Archív

Csók

vonat 3013

A peronon állok és egy fényképre gondolok, valamelyik napilapban jelent meg pár évvel ezelőtt: formaruhába öltözött, jól megtermett vasutas hasal a váltókat mozgató karon, hogy működésbe hozza a befagyott szerkezetet. (fotó: Révai Sára)

Pár perc teljes tompaságban telik el, már-már hipnotikus állapotban ingázom a két oszlop között, kifújom az orrom és lemaradok a hangosbemondóról, mintha az én vonatomat mondta volna, fölélénkülök, kiállok a peron szélére, a sötétbe bámulok. A két reflektor kisvártatva elképesztő sebességgel dübörög felém, fizikaórákról tudom, a jégen kisebb a tapadási erő, a vonat végül minden szkepticizmusom ellenére megáll. Egész sokan szállnak le, úgy látszik, nálunk is nagy lesz a szilveszteri buli, én viszont, ha csak a szomszéd a városba is, de elutazom, a csajomnak megmondtam, ne várjon az állomáson, ne fagyoskodjon, ismerem a járást, no meg egyedül gyorsabban megyek. A lépcső magas, a kapaszkodó csúszik, mindkét kezemmel megragadva a vagonba rántom magam, mindjárt az első fülkének elhúzom az ajtaját, a szemüveges, ötvenes férfinek azt mondom: “Jó estét, szabad?”. Szívélyesen mosolyog, élénken válaszol: “Hogyne, egyedül vagyok”.

Az ablaknál ül, a fülke menetirány szerinti túlsó felén, ahogy szoktam, elfoglalom pont az ellenkező helyet. A hátizsákom magam mellé dobom, a könyvet előveszem, belelapozok, a férfi megszólal megint: “Egész pontosan jött”. Az órámra nézek, a vonat nagy rángással indul, “három perc”, jelentem ki tárgyilagosan, útitársam bólogat, nem rossz, ilyen hidegben, fagy meg minden, megint eszembe jut a fénykép, ahogy az egyenruhás pali hasal a váltóállító karon. “Szokott ennél többet is késni” – mondja tovább az ötvenes, szemüveges férfi, bólogatok, és jobban megnézem: magas, ránctalan homlok, a dioptriák mögött élénken villogó tekintet, arcán folyamatosan barátságos mosoly, bölcsészhallgatókon látható kötött pulóver, buszvezetőnadrág. Kezeit ültében összekulcsolja a térde fölött, úgy affektál, mintha viccet mesélne, ahogy visszanéz rám, tudom, ebből már nem lesz olvasás, egyelőre nem csukom be a könyvet, ám teljes felsőtesttel feléje fordulok, várom, mi következik.

Ott folytatja, hogy messze van még Kisvárda, jelzem neki, így igaz, mire megtoldja, Pestről jön, ráadásul viszonylag sűrűn, olykor hetente többször is megteszi az utat, elismerően hümmögök, ekkor kimutat az ablakon, közli, azért Szolnokon se téved el. “Az apám a Tiszamenti Vegyiművekben dolgozott – nem hagyja, hogy bármit is reagáljak –, párszor idehozott, megmutatta, mit csinál. Meg hát laknak a városban olimpiai bajnokok, őket is ismerem.” Ez utóbbi kijelentéséből lehetetlen a dicsekvést ki nem hallani, megbocsátom neki, mert kíváncsivá tett, szóhoz azonban továbbra sem hagy jutni, nagy lendülettel folytatja: “Úszó, vízilabdázó, vívó, sőt kajakozó is. Jártam mindegyiküknél itt, Szolnokon” – bár már kint vagyunk a prérin, ismét kimutat az ablakon. “Aha” – mondom, míg levegőt vesz, ettől még jobban kikerekedik arcán a mosoly. “Debrecenbe?” – fűzi tovább beszélgetésünk fonalát, nem én csak ide, a szomszéd városba megyek. Azon tanakodom, bemutatkozzak-e, tán illene, de mire kigondolom, újdonsült ismerősöm már egy vívóról beszél, hogyan ismerte meg; ezzel összefüggésben neveket sorol, ki győzött Tokióban, Mexikóvárosban, Münchenben, Montrealban, a vívóhoz szorosan kapcsolódik egy másik vívó, ahhoz meg a többiek. Ennél a pontnál fölpattan, a csomagtartóról levesz egy erősen kopott, bordó diplomatatáskát, benne a Sportlexikon két kötete, azt hiszem, 1986-os kiadás. Int, hogy üljek mellé, a G betűnél nyílik ki a könyv, “Gedővári” – mondja, és a keze reszket, ahogy mutatja a szócikk mellé kanyarintott aláírást. Pár lappal odébb Hidegkuti, majd találomra Egerszegi Krisztina, Balczó András. “Az összes magyar olimpiai bajnok 1952 óta. Mindenki megvan. Az összes aranyérmes.” “Nahát – mondom elismerően, mert úgy érzem, ez előtt tényleg meg kell emelni a kalapot. – S mióta foglalkozik vele?”

