Archív

Go West!

DSC02228

Sokan úgy jártak ki Bécsbe, mintha Budapestre ugranának föl. Persze valamelyest hosszabb volt az út: hajnalban kellett indulni, és késő éjszaka értek haza. De – állítólag – megérte. Nem elsősorban a császárváros szépsége miatt, noha természetesen vetettek egy pillantást a Burgra vagy az Operaházra, a turisztikai látványosságok azonban legföljebb csak az első látogatás alkalmával keltettek némi érdeklődést.

A célpontot rendre a Mariahilferstrasse jelentette.

Nyolcadik osztályos voltam, amikor a szüleim bejelentették, hogy idén nyáron kimarad a Balaton és a tanácsi üdülő, helyette nyugat felé vesszük az irányt. Két vagy három hétre tervezték a kirándulást, attól függően, hogy milyen tempóban haladunk. Csak az útirány volt rögzítve, minden más az előzetes elképzelések szerint az időjárás és egyéb lehetőségeink nyomán alakul. Apám fölszerelt a Dacia tetejére egy csomagtartót, arra rögzítette az egyik vállalattól kölcsönkapott nagy családi sátrat. Kempingeztünk. Ha megérkeztünk valahova, az első teendő a sátorverés volt. Az esti hercehurcát a reggeli szétszedés követte.

Nem a legendás avagy hírhedt Hegyeshalomnál, hanem Szombathely után léptük át a határt. Mielőtt átengedtek volna a vasfüggöny túlsó oldalára, jó párszor megállítottak a határőrök, és érdeklődtek úti célunk felől. Géppisztoly fityegett a vállukon. Alaposan átforgatták a frissen megszerzett kék borításos útleveleket, kisilabizálták a beléjük ütött vízumbélyegzőket, belenéztek a csomagtartóba, sőt, az egyik ellenőrzési pontnál a sátorponyvát is meg kellett bontani, nem rejtettünk-e el ott valakit. Az utolsó megállónál, már közvetlen a határsorompónál az volt az arcukra írva, hogy egyáltalán nem biztosak abban, hogy visszajövünk. Mogorván, kelletlenül, a kötelességüknek engedelmeskedve nyitottak előttünk utat a szabad világ felé. Pedig eszünk ágában se volt kint maradni. Meg se fordult a fejünkben ilyesmi. Sem előtte, sem a kirándulás során.

Grazban töltöttük az első éjszakát, ott szívtuk először magunkba a Nyugat levegőjét.

Klagenfurtnál eltévedtünk, és majdnem átkeveredtünk Olaszországba, apám pár száz méterrel a határ előtt kapott észbe. Olaszországba nem volt vízumunk.

A klagenfurti kemping egy, a hegyek között megbúvó tó partján feküdt. Zsúfolásig tele volt turistákkal, este alig akart elülni a hangzavar. Apám előszedte az összecsukható kempingszékeket, anyám a borszeszégő lángja fölött megmelegítette a konzerveket. A kemping boltjában vettünk kenyeret. Nagyon különös volt: előre fölszeletelték, majd bezacskózták. Még sose láttunk ilyet.

A szomszéd sátorban egy angol házaspár lakott, a szülők korához képest meglepően kis gyerekkel. Kedvesen mosolyogtak felénk, anyám pedig úgy vélte, hogy itt az idő élesben is kipróbálni a kórházi nyelvtanártól szerzett angoltudásomat. Erre akkor került sor, amikor a rőt szakállú, nyurga férfi (mezítelen felsőtestét teljes egészében anyajegyek borították) nyilvánvalóban abból a célból kezdte el – egyelőre udvarias távolságtartással – a vajszínű Daciánkat nézegetni, hogy társalgásba bonyolódjon velünk. Apám odavonszolt hozzá. Nekem kellett volna tolmácsolnom, azonban alig értettem valamit a sebesen pergő mondatokból. Szerencsére az úriember beszélt németül, amit viszont apám tanult a középiskolában, így többé-kevésbé el tudtak társalogni.

