Ha tragédia éri, biztos, hogy nem zárkózik be hosszú időre, sőt, szeretné elmondani, ami történt, újból és újból; bárkinek, mert ilyenkor inkább saját magának magyarázza a nehezen fölfoghatót. A legtöbb ember ilyen, és ez nagy segítség a tudósítónak. Aki az iránta megnyilvánuló bizalom miatt úgy érzi, olyan ő, mint a mentőtiszt vagy a tűzoltó, és hogy a lelke edződik. Holott egyre elfogódottabb, legalábbis mindig jobban, mint az, akit ilyenkor kérdezget.
Szép szál
Minek számít a háború, ezt nem tudja;
hogy a gyilkosság olyankor is az-e,
vagy másnak kell mondani, de itt
utoljára akkor öltek embert. És most.
Az óvó nénit mindenki ismerte és
szerette, az igazgató úr harminc éve
volt az élettársa. Nem mondták el,
mi a neve annak a betegségnek, ami
miatt utóbb már hetente be kellett
vonatozni Szegedre. Valami, idegi
alapon. Biztos nem is tiszta pillanatában
csinálta, amit csinált, az a szép szál,
értelmes ember. És amúgy mintaszerű
élet, elég csak megnézni, mi volt itt.
Nézem is. Feketekékkel befestett lábazat,
vasas téglákkal kirakott udvar. Ásó,
lapát, villa külön állványon. A talicska
tengelyén friss olaj, ez még életében
nem nyikorgott. A söprű lehántott kérgű
vesszőkből kötve, mesterien. Nagy,
fehér tyúkok, az akácfa lombjának
árnyéka örvénylik a hátukon, ahogy
fúj a szél. Tényleg, magától is
tovább akar itt szépülni minden.
Fotó: Révai Sára