“Tegeződjünk, jó?” – az ötvenes, szemüveges férfi rendületlenül mosolyog. A kezembe adja a Sportlexikon második kötetét, Vitray Tamás fotójánál ütöm föl, ott az ő autogramja is. A kollekció persze korántsem teljes, tizenegy éve űzi a hobbit, mielőtt belekezdett volna, már elhunyt pár aranyérmesünk, nekem a Helsinkiben győztes Aranycsapatból kapásból eszembe jut Bozsik, Kocsis, Lóránt, Budai neve. “Így van – újdonsült ismerősöm bólogat. – Szegény Czibor Zoli bácsit is nem sokkal a halála előtt értem utol, de az övé azért megvan, ehol e” – sebes tempóval a C betűhöz pörgeti a kezében lévő kötetet, közben majdnem mondom: “tehát a magyar olimpiai bajnokok 1952 óta, akik nem haltak meg 1987 előtt”, azonban csukva marad a szám, nem erőltetem a korrekciót. Ehelyett miután véletlenül a Sportlexikon utolsó, üres oldalához lapozok, megkérdezem: “S ezek?”, de már látom is, a golyóstollal odakanyarintott autogramok alatt grafitceruzával az illető neve és egyesülete: Csábi József (Kispest-HFC), Halmai Gábor (MTK), Igor Nicsenko (Dunaferr) stb., a teljes hazai első osztályú futballmezőny.

Az ötvenes, szemüveges férfinek ez a legújabb ötlete, összegyűjteni a profiliga játékosait; egész gyorsan ment, azt hitte, átnyúlik majd tavaszra is, de nem, október végére már minden, professzionális szerződéssel rendelkező futballistával találkozott. Eddig is voltak futballistaautogramjai, Détári, Nyilasi, Ebedli, Törőcsik, Szeibert, ilyenek (egy fél mondat erejéig bedobja, ma például a Bp. Bástya egykori legendás, válogatott balfedezeténél járt), azonban hogy az egész mezőnyt ide, egy helyen, vadonatúj, hirtelen jött ötlet volt. Kérdezem, miért nincs csapatok szerint rendezve, ha valakit meg akarunk találni, böngészni kell; útitársam ekkor kiveszi a kezemből a könyvet, nyújtott karral elénk tartja, csillogó szemekkel visszakérdez: “Hát nem gyönyörű?”. Bólogatok, a fehér alapon egymásba folyó, sok kék ákombákom akár valami megfejtésre váró posztmodern festmény, nem is fér el együtt mind a háromszázhatvan focista: ők szerepelnek a Sportlexikon L–Z kötetének első és utolsó üres oldalán, valamint az A–K kötetben is ugyanezen a két helyen. “Meccsekre is kijársz?” – kérdezem, mialatt udvariasan a neveket böngészgetem, nem, hallom a választ, az ősszel is csupán azért ment, mert az edzéseken nem tudott beszerezni minden aláírást, maga a mérkőzés mint esemény nem érdekli annyira, meg hát ugye a stadionokban elharapózott az erőszak, az ember kétszer is meggondolja, érdemes-e úgy kimenni, hogy ki van téve mások agressziójának, ő inkább egy békés úszó- vagy vívóversenyt néz meg, azon is van izgalom, sőt – emeli föl a mutatóujját – a színvonalat meg a nemzetközi mércével való összehasonlítást tekintve a maga nemében a magyar úszóbajnokság jóval rangosabb esemény, mint egy hazai labdarúgó-mérkőzés a professzionálisnak nevezett ligában.

