Villányi László új kötete a rácsodálkozó számvetés könyve. Az élet megélésének, átgondolásának új lehetősége, amelyben a szerelem mint a jelen intenzív kiterjedése, a személyes sors pedig mint a múlt terhe fonódik eggyé. Ziháló álmok, egy-egy székre vetett ruhadarab vagy egy félbe maradt mondat építi meg azt az otthont, amelyben újra megszólalhat a többes szám első személy: mi.
Különösen szép és izgalmas élmény, amikor egy érzékeny költő a számvetés idejéhez, a múlt összefoglalásához érkezik, és szívet melegítő, ha a számvetéshez társat talál, s az új szerelem varázslatos fénnyel színezi át a múlt képeit. Az élet önmagában még nem költészet, hanem azzá kell tenni, ezért nagyon találó Fogarassy Miklós jellemzése a költőről: „nem provokatív író-egyéniség – hangjának, tónusainak finomságával, a lét érzékeltetésének bensőségességével hat ránk szellemiségének igazi sajátossága. Lírájának karaktere visszafogott, komoly és cizellált. A tekintet élességére, részvétre iskoláz Kosztolányi örökségének jegyében, de tapintatra is. Talán ezért érzi úgy a kritikus: biztosan foghatjuk meg az ő munkáinak szellemi kezét, ha az emberélet alapvető dolgainak, elemi érzések, tapasztalatok átélésének ügyében jó költői kalauzra szeretnénk lelni.”
Orpheusz Kiadó, 92 oldal,2.000 Ft.-
finomabb fonákom
Teniszezni tanítasz álmodban, végtelen türelemmel,
olykor egész éjszaka. Lassanként legtehetségesebb
tanítványoddá növöm ki magamat, egyre dinamikusabb
tenyeresem, finomabb fonákom, a keresztütésekről
nem is beszélve. Egyszer csak azon kapom magamat,
hogy a legravaszabb ejtéseket is befutom,
s könnyedén fogadom az erős adogatásokat.
Nem volt hát véletlen egykori félreolvasásom,
játékomban Borg technikája Borges költészetével
párosul. Igazán persze melletted, a vegyes párosban
vagyok elememben, pontosan érzem helyezkedésedet,
minden apró mozdulatodat, fáradhatatlanul
figyelek rád, húzódjon bármilyen hosszúra az éjszaka.
kiabálnád nevemet
Ha látnál focizni, mondod, teli torokból kiabálnád nevemet.
Akkor hát érdemes edzésbe állnom. A gyorsaságom
bizonyára megkopott kissé, a labdaátvételekkel
viszont nem lehet gond. Élvezném a cseleket, a váratlan
sarkazásokat, a leleményesnél leleményesebb
gólpasszokat, nem zavarna, hogy hajdan én voltam
a gólzsák. A focizás nélkül eltelt idő fejben
érettebbé tett, meglepő gyorsasággal olvasnám
a játékot, s mindeközben nem lohadna lelkesedésem,
hiszen egy kedves hang torkaszakadtából kiabálná nevemet.
Takács bácsi
Ott, ahol integetni kezdesz, s én széttárom karomat,
amikor ősszel vagy télen gyalog indulsz haza,
a hosszabbik úton, s eléd sietek. A víztorony helyén
nádas volt, ha valaki a vízbe lépett, piócák tapadtak
lábára, telente ütőre emlékeztető botot vágtunk,
lelkesen hokiztunk a befagyott kis tavon. Miután
bakancsunkra szereltük a korcsolyát, nagy lendülettel
siklani kicsit odébb, Takács bácsi földjén szoktunk,
néha elöntötte a talajvíz, s megmaradt télre is.
Takács bácsi sokáig Kanadában élt, s bár nem éppen
tisztaságáról volt híres, mindig talált magának asszonyt,
aki hozzá költözött. Az egyik évben feladatul kaptuk,
kerítsünk 19-es veteránt az iskolába, gondoltam,
itt az alkalom, hogy bekopogtassak Takács bácsihoz,
akiről azt suttogták, vörös katona volt egykoron.
Nem mesélt harcokról, s nem akart eljönni az iskolába,
azt bizonygatta, az idők folyamán maoista lett. Valójában
az indiánokról kellett volna kérdeznem, vagy még inkább
az indián lányokról, Kanadában bizonyára indián lány
költözött hozzá, őt nem tudták feledtetni a tovatűnő asszonyok.
a gyilkos
A nádas mellett futott a gyilkos. Az iskolából hazafelé
csak annyit láttam, cigányok fekszenek arccal lefelé
a Nádor tér füvén, a rendőrök először rájuk gyanakodtak.
