Archív

Villányi László: Ámulat

mulat

Villányi László új kötete a rácsodálkozó számvetés könyve. Az élet megélésének, átgondolásának új lehetősége, amelyben a szerelem mint a jelen intenzív kiterjedése, a személyes sors pedig mint a múlt terhe fonódik eggyé. Ziháló álmok, egy-egy székre vetett ruhadarab vagy egy félbe maradt mondat építi meg azt az otthont, amelyben újra megszólalhat a többes szám első személy: mi.

Különösen szép és izgalmas élmény, amikor egy érzékeny költő a számvetés idejéhez, a múlt összefoglalásához érkezik, és szívet melegítő, ha a számvetéshez társat talál, s az új szerelem varázslatos fénnyel színezi át a múlt képeit. Az élet önmagában még nem költészet, hanem azzá kell tenni, ezért nagyon találó Fogarassy Miklós jellemzése a költőről: „nem provokatív író-egyéniség – hangjának, tónusainak finomságával, a lét érzékeltetésének bensőségességével hat ránk szellemiségének igazi sajátossága. Lírájának karaktere visszafogott, komoly és cizellált. A tekintet élességére, részvétre iskoláz Kosztolányi örökségének jegyében, de tapintatra is. Talán ezért érzi úgy a kritikus: biztosan foghatjuk meg az ő munkáinak szellemi kezét, ha az emberélet alapvető dolgainak, elemi érzések, tapasztalatok átélésének ügyében jó költői kalauzra szeretnénk lelni.”

Orpheusz Kiadó, 92 oldal,2.000 Ft.-

finomabb fonákom

Teniszezni tanítasz álmodban, végtelen türelemmel,

olykor egész éjszaka. Lassanként legtehetségesebb

tanítványoddá növöm ki magamat, egyre dinamikusabb

tenyeresem, finomabb fonákom, a keresztütésekről

nem is beszélve. Egyszer csak azon kapom magamat,

hogy a legravaszabb ejtéseket is befutom,

s könnyedén fogadom az erős adogatásokat.

Nem volt hát véletlen egykori félreolvasásom,

játékomban Borg technikája Borges költészetével

párosul. Igazán persze melletted, a vegyes párosban

vagyok elememben, pontosan érzem helyezkedésedet,

minden apró mozdulatodat, fáradhatatlanul

figyelek rád, húzódjon bármilyen hosszúra az éjszaka.



kiabálnád nevemet

Ha látnál focizni, mondod, teli torokból kiabálnád nevemet.

Akkor hát érdemes edzésbe állnom. A gyorsaságom

bizonyára megkopott kissé, a labdaátvételekkel

viszont nem lehet gond. Élvezném a cseleket, a váratlan

sarkazásokat, a leleményesnél leleményesebb

gólpasszokat, nem zavarna, hogy hajdan én voltam

a gólzsák. A focizás nélkül eltelt idő fejben

érettebbé tett, meglepő gyorsasággal olvasnám

a játékot, s mindeközben nem lohadna lelkesedésem,

hiszen egy kedves hang torkaszakadtából kiabálná nevemet.


Takács bácsi

Ott, ahol integetni kezdesz, s én széttárom karomat,

amikor ősszel vagy télen gyalog indulsz haza,

a hosszabbik úton, s eléd sietek. A víztorony helyén

nádas volt, ha valaki a vízbe lépett, piócák tapadtak

lábára, telente ütőre emlékeztető botot vágtunk,

lelkesen hokiztunk a befagyott kis tavon. Miután

bakancsunkra szereltük a korcsolyát, nagy lendülettel

siklani kicsit odébb, Takács bácsi földjén szoktunk,

néha elöntötte a talajvíz, s megmaradt télre is.

Takács bácsi sokáig Kanadában élt, s bár nem éppen

tisztaságáról volt híres, mindig talált magának asszonyt,

aki hozzá költözött. Az egyik évben feladatul kaptuk,

kerítsünk 19-es veteránt az iskolába, gondoltam,

itt az alkalom, hogy bekopogtassak Takács bácsihoz,

akiről azt suttogták, vörös katona volt egykoron.

Nem mesélt harcokról, s nem akart eljönni az iskolába,

azt bizonygatta, az idők folyamán maoista lett. Valójában

az indiánokról kellett volna kérdeznem, vagy még inkább

az indián lányokról, Kanadában bizonyára indián lány

költözött hozzá, őt nem tudták feledtetni a tovatűnő asszonyok.


a gyilkos

A nádas mellett futott a gyilkos. Az iskolából hazafelé

csak annyit láttam, cigányok fekszenek arccal lefelé

a Nádor tér füvén, a rendőrök először rájuk gyanakodtak.

