Archív

Vissza a kalitkába

Több mint fél éve nem hallgattam Chat Bakert. Régen eszerint osztályoztam az embereket: kivel lehetne és kivel nem Chat Bakert hallgatni. Egész eddig nem hiányzott. Volt helyette közép-szicíliai körút, volt nagy meleg, volt egy egész dómtérnyi YMCA-éző nyugdíjas. Kezdi átvenni a helyét mindeden a múlt idő.

Visszafelé a reptéren rögtön kiszúrom, hol van a becsekkolás sora. Van valami jellegzetes a magyar turistákban. Beáll mögém egy magyar házaspár. Veszekednek. Nem nyomtatták ki a jegyet, ezért be kellett fizetniük újra a jegy árát. Szemétség ez, persze, hogy az, de oda volt írva kivételesen nem megcsillagozott, nyolcas betűmérettel.

Pesten nem maradok sokat, van a hazafelé menő vonatig három órám. Leteszem a csomagom, kimegyek a Fény utcai piacra, ezt régen szerettem. Cataniában is, ha valami bajom volt, kimentem a piacra. Veszek szőlőt, de valami zavar. Túl nagy a csönd és rend.

Mielőtt hazamegyek beugrok Ajkára meglátogatni a kórházban nagyanyámat. Nem nézek be a szobákba, ismerem már jól ezeket a tátott szájú, bepelenkázott, félmeztelen öregeket. Mi csak úgy hívjuk őket, hogy a sikolyok. Nagyanyám nem ismer meg, furcsa, a sok fekvéstől egészen hegyes lett az orra. Aztán csak szorítja a kezem, nézem a kék ereket a fehér bőre alatt, benne az enyém, szinte illetlenül barna. Este van már, amikor hazaérek, de még tekerni akarok egyet a hegy körül. Mielőtt átmennénk a 8-ason a vonat jelzőtáblája egy pillanatra pirosra vált, majd újra fehéren villog. Balra a temető. Itt az ideje bemenni nagyapámhoz. Az egyik padon ott ül Zolika. Minden faluban van legalább egy Zolika. A mi Zolikánk huszonöt éves, agyvérzéssel született. Hallgatja a mulatóst a telefonján. Mi a helyzet, kérdezi anyám, aki valahogy mindig, mindenkivel megtalálja a közös hangot. Várom a 11-es vonatot, aztán szépen eléfekszek, mondja. Elvették a rokkantnyugdíját. Közel harminc helyre jelentkezett azóta, de nem kell sehova. Pösze vagy. Pánikbeteg vagy. Kövér vagy. Lassú vagy. Nem kellesz. A szülei meg olykor az orra alá dörgölik, hogy ingyenélő. Most délután is. Hát dühében föllökte az apját a motorral együtt. Hatévi törlesztőrészlet van még rá. És ömlött a vér az apu fejéből. Akkor hagytam ott őket. Én közben húzom fel a vizet a kútból. Anyám mond valamit, nem hallom már. Aztán Zolika felhangosítja a telefonján a zenét, megyünk mi is.

Száraz kukoricalevél szaga, hogy hiányzott azért ez a biciklizés, de néhány nap után újra Pesten kell lennem. Már megint bőröndökből élek, részletekben költözködöm, de erről majd legközelebb. Lényeg, hogy van egy kanapém, egy asztal, amin elkezdhetem írni a szakdolgozatom, egy szobányi koloniál bútorom, bár ne volna, van végre fokhagymanyomóm és egy Szicília térképem a konyhafalon, így amíg reggel fő a kávé, általában kirándulok egyet fejben.

Itt van például Aci Trezza, ahol Visconti egyik filmjét, A vihar előtt-et forgatták. Itt éltem át életem egyik legszürreálisabb estéjét. Miközben békésen vacsoráztunk a tetőteraszon, egyszer csak a hátunk mögött felcsendült a zene és közel ötven nyugdíjas, többnyire nők, egyszerre kezdtek el a Village People örök slágerére YMCA-ézni. Látszólag teljesen spontán módon jött létre. Máig sem értem, mi volt ez az egész.

Reggeliztem Castelbuonóban is, fürdödtem Cefalù előtt egy eldugott öbölben. Ezek a mécsesek például egy cefalùi utca díszei. A képeken Szent Pio látható, aki gyakorlatilag mindenütt ott van. Bemész egy pékségbe és a mamma fiatalkori portréja (vászon, olaj) mellett ott lesz egy Pio atya kép, de van Pio-magazin, piós poló, piós bögre és piós matrica. 2002-ben avatták szentté, de most nem írom le az életét, fent van wikipedián. Az azért érdekes, amit Magyarország jövőjéről mondott: “Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Cefalùról egyébként azt mondják, hogy Szicília északi partjának egyik ékszerdoboza. Tulajdonképpen az is, de semmi több. Sokkal jobban tetszettek az Etna környéki kisvárosok, mint például Randazzo, Bronte, Paterno. Nincsenek turisták, nincs itt a tenger, érezni is persze, de valahogy van valami érintetlen az itteni emberek lelkében.

Ceruzával írtam fel Case Lanzeriát a térképre, amely tulajdonképp a maffia egyik lerakodóhelye volt. De nehezen is találtuk meg. Másoknak azt javaslom, hogy legalább egy Fiat Pandával vágjanak neki az útnak. Mi sem értünk volna oda fel, le, ha az egyik útitársunkat fel nem ültetjük az Opel Astra motorháztetejére. Telihold volt, a közelben birkák bégettek. Nekem a hányingertől arra volt csak erőm, hogy mérgesen elaludjak a kocsi hátsó ülésén mindenféle maffileszámolásokról álmodva.

És Catania. “Nehéz nyugton maradni, ha nincs semmi dolgod” – valami ilyesmit mond Schoppenhauer. Ott vagyok az utolsó estében, legyen most ennek kedvéért jelen idő, és nagyon nem találom a helyem. Elindulok fotózni. Aztán a táskámban hagyom a gépet. Értelmetlen. Nem emlékezni akarok, hanem itt akarok élni, bár értelme nagyjából annyi volna, mint hazamenni. És eljön az utolsó reggel. Ülök a váróban, kevés szebb szín van, mint a repterek körüli reggeli szürke. Kicserélem a SIM kártyát, de a telefonban marad jó pár üzenet, telefonszám. Elkezdem olvasni őket, rám támaszkodik a nyolc hónap súlya, inkább törlök mindent. Két óra az út Pestig, végiggondolnék mindent, de csak a végiggondolás tervéig jutok. Húzom kifelé a harminckét kilót, pedig Cataniában hagytam a téli ruháim, pár liter limoncellot, meg a szívem felét. A házaspár újra mögém kerül, még mindig veszekednek. Isten hozott a múlt idők kalitkájában!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top