Amikor apám fölnyitotta a Dacia motorházfedelét, mások is odasereglettek: pocakos német és holland férfiak, kezükben dobozos sörrel. Valamennyien látni akarták a keleti autócsodát, apám pedig a középiskolás német tudásával olyan büszkén magyarázott és mutogatott nekik, mintha ő lenne a konstruktőr.

Különben is, nehogy már azt higgyék, hogy csak Nyugaton tudnak autót gyártani.

Az angolok másnap minigolfozni hívták az öcsémet. Lelkesen ütögette a golyót a kézzel-lábbal előadott instrukciók szerint. A kissrác megmutatta anyámnak a versenylapot, akit nagy büszkeséggel töltött el az, hogy az öcsém érte el a legmagasabb pontszámot. Az ifjú angol dzsentlemen nem igazán értette anyám örömének okát, mi viszont azt nem értettük, hogy mit értetlenkedik ezen. Miután visszatért az övéihez, ahol a rőtszakállas apa már javában pakolt be a fordított kormányos autójukba, tudálékosan fölvetettem, hogy mi van, ha esetleg a golfnál éppen az a jó, ha minél kevesebb pontszám van az ember neve mögött. Anyám közölte, hogy ez kizárt dolog.

Tirol következett, az alagutakkal és hósipkás csúcsokkal. Amikor átmentünk Svájcba, zuhogni, ömleni kezdett az eső. Szó se lehetett sátorverésről. Az éjszakát panzióban töltöttük, ami azt is jelentette, hogy le kellett rövidíteni a hátralévő utat: csupán kempingezés szerepelt a költségvetésben.

A panzióban ugyanakkor több meglepetés ért.

Az egyik az volt, hogy a tévében valami elképesztő mennyiségű adást lehetett befogni. Azon nem csodálkoztunk, hogy távirányítóval működik, ilyet már láttunk a balatoni üdülőkben is, azon viszont igen, hogy húsz vagy harminc (ha nem több) csatornát találtunk rajta – kapcsolgattuk föl és alá, szörföztünk a sok harsány, színes és vibráló műsor között, képtelenek voltunk bármelyiknél is megállapodni. Anyám végül megunta az ordító nyelvi kavalkádot, s ránk szólt, hogy mivel amúgy se értünk egy kukkot se belőle, kapcsoljunk inkább ki, s maradjunk mi is csöndben.

A másik meglepetés reggel következett. Apám azzal ébresztett, hogy eszünkbe ne jusson konzervet bontani, ugyanis alaposan áttanulmányozta a számlát, és azt találta benne, hogy az ellátáshoz a reggeli is hozzátartozik. Lecaplattunk a földszintre, megkerestük az éttermet, bementünk, és megálltunk hosszú, roskadásig megpakolt asztal előtt. Egy darabig bámultuk a különféle péksüteményeket, kuglófokat, szalámikat, sajtokat, joghurtokat, lekvárokat és gyümölcsöket, majd odajött hozzánk egy fehér inges, fekete nadrágos fiatalember, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben.

Apám szokás szerint előbb fejben összerakta és ellenőrizte a mondatot, mielőtt visszakérdezett:

– Azt szeretnénk megtudakolni, hogy mit lehet reggelizni?

A fiatalember arcán csodálkozó mosoly futott át. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy ironizálunk, elégedetlenkedünk, vagy szimplán gőzünk sincs a dolgokról. Rövid habozás után teátrális mozdulattal a terített asztal felé mutatott:

– Talán nem elegendő? Vagy nem tudnak választani?

– Mennyit szabad enni? – így apám.

A fiatalember enyhén meghajolt, jó étvágyat kívánt, aztán azzal az ürüggyel, hogy újabb vendégek léptek be az étkezőbe, távozott.

Apám elmondta nekünk a dialógus tartalmát.

– Na és akkor nem derült ki, hogy mennyit ehetünk? – érdeklődött anyám.

– Én úgy gondolom – felelte óvatosan apám –, hogy tulajdonképpen annyit, amennyit szeretnénk.

Anyám a fejét csóválta:

– Az kizárt. Olyan nincs.