“Tényleg nem bírom az erőszakot. Egyenesen irtózom tőle” – jelenti ki a hosszú mondat végén, bólogatok, s amint oldalra nézek, csodálkozva veszem észre, útitársam arcáról legörbült a mosoly, a szeme kivörösödött, a vastag lencsék mögött szaporán pislog, nehézkes sóhajokkal veszi a levegőt, valahová a távolba bámul. Feszengeni kezdek, sose tudom megítélni, ilyen helyzetekben mi a teendő, megkérdezzem, mi baj van, segíthetek-e, szóljak valakinek, vagy üljek nyugodtan, ne folyjak bele mások magánéletébe, privát szféra, törődj a magad dolgával satöbbi. Kínomban lapozgatni kezdem a Sportlexikon A–K kötetét, Détári Lajoshoz jutok, nézem a kacskaringóit, általános iskolás koromban a Képes Sportban láttam egy fényképet, amelyen velem egykorú srácoknak autogramot ad, irigyeltem őket, aztán jó egy éve összefutottam Détárival, a Népligetnél épp beszállt az autójába, megszólítottam, de nem volt egyikünknél se toll. “Akkor kaptam el, mikor az olaszokkal tárgyalt egy budai szállodában – összerezzenek, ahogy az ötvenes, szemüveges férfi megszólal mellettem, hangja az eddigiekhez képest jóval erőtlenebb –, érted, mennyire imponáló lehetett a menedzserek szemében, alig hogy leülnek tárgyalni, megjelenek én nagy izgatottan, a Sportlexikon két kötetével a hónom alatt, a kezemben toll, amit remegő kézzel nyújtok oda Détárinak…” – Elhallgat, és hirtelen szenvedélyesen arcon csókol; ülök megkövülten, nem puszi volt, amilyet az apjával vagy más férfirokonaival vált az ember, ajkait egészen a bőrömhöz nyomta, egy nyálfolt maradt utána, egyelőre nem törlöm le, megint olyan szituáció, mikor nem tudom, mit tegyek. A vonat fékezni kezd, már látszanak a városka fényei, fölpattanok, át az eredeti helyemhez, a könyvet bedobom a hátizsákba (a fűtött üléstől egészen átmelegedett), a kabátomért nyúlok, a jobb ujjában már benne vagyok, a balt rángatom, útitársam megérinti a vállamat, a düh elönt. Végre rajtam a kabát, a férfi felé fordulok, erős a késztetés, hogy pofán vágjam, lüktet bennem a harag, zord arcot vágok, ökölbe szorítom mind a két kezem. “Örülök, hogy találkoztunk” – amaz kezet nyújt, szája megint mosolyba áll, tekintete élénken csillog. Ösztönösen elfogadom az elém tartott jobbot, “viszlát” – nyögöm, és kilépek a fülkéből, a vonatkerekek csikorognak, pár pillanat múlva megáll. “Boldog új évet” – hallom magam mögött. Lekászálódom, a jégen majdnem hasra esek. Ismerősöm lehúzza az ablakot, érzem a hátamon a tekintetét, aztán tapogatózó léptekkel elindulok, közben végigpásztázom a peront, nincs-e itt valahol mégis a csajom. Az állomás teljesen kihalt, fütyül mögöttem a kalauz, hallom, indul a vonat, megállok, dörzsölgetni kezdem az arcom jobb felét. Már teljesen megszáradt a nyálfolt, nincs fagyveszély.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top