Pici házában az idős házaspár a műtrágyagyár felé lakott,

amit magunk között csak szargyárnak hívtunk, szaga

a város szélét jelezte, utána, a földek felé vezető úton, akácok

illatoztak. Estére már mindenki tudta a Lomb utcában,

hogy megtalálták a véres kést, a vasút felé menekült, zsebéből

potyogott a pénz, saját szüleit ölte meg a tizenkilenc éves fiú.


Csidei öcsi

A vasútnál önmagát ölte meg Csidei Öcsi, a vonat elé

ugrott. Tőlünk két házra laktak, sokat játszottam húgával,

Ibivel, mielőtt még a játék nem lett egyenlő a focival.

Csidei Öcsi lehetett volna a másik világhírű Öcsi,

a végtelenségig tudott dekázni, könnyedén táncoltatta

fején a labdát. Egyszer láttam, ahogy feküdt a porban,

megfeszült, rázkódott a teste. Öcsi epilepsziás volt, ezért

nem focizhatott velünk, egy este ezért indult el a sínek felé.


Szabados László

Amerre naponta biciklizel, a Nádor téren lehetett

az a hadikórház, ahol az I. világháborúban

megoperálták beregszászi nagyapám,

Szabados László térdét. Hogyan is gondolhatta volna,

majd ide jön férjhez meg sem született lánya.

Egész életében sántikált hiányzó térdkalácsa miatt,

s amikor halálhírét mondtam nővéremnek,

ő az iskolában fent állt a korlátnál, és bólintott

szomorúan, tudom. Nekem nem is mondta senki,

meglátva zokogó édesanyámat a konyhában,

kezében a távirattal, eleredtek könnyeim.

A Nádor téren, ahol focizni szoktam, ott sétáltunk

kézen fogva, akkor tanított meg lassan járni nagyapám.



Ica néni

Beregszászban játszhattam először igazi stadion nyírott füvén.

Házukkal szemben, a Mebejscsik pályáján rúgtuk a labdát

Pistivel és Sanyival, Béci haldoklott, vele sohasem

egyérintőztem. A következő évben ott álltunk

a Kolhoznyik tribünjén, ez a pálya is a Muzsalyi úton volt,

csak a másik oldalon, s az ellenfél kiegyenlített,

mire Sanyi gólt dadogott. Bátyja már nem kacaghatott

a bekiabáláson: „papucsban is gyorsabban fut öreganyám”,

kifordult végtagokkal ült otthon. Aztán a második fiút is

eltemették. Béla bácsi varrógépe szüntelenül járt,

hogy Sanyit orvosokhoz cipelhessék Kijevtől Moszkváig.

Mindig Ica néni adta be az injekciót, ha a férfiasság

tombolni kezdett az eltorzult testben. Mikor a harmadik

fiú is meghalt, édesanyja földre ejtette imakönyvéből

a fodormentát. A vékony lapok között őrizte első

fia születése óta. Két hét sem telt el, s Ica nénit elvitte a szíve.



hangosan köszönni

Az autójavító vállalatnál tanultam meg hangosan

köszönni, ahol ha átsétáltál volna az udvaron,

füttyögés kísér. Tizenhárom éves lehettem, apám

elintézte a nyári munkát, vele és kollégáival

tízóraiztam az olaj illatában, sokáig azért irtóztam

a sajttól, mert az egyik szerelő, késével vastagon

szeletelve, két pofára zabálta minden nap.

Beléptem a zajos csarnokba, nyilván bólintottam,

s a melósok kiküldtek, jöjjek be újra, köszönjek

olyan hangosan, hogy hallják. A végét várva

tébláboltam át a munkaidőt, gondosan tisztogattam

az alkatrészeket a benzinnel teli teknőben,

igazán pozitív élményt csak a pultok fölé

tűzött meztelen nők látványa jelentett.

Azóta viszont boltban, kocsmában, bicikli

vagy villanyszerelő műhelybe lépve hangosan

köszönök, hogy senkinek se jusson eszébe kiküldeni.


hajtottam föl

Néha Kiss bácsi elvitt magával, teherautó

sofőrként dolgozott, egy óriási kavicsbányát

is láttam vele. A kocsmában, ismerősei

ámulatára, könnyezés nélkül hajtottam föl

a pálinkát, vagy haraptam le a gömbölyű erős

paprika fejét. A Nádor téren, focizás után,

a nagyfiúk is vállon veregettek,

mert szemtelenül kötényt adtam nekik,

vagy pimaszul elvettem tőlük a labdát.

Az iskola kezdete előtt viszont féltem,

hogy soha nem tanulok meg írni.

