Archív

Sünmesék – A rátarti sünleány

sun-7

Vannak leányok, képzeld, még a sünök között is, kiknek pillantása huncut és hamis, ám végül tán jó útra térnek, s rájönnek, a dolgok mennyit érnek.

Az erdő mélyén lakott egy rátarti sünleány, ki beképzeltebb volt egymaga, mint tucatnyi hiú kormorán.

– Szép vagyok, jól tudom, sőt, ragyogó és gyönyörű, ezt mindenki elismeri a népes süncsaládban, ki nem ostoba vagy együgyű.

Így szólt magáról jó hangosan, és megrezzentette pilláit pajkosan, ha sünfiúk voltak épp a közelben. De a sünleány rátarti kedve az erdő csodálatánál többet akart, s mikor egy nap a szél újságot hozott, mi egy egész bokrot betakart, a sünleány hirdetést talált az egyik lapon.

„Szépségkirálynőt választunk e napon, ha minden csinoska fruska minket meglátogat. A város messze, de elhoz a vonat!”

No, erre a sünleány kapta magát, és sietve magára öltött minden cicomát, mit a családi odúban hirtelen talált. Tüskéire tobozt, levelet, makkot és bogyót aggatott, s mamája hiába intette őt („A városba ne menj!”), a szavára biz’ cseppet se hallgatott. Útra kelt tehát, de nyomban gondra lelt: a sünök vonatjegyet váltani nem tudnak, és a lépcső is túl magas a lábuknak.

– Vár rám a bál, de a jövendő győztes, ki csak én lehetek, mert a végén még itt rekedek.

– Fekete szárnyakon érkezik a remény! – károgta ekkor a fáról egy varjúlegény.

– Elvinnél, igazán, tényleg, komolyan? Nem kell itt maradnom komoran? Hátadra veszel, hogy királynő legyek? Ha megteszed, gyakorlok majd királynői kegyet, és bár ronda a hangod, mégis énekesmadár lesz udvaromban a rangod!

A gyászmadár hátára vette a hiú sünleányt, s már szökkent is az égre, merészen remélve, hogy a tüskék nem fogják a derekát böködni. A varjú tehát égbe tört, s hátán a sünleány felrepült. Ott aztán jégvihar lepte meg a két ostobát, s vadul tépve, rángatva a cicomát, elcsúfította az oktondi sünleányt.

– Ott a város, két felhő között kibukva látom én! – kiáltott a varjú, s hangja bántott, mint eme rossz költemény. Csakhogy a sünleány is látott, bár egészen mást, ahogy a tó tükrébe nézve megpillantotta magát.

– Jaj, a frizurám szétcibálta a vihar, s ha így tekint rám a közönség, hát menten kihal! Csúf lettem, torzonborz tüskéjű és rút nagyon. Jobb lesz, ha királynői álmaim menten feladom. Vigyél inkább haza, csúfságom rejtse a sünvadon, de hogy a városban kikacagjanak, azt nem hagyhatom.

S a varjú fordult, leszállt, és földre tette azt, ki úgy vélte, bánatára többé nem lelhet vigaszt. Pedig mekkorát tévedett! Mikor ugyanis a földre tétetett, épp arra járt egy nyalka sünlegény, ki addig biz’ magányos volt a szerelem terén. De akkor meglátta ott az immár cseppet sem rátarti sünleányt, s a legújabb divat szerint tépett frizurát. Megkérte kezét iziben, így tavasszal lagzit tarthattak ők, s a sünleány már nem volt boldogtalan, hisz szépségkirálynő lett belőle mégis (ha nem a városban, de saját otthonában biztosan), s ehhez akadt még egy nyalka férj is.

Folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top