Végül roppant jámborak és szerények maradtunk. Annyit tettünk a tányérunkra, amennyi ráfért, és megelégedtünk ennyivel.

A következő meglepetést a helyi napilap szolgálta. A recepció melletti újságos pult felől ránk mosolygott Détári Lajos, a magyar labdarúgó-válogatott és a Bp. Honvéd szép reményű középpályása. Helyesebben a portréja. Détári pár héttel korábban a nyugatnémet Eintracht Frankfurthoz szerződött. Ahhoz a csapathoz, amely velünk egy időben éppen ebben a svájci kisvárosban edzőtáborozott. Délutánra hirdették meg az edzőmérkőzést a frankfurtiak és a helybéli klub között, mi akkor keltünk át a Bodeni-tavon, lemaradtunk a magyar futball szőke reménységének föllépéséről. Az újságot viszont elhoztuk.

Nyugat-Németországban az lepett meg elsőként, hogy olyan koszosnak tűnt, mintha otthon lettünk volna. Nyoma se volt az osztrák és a svájci pedánsságnak: az utcákon eldobott csikkek, az árkokba széttaposott és oda berugdosott sörösdobozok, az utak mentén helyenként térdig ért a gaz.

A müncheni kempingben egy szemernyi zöld terület sem volt. A sátrakat a salakba, a kavicsba kellett fölverni. Szállt a por, fölöttünk folyamatosan dübörögtek a közeli repülőtérről fölszálló, avagy odatartó villogó repülőgépek. A sátrak között részeg fiatalok dülöngéltek, akik éjjel-nappal elementáris hangerővel hallgatták a legkeményebb rockzenét.

Münchenben teljesítettük be egyik úti célunkat.

A címet egyik kollégájától kapta apám. Egy eldugott utcában volt az üzlet, gyanítom, hogy oda kizárólag magyarok jártak. A tulajdonos és beosztottja is egyaránt magyarok voltak. Viszonylag fiatalok, akcentus nélkül. Néhány évvel korábban disszidálhattak.

Nagybevásárlást csináltunk: egyszerre mindent, amiről éveken keresztül csak álmodozhattam. Számítógép, videomagnó, valamint music center, rádióval, duplakazettás magnóval és lemezjátszóval. Mindennek tetejében két kvarcjáték is becsúszott. Továbbá tíz bedobozolt TDK kazetta.

Madarat lehetett volna velem fogatni.

Az üzletvezető kitöltött egy rakat papírt, aláíratta apámmal, gondosan beborítékolta, és a lelkünkre kötötte, hogy a határon, de még mielőtt elhagynánk a Német Szövetségi Köztársaság területét, dobjuk be a paksamétát egy postaládába. Ugyanis ő ilyenképpen visszakapja a forgalmi adót. Nem nagyon értettem az ügymenet lényegét, az „adó” szóra azonban fölkaptam a fejem. Hát persze! Épp eleget hallottunk erről a történelem- és az osztályfőnöki órákon. Ezek szerint igaz. Hiába a csillogás és a gazdagság, itt sanyargatják, elnyomják az embereket. A kapitalizmusban, akár a feudalizmusban, van adó. A szocializmusban nincs. Mi már meghaladtuk őket.

Hónom alatt a Commodore Plus 4-gyel, zsebemben a kvarcjátékkal kiléptem a kutyaszaros, nappal is sötétnek látszó szűk müncheni utcára, és egyszerre éreztem megvetést, valamint lesajnáló szánalmat az imperialista kizsákmányoló rendszer iránt.

A határnál megtettük, amit a fickó kért. Volt rá időnk bőven. Szépen, ütemesen haladt a sor előrefelé, egészen addig, amíg mi oda nem értünk a sorompóhoz. A különben jóságos arcú, holdvilág képű határőrnek akkor összerándult a szemöldöke. Nagyot sóhajtott, és mutogatni kezdett, hogy álljunk szélre, egészen az útpadkához.

– Most mi van? – kérdezte anyám, és látszott rajta, hogy komolyan ideges. – Letartóztatnak bennünket? Nem engednek ki az NSZK-ból?