Pici házában az idős házaspár a műtrágyagyár felé lakott,
amit magunk között csak szargyárnak hívtunk, szaga
a város szélét jelezte, utána, a földek felé vezető úton, akácok
illatoztak. Estére már mindenki tudta a Lomb utcában,
hogy megtalálták a véres kést, a vasút felé menekült, zsebéből
potyogott a pénz, saját szüleit ölte meg a tizenkilenc éves fiú.
Csidei öcsi
A vasútnál önmagát ölte meg Csidei Öcsi, a vonat elé
ugrott. Tőlünk két házra laktak, sokat játszottam húgával,
Ibivel, mielőtt még a játék nem lett egyenlő a focival.
Csidei Öcsi lehetett volna a másik világhírű Öcsi,
a végtelenségig tudott dekázni, könnyedén táncoltatta
fején a labdát. Egyszer láttam, ahogy feküdt a porban,
megfeszült, rázkódott a teste. Öcsi epilepsziás volt, ezért
nem focizhatott velünk, egy este ezért indult el a sínek felé.
Szabados László
Amerre naponta biciklizel, a Nádor téren lehetett
az a hadikórház, ahol az I. világháborúban
megoperálták beregszászi nagyapám,
Szabados László térdét. Hogyan is gondolhatta volna,
majd ide jön férjhez meg sem született lánya.
Egész életében sántikált hiányzó térdkalácsa miatt,
s amikor halálhírét mondtam nővéremnek,
ő az iskolában fent állt a korlátnál, és bólintott
szomorúan, tudom. Nekem nem is mondta senki,
meglátva zokogó édesanyámat a konyhában,
kezében a távirattal, eleredtek könnyeim.
A Nádor téren, ahol focizni szoktam, ott sétáltunk
kézen fogva, akkor tanított meg lassan járni nagyapám.
Ica néni
Beregszászban játszhattam először igazi stadion nyírott füvén.
Házukkal szemben, a Mebejscsik pályáján rúgtuk a labdát
Pistivel és Sanyival, Béci haldoklott, vele sohasem
egyérintőztem. A következő évben ott álltunk
a Kolhoznyik tribünjén, ez a pálya is a Muzsalyi úton volt,
csak a másik oldalon, s az ellenfél kiegyenlített,
mire Sanyi gólt dadogott. Bátyja már nem kacaghatott
a bekiabáláson: „papucsban is gyorsabban fut öreganyám”,
kifordult végtagokkal ült otthon. Aztán a második fiút is
eltemették. Béla bácsi varrógépe szüntelenül járt,
hogy Sanyit orvosokhoz cipelhessék Kijevtől Moszkváig.
Mindig Ica néni adta be az injekciót, ha a férfiasság
tombolni kezdett az eltorzult testben. Mikor a harmadik
fiú is meghalt, édesanyja földre ejtette imakönyvéből
a fodormentát. A vékony lapok között őrizte első
fia születése óta. Két hét sem telt el, s Ica nénit elvitte a szíve.
hangosan köszönni
Az autójavító vállalatnál tanultam meg hangosan
köszönni, ahol ha átsétáltál volna az udvaron,
füttyögés kísér. Tizenhárom éves lehettem, apám
elintézte a nyári munkát, vele és kollégáival
tízóraiztam az olaj illatában, sokáig azért irtóztam
a sajttól, mert az egyik szerelő, késével vastagon
szeletelve, két pofára zabálta minden nap.
Beléptem a zajos csarnokba, nyilván bólintottam,
s a melósok kiküldtek, jöjjek be újra, köszönjek
olyan hangosan, hogy hallják. A végét várva
tébláboltam át a munkaidőt, gondosan tisztogattam
az alkatrészeket a benzinnel teli teknőben,
igazán pozitív élményt csak a pultok fölé
tűzött meztelen nők látványa jelentett.
Azóta viszont boltban, kocsmában, bicikli
vagy villanyszerelő műhelybe lépve hangosan
köszönök, hogy senkinek se jusson eszébe kiküldeni.
hajtottam föl
Néha Kiss bácsi elvitt magával, teherautó
sofőrként dolgozott, egy óriási kavicsbányát
is láttam vele. A kocsmában, ismerősei
ámulatára, könnyezés nélkül hajtottam föl
a pálinkát, vagy haraptam le a gömbölyű erős
paprika fejét. A Nádor téren, focizás után,
a nagyfiúk is vállon veregettek,
mert szemtelenül kötényt adtam nekik,
vagy pimaszul elvettem tőlük a labdát.
Az iskola kezdete előtt viszont féltem,
hogy soha nem tanulok meg írni.
