenyeken is indult hébe-hóba. 1966-ban a híres szicíliai körversenyen, a Targa Florión 2-ként végzett. Bár utolsó F1-es nagydíja az 1967-es olasz volt, de 1968-ban még részt vett egy Lottó Nagydíjra keresztelt monzai megmérettetésen, ám mivel legutolsóként minősítette magát, majd féltávnál karambolozott és kiesett, úgy döntött: nem kell tovább erőltetni, ami nem megy.

Visszavonulása után fotóriporterré, illetve később divatfotóssá képezte ki magát. Milánóban nyitott stúdiót, és hamarosan a szakma egyik legkeresettebb figurájává vált. Ám Enzo Ferrari így írt róla a memoárjában:

– Lehet, hogy a korai sikerek tették tönkre. Kezdeti győzelmei után a sajtó úgy ünnepelte, mintha ő lenne az új Varzi (Ferrari a háború előtti idők egyik olasz szupersztárjáról beszélt – a szerk.), de nagyon hamar eltűnt a süllyesztőben. Amikor már fotós volt, megkeresett, hogy készítene velem egy úgy nevezett “mélyinterjút”. Én azonban visszautasítottam, mert attól tartottam, hogy az egész cikk nem szólna másról, mint az önsajnálatról, amiért nem lett belőle világbajnok, és idő előtt kiégett. Holott, még egyszer mondom, a tehetség megvolt benne.

Eddig hát a “szívtelen” Commendatore, és akkor még következzen maga Baghetti, aki röviddel 1995-ben bekövetkezett szívinfarktusa és halála előtt így nyilatkozott:

– Akárhogy is történt, mára már minden csupán emlék és történelem. Az biztos, én csak a szépre emlékezem, és végül is, van mire. Enzo Ferrari a szememben ma is az autóversenyzés kimagasló személyisége, és az is marad. Ami az életemet, a sorsomat illeti: boldog vagyok és elégedett. Az se zavar, hogy a fiam sosem akart autóversenyző lenni, sőt még örülök is neki!

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top