Apám kiszállt, amin a határőr láthatólag csodálkozott, úgy látszik, errefelé nem ez volt a protokoll. Elkérte az útleveleket, és alaposan áttanulmányozta nem csak a bennük lévő fényképeket, hanem az ablakon bekukkantva bennünket is. Aztán ránk szólt, hogy várjunk, és hóna alatt az útlevelekkel elbattyogott valahova.

– Mi lesz? – anyám nem bírta a feszültséget, és ő is kiszállt.

Hosszú percek teltek el. Senki nem szólt semmit. Néztük a mellettünk, pár sávval odébb vidáman, ütemesen haladó boldog kocsisort, és a torkunkban dobogott a szívünk. Odahaza soha nem jelentett jót, ha az emberrel ennyit foglalkozik a hatóság.

Végül megint megjelent a határőr. Néhány papírt lobogtatott, majd apám elé tette őket, hogy töltse ki. Ott is maradt segítőkészen addig, amíg apám megbirkózott a hivatali német szöveggel. A végén átfutotta a paksamétát, és bólintott. Visszaadta az útleveleket, majd arról is gondoskodott, hogy ne kelljen visszaállnunk a sor végére, hanem besorolhassunk a sorompóhoz. Ami azonnal föl is nyílt előttünk. Magunk mögött hagytuk Nyugat-Németországot, és ismét Ausztriában jártunk.

– Látta a rendszámot, hogy honnan jöttünk – jegyezte meg apám. – Meg az autó típusát. Ezért kellett ilyen részletesen nyilatkoznunk.

– Azt hittem – szólt anyám –, hogy a levélfeladással volt valami baj.

Apám legyintett.

A legszebb kempinget Salzburgban láttuk. Akár egy kastély parkja: pedánsan nyírott sövény, gondosan ápolt gyep, rendben tartott murva. Az ég olyan kék volt, mint a mesékben. A recepción és a mosdókban sehol egy szemernyi kosz. A személyzet arcáról egy pillanatra se hervadt le a mosoly.

A városban teleplakátoltak mindent egy AIDS-ellenes kampány falragaszaival. Az egyik aluljáróban egy hirdetőtáblára valamelyik napilap legfrissebb számát is kiragasztották. Apámmal a sportoldalt böngészgettük. Megkezdődött az osztrák labdarúgó-bajnokság. Kerestük a csapatok összeállításaiban a magyar játékosokat.

A sétálóutca végében szakállas koldus üldögélt. Előtte, a földön, a fölfelé fordított sapka, benne némi aprópénzzel. Alaposan megbámultam. Addig csak regényekben találkoztam ilyennel.

„Koldusok és AIDS – gondoltam. – A kapitalizmus valódi arca.”

Bécsből már alig láttunk valamit. A Mariahilferstrasse-t kihagytuk teljes egészében. Minek? Megvettük azt, amiért mások ide szoktak jönni. Különben is, vágyódtunk nagyon haza.

Hegyeshalomnál irdatlan hosszú sor várakozott. Egy idő után már nem is számoltuk a perceket. Rezzenéstelen arccal fogadtuk azt is, hogy a szigorú vámtiszt egy vastag ragasztószalaggal körberagasztotta, majd többszörösen lepecsételte müncheni beszerzésünk nagy részét – azután bonthatjuk ki, ha hazaérve kifizettük a vámot.

Alkonyodott, mikorra lecsukódott mögöttünk a piros-fehér-piros sorompó, és fölnyílt előttünk a piros-fehér-zöld. Több mint két hét után újra megpillantottuk a hazát. Boldogok voltunk. Apám rálépett a gázra. Szép nyári este volt: két évvel azelőtt, hogy Budapesten hatalmas tömeg előtt újratemették az elhallgatott forradalom kivégzett miniszterelnökét, pár hétre rá pedig utódját és gyilkosát, a korszak névadóját helyezték örök nyugalomra – már ha megbomlott elméje egyáltalán nyugalmat nyert. A rendszer recsegett-ropogott, hosszú esztendők óta rohadt és korhadt legbelül, de még akkor is gondosan ügyelt arra, hogy mi ebből semmit ne vegyünk észre.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top