Akkor foszlott szerte az én nagy vagányságom.
Papónak szólítottuk
Ötéves voltál, amikor meghalt nagyapád, én tíz évesen
búslakodtam a beregszászi csöndben, ültem az ablak alatt,
Papó hatalmas katonaládáján. Igen, Papónak szólítottuk,
bizonyára szelídsége miatt. Száldobosi csomagot sohasem
rejthetett a császári és királyi ládába, édesanyám mesélte,
milyen keserű volt Papó, mert otthonról nem kapott
se ruhát, se élelmet. Egyszer megkérdezték, volt-e művész
felmenőim között, könnyelműen azt feleltem, hogy nem.
Most Mirko Kovac könyvében olvasom: „A kőműves
a kövek költője”. Papó pedig kamaszkora óta
köveket illesztgetett, egyre pontosabban, tűnődve
az időn, költészet született keze nyomán, minden áldott nap.
Meszarics János
A Zrínyi hadihajóraj tengerészeként ismerősen
érkezett Trau vagy Raguza várához, Spalató előtt
hajózott ott, ahol mi hazafelé, kezedben a tengeri sün
tüskéivel. Varasd, Szentgotthárd, Győrszabadhegy
állomásán, vasutas egyenruhában a síneket nézve,
felidéződtek-e benne az Adria hullámai? A Baross
úton a fiumei Baross-kikötő? Meglepődött-e horvát
nagyapám, Meszarics János, amikor Villányi úrnak
szólították? Egész életemben miatta ülök izgatottan
vonatra, hogy újra meg újra megéljek egy másik időt?
Deák Laci
Ő az első közös halottunk. Megszeretted pillanatok alatt,
akárcsak harminc év előtt én, hiszen maga volt az életöröm
és a szeretet. Sűrűn leveleztünk a nyolcvanas években,
gyakorta vonatoztam hozzá három évtizedig, hiányzott,
ha eltelt egy hónap, s nem telefonáltunk. Soha nem volt
érdektelen a vele való beszélgetés, könyvek sokaságát
olvastam azért, mert ő ajánlotta, pontosan megegyezett
irodalmi ízlésünk. Utaztam vele Szabadkára, Palicsra,
néhány éve a soproni hegyek közé, ahol határőrként
szolgált, figyelnie kellett a vasfüggönyt. Fiaink örömére
építettünk homokvárat a szigligeti strandon, két éve pedig
te is tanúja voltál, mennyire szeretett játszani. Nézem a tőle
kapott rajzot, olvasom szívet szorongató verseit, kazettáról
szól a Deák-féle válogatás. Mindig hallani fogom derűs
hangját, ahogyan beleszól a telefonba, és cz-vel ejti közös
nevünket. Látom finom ujjait, ahogyan lassú élvezettel
lapozgatnak egy könyvet. Születésnapján még átölelhettem,
hosszan sorolta, mi mindent szeretne megírni.
„Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket
szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi” – mondja
bölcs Salamon. Az élet gyümölcsét hagyta ránk Deák Laci.
Parancs János
’56-ban apja elől is menekült? Szobájában csak édesanyja
fényképét tette ki. Fekete költő, mint aki szöges
korbáccsal veri hátát, ironizáltak barátai, s ő kérlelhetetlen
pontossággal fogalmazott, őrizve a szavak első jelentését.
Nehezen bírta versek nélkül, nem törődött bele, ha nem
jöttek maguktól, különféle módszerekkel kényszerítette
ki őket, költészetében élt igazán. Idejekorán
megírta mindazt, amit egyébként gyógyíthatatlan
betegnek illik, nyilván sejtette, akkor már nem tud
megszólalni. Ahogy versében, végül úgy fordult a fal felé.
Lőrinczy Huba
A legtöbbé formálta magát, amennyiben elfogadjuk
Márai tételét: „személyiségnek lenni a legtöbb”.
Mint nagy színészekért, úgy rajongtak érte,
s ő még egy dedikációt is tökéletessé akart csiszolni,
inkább félbe hagyta, mert elfogyott lendülete.
Túl meleg nyár volt, halogattuk a találkozást,
gyűjteményéből különleges kaktuszt ígért új
otthonomba, aztán abban a másfél évben maradtak
a hosszú telefonok. Festette akkor is haját,
nem tudom, arra kért, ne utazzak hozzá, életerős
emberként maradjon meg emlékezetemben.
Ha lett volna pisztolya, bizonyára nem várja ki
a végső időt, megcselekszi azt, amit megtett Márai.
Baránszky Laci
Naponta felhúzta édesanyja és édesapja óráját.
