Életemben először novemberben voltam Badacsonytomajban.
Sütött a nap és mennyei béke terült szét az őszi tájon.
Néhány éve nyaranta is jövök néhány napra.
És alapvetően nem változott semmi: a nap süt, és Tomaj meg tud maradni békés kis falunak.
Persze reggel és délelőtt van egy kis sürgés-forgás. A „cityben”, ahol – így tartja a szájhagyomány, nem ellenőriztem sehol: – Közép-Európa legnagyobb bazalttemploma áll, jönnek-mennek a népek. Az ABC is Bazalt névre hallgat, ami még egy hatéves kislánynak is szöget üt a fejébe: hiszen nem is lehet benne bazaltot kapni, mondja. Aztán meg azon szórakozunk: mit csinált? Hát bazalt!
Ezzel a téma nagyjából ki is merült, szerencsére akad más látnivaló is. Ott van például a tűzoltóállomás: feltűnik, hogy legalább két garázs nyitva áll délelőttönként, tűzoltók serénykednek a piros autók körül, mintha csak várnák, jöjjön már a riasztás. De szirénázva oltani vágtató tűzoltókocsit még nem láttunk soha.
Holott hőség van, a tomaji strandon hamar megkap a nap, ha nem vigyázunk. Úgyhogy jöjjön inkább egy jó kis hosszúlépés. Velős pirítós. A csudába is, ez a strandfíling igazából harminc év alatt sem változott: gyep, törülközők, félig pucér testek, ki bronzbarna, ki pirospecsenye, ki tejfehér. Népsport, pardon, Nemzeti, Magyar Nemzet, Népszabi, és keresztrejtvény minden mennyiségben. Elszórtan német rikoltozás, Papi, Mami…, Hörst du nicht? Be a vízbe és aztán újból a büfésor. Fahéjas palacsinta, főtt kukorica. Egy pohár sör. Kérem szépen.
Kitanulom, hogy visszafelé, egy kis badacsonyi kerülővel Tomajba is a római úton tér meg az ember. Ez a felső út, fölötte már csak a hegyre felfutó szőlők vannak, fehéren villogó présházak, a Kisfaludy- és a Szegedi Róza-ház. És a pincék. Termelői bor eladó. És igen, hajlamos vagyok azt érezni: az a bor, ami itt terem, ilyen környezetben, csak jó lehet. Rizling, Szürkebarát, Kéknyelű, rozék. Beugrik a csomagtartóba egy kétliteres butykos.
Lassan gurulunk a római úton, mert itt csak így érdemes, a fürdőzés végeztével. A nap már laposan tűz, a fények aranyságára mázolják a falakat és a tetőt, mintha egy Udvardi Erzsébet-szárnyasoltárba akarna beilleszteni minket. Elhajtunk a hófehér hajú festőnő háza előtt, ahol sok éve vendégeskedtünk egyszer, apám még élt, udvarias beszélgetés zajlott egy kellemesen hűs szalonban, a gyerekek feszengtek. Aztán valahonnan, a belső szobák egyikéből előjött egy sudár lány, ő is bemutatkozott, Habsburg valaminek hívták; mindenkinek ez tetszett a leginkább, egy Habsburg!
A római út pontosan a tomaji főtérre visz, újból a bazalttemplom, aztán jöhet a további kacskaringó a kis utcácskákon Káptalantóti felé, a házhoz.
A nagy hirdetőtáblát Badacsonyban vesszük észre: Tanyán neveltek, és egy mobilszám. A plakáton egy láthatólag ragasztott bajuszú ál-parasztbácsi gubbaszt a kemencepadkán, a feje fölött egy rúdon kolbászok, stifolderek és oldalszalonna lóg, körben pedig, ahogy kell, puli, mangalica és egyéb echte tanyasi állat kódorog. Annyira béna az egész képi megfogalmazás, hogy az már jó. Fel is hívjuk a számot, mire egy borízű hang rikkant bele: – Gyertek fel, nagy buli van!
Nem is kell több bíztatás. Fent, a hegy magasában lelünk rá – tessék figyelni: – a Thomay pincészetre. Nem bánjuk meg, mert bár egy – állítólag – délelőtt 11 óra óta ott ivó társaság meglehetősen hangos, különös kiszolgálásban van részünk. A nevezetes „tanyán neveltek” állatokból kiváló paraszttál kerül elő, isteni májassal, omló stifolderrel, tömött fehér kenyérrel, míg a kicsit mosolygni való nevű Thomay borokat is végigkóstoljuk. Egy egész család jön-megy, serénykedik a vendégek körül, a mi „pincérnőnk” a 8-9 éves Virág, míg a nagyobbak a pincébe is le-leszaladnak; valaki jelzi is egy idő után, némiképp aggódva, hogy az elázott banda odalent csapra vert néhány hordót, és most – szó szerint – dől a lé… Ez az egész egy bizonyos Magyar Rafael álma és műve, hat hektáron, lépcsős műveléssel próbálkozik (szerény hozzáértésünk alapján nem sikertelenül); mindezt azonban testvérétől, Elemér úrtól tudjuk meg, mert a gazda a pincében gondoskodik a vendégekről, amitől nyelve forgása este kilencre már kissé nehézkessé vált.
Végül csak a borért kell fizetni, a fatálakról befalt mennyei falatok a baráti vendéglátást voltak hivatottak reprezentálni. Ahogy gurulunk lefelé a hegyről, egy kidőlt atyafi fekszik az árokban, kiszállunk, ajánlván a segítséget, de csak legyint, ugyan már, pont jó így neki.
Ha este bor, reggel vásár. A Káptalatóti utáni füves-bokros-ligetes placcon külön kis falu épült az utóbbi időben, és újfent megállapíthatjuk: van itt minden.
Gyalogsági tőrt ugyanúgy kapni, mint szalonnázó parasztot – de szalonnát is (újabb kiadásai a „tanyán neveltek” sorozatnak). Répa- vagy hagymalekvár? Izé…, egy kis kóstoló. Hát, köszönjük szépen. Paprikakrém (Tessék mondani, hámozott vagy héjas paprikából készült?), sajtok, négymagos kenyér, fügelekvár. És minden bió. Ha kell, biórétes. Hatlapos torta, reggel sütöttük.
Veszünk fügét, barackot, mangalicakolbászt, nagyon magos kenyeret és zsemlét, paprikakrémet is. Mire megjön az igazi meleg és a tömeg, mi már vidáman rúgtatunk a kocsihoz.
Aztán a vasárnapi, teraszon elköltött ebéd után a távozás. Egykettőre a déli partra érünk, mutatom a hat évesnek, ni, ott voltunk szemben, az a Badacsony.
Teljesen logikus, hogy ezt kérdezi: – És mikor megyünk vissza?
Mint aki nagyon filozofikus kedvében van, felelem erre: – Az a baj, Katikám, hogy nincs olyan, hogy visszamenni. De majd azért eljövünk máskor is.
Hallgat, aztán kiböki: – Akkor jó.
Tényleg: akkor jó lesz.
(A felvételek a szerző képei)
{jcomments on}
