Nekem erre most… Őszintén megmondjam? Nincs időm. Kérem, nekem békáim vannak a kertben, nem is egy, meg erdei sikló. (Megeszi a pucércsigát, még a spanyolt is.) Ezen kívül, ugye, fel kell szedni a korai krumplit, mert a sok esőtől megrothad. Halogatom egy ideje, ám nincs mese. (A szerző fotóival)
A gazolás nem érdekel, legyen minden vad egy kicsit, és a békákra is gondolni kell. Gondoltam is, hogy a sporaidikusan kihelyezett esővízfelfogó hordóim helyett egy csinos tavat ások nekik, alig eltávolítva egy kis földréteget, hogy a horpadásban az esővíz megálljon – hogyha béka lennék, pancsolnék egész nap!
Aztán most van a gomba szezonja: mindenféle gombáé, jóféle és rosszféle gombáé, gombaszerű képződményeké, a sensu lato pórusosoké, a tüskés és redős termőrétegűeké, a lemezeseké, a kicsiké, a bunkósoké, a dögszagúék, a gumiszerűeké, a tejelőké. De nem az evés jár az eszemben, az a legkevésbé sem érdekel. A szín, a forma, a szag, a tapintás, a friss levegő és a fák folytonos jelenléte izgat, és vonz az erdőbe. A gomba dísz, kelmefesték, gyógyszer, és internet, a fák közötti kommunikációs hálózat. Ezen kívül, persze, sokukat meg lehet enni. És az sem mellékes, hogy igen jó az ízük.
Nem nagyon érek rá. Rotyog a vérvörös pókhálósgomba a festőfazékban. Nyers gyapjút színezek vele. Próbaszínezés. Ha beválik, gyűjteni kell egy rakás vérvörös pókhálósgombát, szerezni kell egy kis timsót, ecetet, jó kártolt gyapjút, és uccu neki fakereszt!
Tegnap a gombakörrel nagy vadászaton voltam. Mindent leszedtem, amit csak érdekesnek találtam, mert volt velünk egy gombaszakértő, aki utána egyenként végigment a kosarakon, hosszasan magyarázva minden egyes példánynál a tíz pár csillogó szemnek. Mondanom sem kell, hogy az én kosarammal kezdte, mert sikerült mindjárt az elején és tökéletes iskolapéldáját megtalálnom a Phallus impudicusnak, vagyis erdei szömörcsögnek. (Gombaszakértők itt kuncoghatnak egy sort, már tudják, miért velem kezdték.) Én korábban csak könyvekben olvastam erről a gyönyörűséges formájú gombaféléről, igazán nem is hittem a létezésében, ezért kissé meghökkentem, amikor sejtésem beigazolódott: a legelső, utamba kerülő gombuci egy kifejlett péniszformájú dögszagú phallosz volt! Dögszagú, ezzel vonzza a legyeket a nyálkás undormány spóratestre. Na, ezért kezdte velem a szakértő. A példánynak megvolt a tojáshéja (boszorkánytojásnak hívják a még ki nem fejlődött kicsiket), abban kocsonyás trutymóval, a törékeny nyél, s a nyélen az olajzöld fejjel. A gombaszakértő azt mondta, minden rendes gyűjtő lezárt befőttes üvegbe teszi az ilyeneket, de nekem ez volt az első szömörcsögöm. Amit, természetesen, nem tarthattam meg, azonnal jó messze el kellett dobni, s nem azért, mert nem ehető, mert ehető, csak ki az ördög bírna a szájához emelni egy ilyen bűzölgő valamit!
Ezer szerencse, hogy volt még a kosaramban a gyilkos galócának egy klasszikus példánya: bocskor, gallér, minden megvolt, kifejlett, remek kalap, hófehér, nagyon szép. Aztán a vérvörös pókhálósgomba, ami szintén alkalmatlan a fogyasztásra, de annál alkalmasabb a gyapjúfestésre. Úgyhogy megtarthattam. Most ennek a levében fő a bariszőr. A hűtőben pedig a tegnap megpárolt ízletes vargánya, barna nyálkásgomba, barna érdestinoru, kormostönkű érdestinóru, tarka fenyőtinóru, rókagomba, krómsárga galambgomba, tarkahúsú galambgomba – már a nevük hallatán is beindul az ember nyálelválasztása.
Mennem is kell! Ma az ősök szellemének áldozok. Friss taplógombát égetek. Nem is akármelyiket, hanem parázstaplót. Füstjét a szúnyogok rettentően utálják, de az ősök szellemei nem, sőt, kifejezetten szeretik a savanykás, fojtogató szagot, a pirit kénszagú szikráival vegyítve. {jcomments on}