Vele sétálva barátságos lett Manhattan,
ismerős az antikvárium a Madison Avenue-n,
s amikor Kosztolányi húgával hármasban
elzarándokoltunk Bellini Szent Ferencéhez
a sivatagba, az égnek emelt karok láttán
megértettem áhítatát. Ölel a másik Laci,
írta alá leveleit, halálos betegen is arról regélt,
milyen szép volt az ápolónő melle, ahogyan
előrehajolva beadta az injekciót. Temetésén
egy pók ereszkedett koporsójára, vidám
cikk-cakkjaival mintegy arra figyelmeztetve:
tíz év múltán se feledjem Baránszky Laci derűjét.
Dávid atya
Mintha ’56 sebét hordozta volna arcán. A gimnázium
igazgatójaként a terror őt sem kímélte, elhurcolták,
a teherautó platóján, az egész falu szeme láttára
verték ájulásig, két évet ült Kádár börtönében.
„Az igazságért az üldözést is viseld el”, idézhetem
az ő fordításában Szent Benedek reguláját, s hogy
„A szeretet gyakorlását el ne hagyd”. Jó ideig a vele
való beszélgetésekért utaztam Pannonhalmára,
parányi szobájában, általa ismertem meg Cusanust
és Ebnert. Azért ez szép, nyugtázta volna a templom
magasából, látva a fehér és a fekete harmóniáját,
ahogyan a hóban felsorakoztak rendtársai, koporsója körül.
esküvői öltöny
A szirénák 1944. április 13-án, 11 óra 17 perckor kezdtek
vijjogni. Gondolom, akkor már készült a fekete esküvői
öltöny, a szabó időben levette akkurátus apám méreteit,
aki izgulhatott, mert katolikus létére református szertartás
szerint kellett nősülnie, ráadásul Győrtől távol, egy napi
vonatozás után. Az óra szerint tizenöt percen keresztül
hallotta maga körül a becsapódásokat, az óvóhelyek sem
adtak védelmet, a fényképeken láttam, romba dőlt minden,
sokan a füstben fulladtak meg, pontosan ma sem tudható
az áldozatok száma. Édesanyám Ungváron vásárolt
fehér cipőt, s nagyanyámmal a beregszászi piacon talált
fehér zsorzsett anyagot. Bizonyára ő ragaszkodott leginkább
a református esküvőhöz, és nem csupán vallása okán,
zavarta a katolikus pompa, némely hívő álszent gőgje,
viszont kedvelte a katolikus templom felől, esténként
érkező tárogató hangját. „Veled megelégszem”, mondták ki
májusban, de igazán édesanyám vette komolyan a vallomást.
Hosszú nyakú tokajit apám vitt, titkos úton a szomszédasszony
szerzett húst. Nagyapám csak estére ért haza a munkából,
de húzta még a cigányzenekar, és Muzsaj felől látszottak
a front fényei. Szutor Jenő lelkészt, aki összeadta szüleimet,
néhány hét múlva elvitték málenkij robotra. A maradék
tortát, süteményt, sülteket, nagyszüleim csomagban
küldték az ifjú pár után Győrbe, de megromlott minden,
az édes bortól pedig már Beregszászban rosszul lett édesanyám.
beregszászi kút
Ott készült az egyetlen fotó a Szabados famíliáról.
Édesanyám tizenegy év után lehetett újra otthon,
de Győrben rekedt apám fényképét nem ő, hanem
nagyanyám tartotta kezében. Ihatatlan volt a kút vize,
s korán beidegződött, csak tőle távol szabad játszanom,
később keresztapáméknál tanultam meg, hogyan kell
elbuktatni a vödröt, s tempósan tekerve felhúzni.
Amikor nagyanyám után nagyapám is meghalt,
nem kapcsolhattam be a rádiót, sötéten hallgattunk,
lett volna időm eltűnődni rokonaim sorsán,
hogy milyen mélységeket rejt mindegyikőjük jövője.
variálja énekét
Milyen leleményesen variálja énekét a feketerigó,
bizony a május nem csak a fákat tölti meg zölddel,
mindenkiből elővarázsol valami olyasmit, amiről
addig maga sem tudott. Emlékszel arra az árva
madárra? Éktelen hanggal tartotta ébren a környék
lakóit, éjfél után a szilveszterkor vett anyósnyelvvel
válaszolgattunk neki, de hiába, egyszer óvatosan
közelébe lopóztunk, láttuk, valóban nem tréfa.
Később olvastam, létezik olyan madár, aki képes
utánozni tőle idegen hangokat, akár szirénát is
vagy riasztót, mert retteg, hogy pár nélkül éri a nyár.
{jcomments on}