Akkor foszlott szerte az én nagy vagányságom.


Papónak szólítottuk

Ötéves voltál, amikor meghalt nagyapád, én tíz évesen

búslakodtam a beregszászi csöndben, ültem az ablak alatt,

Papó hatalmas katonaládáján. Igen, Papónak szólítottuk,

bizonyára szelídsége miatt. Száldobosi csomagot sohasem

rejthetett a császári és királyi ládába, édesanyám mesélte,

milyen keserű volt Papó, mert otthonról nem kapott

se ruhát, se élelmet. Egyszer megkérdezték, volt-e művész

felmenőim között, könnyelműen azt feleltem, hogy nem.

Most Mirko Kovac könyvében olvasom: „A kőműves

a kövek költője”. Papó pedig kamaszkora óta

köveket illesztgetett, egyre pontosabban, tűnődve

az időn, költészet született keze nyomán, minden áldott nap.


Meszarics János

A Zrínyi hadihajóraj tengerészeként ismerősen

érkezett Trau vagy Raguza várához, Spalató előtt

hajózott ott, ahol mi hazafelé, kezedben a tengeri sün

tüskéivel. Varasd, Szentgotthárd, Győrszabadhegy

állomásán, vasutas egyenruhában a síneket nézve,

felidéződtek-e benne az Adria hullámai? A Baross

úton a fiumei Baross-kikötő? Meglepődött-e horvát

nagyapám, Meszarics János, amikor Villányi úrnak

szólították? Egész életemben miatta ülök izgatottan

vonatra, hogy újra meg újra megéljek egy másik időt?


Deák Laci

Ő az első közös halottunk. Megszeretted pillanatok alatt,

akárcsak harminc év előtt én, hiszen maga volt az életöröm

és a szeretet. Sűrűn leveleztünk a nyolcvanas években,

gyakorta vonatoztam hozzá három évtizedig, hiányzott,

ha eltelt egy hónap, s nem telefonáltunk. Soha nem volt

érdektelen a vele való beszélgetés, könyvek sokaságát

olvastam azért, mert ő ajánlotta, pontosan megegyezett

irodalmi ízlésünk. Utaztam vele Szabadkára, Palicsra,

néhány éve a soproni hegyek közé, ahol határőrként

szolgált, figyelnie kellett a vasfüggönyt. Fiaink örömére

építettünk homokvárat a szigligeti strandon, két éve pedig

te is tanúja voltál, mennyire szeretett játszani. Nézem a tőle

kapott rajzot, olvasom szívet szorongató verseit, kazettáról

szól a Deák-féle válogatás. Mindig hallani fogom derűs

hangját, ahogyan beleszól a telefonba, és cz-vel ejti közös

nevünket. Látom finom ujjait, ahogyan lassú élvezettel

lapozgatnak egy könyvet. Születésnapján még átölelhettem,

hosszan sorolta, mi mindent szeretne megírni.

„Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket

szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi” – mondja

bölcs Salamon. Az élet gyümölcsét hagyta ránk Deák Laci.


Parancs János

’56-ban apja elől is menekült? Szobájában csak édesanyja

fényképét tette ki. Fekete költő, mint aki szöges

korbáccsal veri hátát, ironizáltak barátai, s ő kérlelhetetlen

pontossággal fogalmazott, őrizve a szavak első jelentését.

Nehezen bírta versek nélkül, nem törődött bele, ha nem

jöttek maguktól, különféle módszerekkel kényszerítette

ki őket, költészetében élt igazán. Idejekorán

megírta mindazt, amit egyébként gyógyíthatatlan

betegnek illik, nyilván sejtette, akkor már nem tud

megszólalni. Ahogy versében, végül úgy fordult a fal felé.


Lőrinczy Huba

A legtöbbé formálta magát, amennyiben elfogadjuk

Márai tételét: „személyiségnek lenni a legtöbb”.

Mint nagy színészekért, úgy rajongtak érte,

s ő még egy dedikációt is tökéletessé akart csiszolni,

inkább félbe hagyta, mert elfogyott lendülete.

Túl meleg nyár volt, halogattuk a találkozást,

gyűjteményéből különleges kaktuszt ígért új

otthonomba, aztán abban a másfél évben maradtak

a hosszú telefonok. Festette akkor is haját,

nem tudom, arra kért, ne utazzak hozzá, életerős

emberként maradjon meg emlékezetemben.

Ha lett volna pisztolya, bizonyára nem várja ki

a végső időt, megcselekszi azt, amit megtett Márai.


Baránszky Laci

Naponta felhúzta édesanyja és édesapja óráját.

Vele sétálva barátságos lett Manhattan,

ismerős az antikvárium a Madison Avenue-n,

s amikor Kosztolányi húgával hármasban

elzarándokoltunk Bellini Szent Ferencéhez

a sivatagba, az égnek emelt karok láttán

megértettem áhítatát. Ölel a másik Laci,

írta alá leveleit, halálos betegen is arról regélt,

milyen szép volt az ápolónő melle, ahogyan

előrehajolva beadta az injekciót. Temetésén

egy pók ereszkedett koporsójára, vidám

cikk-cakkjaival mintegy arra figyelmeztetve:

tíz év múltán se feledjem Baránszky Laci derűjét.


Dávid atya

Mintha ’56 sebét hordozta volna arcán. A gimnázium

igazgatójaként a terror őt sem kímélte, elhurcolták,

a teherautó platóján, az egész falu szeme láttára

verték ájulásig, két évet ült Kádár börtönében.

„Az igazságért az üldözést is viseld el”, idézhetem

az ő fordításában Szent Benedek reguláját, s hogy

„A szeretet gyakorlását el ne hagyd”. Jó ideig a vele

való beszélgetésekért utaztam Pannonhalmára,

parányi szobájában, általa ismertem meg Cusanust

és Ebnert. Azért ez szép, nyugtázta volna a templom

magasából, látva a fehér és a fekete harmóniáját,

ahogyan a hóban felsorakoztak rendtársai, koporsója körül.


esküvői öltöny

A szirénák 1944. április 13-án, 11 óra 17 perckor kezdtek

vijjogni. Gondolom, akkor már készült a fekete esküvői

öltöny, a szabó időben levette akkurátus apám méreteit,

aki izgulhatott, mert katolikus létére református szertartás

szerint kellett nősülnie, ráadásul Győrtől távol, egy napi

vonatozás után. Az óra szerint tizenöt percen keresztül

hallotta maga körül a becsapódásokat, az óvóhelyek sem

adtak védelmet, a fényképeken láttam, romba dőlt minden,

sokan a füstben fulladtak meg, pontosan ma sem tudható

az áldozatok száma. Édesanyám Ungváron vásárolt

fehér cipőt, s nagyanyámmal a beregszászi piacon talált

fehér zsorzsett anyagot. Bizonyára ő ragaszkodott leginkább

a református esküvőhöz, és nem csupán vallása okán,

zavarta a katolikus pompa, némely hívő álszent gőgje,

viszont kedvelte a katolikus templom felől, esténként

érkező tárogató hangját. „Veled megelégszem”, mondták ki

májusban, de igazán édesanyám vette komolyan a vallomást.

Hosszú nyakú tokajit apám vitt, titkos úton a szomszédasszony

szerzett húst. Nagyapám csak estére ért haza a munkából,

de húzta még a cigányzenekar, és Muzsaj felől látszottak

a front fényei. Szutor Jenő lelkészt, aki összeadta szüleimet,

néhány hét múlva elvitték málenkij robotra. A maradék

tortát, süteményt, sülteket, nagyszüleim csomagban

küldték az ifjú pár után Győrbe, de megromlott minden,

az édes bortól pedig már Beregszászban rosszul lett édesanyám.


beregszászi kút

Ott készült az egyetlen fotó a Szabados famíliáról.

Édesanyám tizenegy év után lehetett újra otthon,

de Győrben rekedt apám fényképét nem ő, hanem

nagyanyám tartotta kezében. Ihatatlan volt a kút vize,

s korán beidegződött, csak tőle távol szabad játszanom,

később keresztapáméknál tanultam meg, hogyan kell

elbuktatni a vödröt, s tempósan tekerve felhúzni.

Amikor nagyanyám után nagyapám is meghalt,

nem kapcsolhattam be a rádiót, sötéten hallgattunk,

lett volna időm eltűnődni rokonaim sorsán,

hogy milyen mélységeket rejt mindegyikőjük jövője.



variálja énekét

Milyen leleményesen variálja énekét a feketerigó,

bizony a május nem csak a fákat tölti meg zölddel,

mindenkiből elővarázsol valami olyasmit, amiről

addig maga sem tudott. Emlékszel arra az árva

madárra? Éktelen hanggal tartotta ébren a környék

lakóit, éjfél után a szilveszterkor vett anyósnyelvvel

válaszolgattunk neki, de hiába, egyszer óvatosan

közelébe lopóztunk, láttuk, valóban nem tréfa.

Később olvastam, létezik olyan madár, aki képes

utánozni tőle idegen hangokat, akár szirénát is

vagy riasztót, mert retteg, hogy pár nélkül éri a nyár.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top