Azóta naponta többször elskandál a kedvemért egy-egy gugylegugyle rigmust. Meg akar nevettetni. Ezt hogy imádom. Ül, szöszmötöl, és mivel tudja, hogy nevetni fogok, belenéz a szemembe, és elkezdi mondogatni, szinte hang nélkül, csak formálva a betűket, hogy gugylegugylegugyle. Néha a g elhásodik, az u-ból a-lesz, hagylehagylehagyle.
Egy hete írom ezt az egy flekket. Már a Balaton szagára sem emlékszem, úgyhogy kénytelen vagyok idézni magamtól az alábbiakat.
Mostanában nagyon kell figyelmezni, hogy mégis milyen napra esik idén a nyár. Így figyelmezünk mi is, és ennek okán megszerveztünk egy villámvíkendet Balatonbogláron. Sopron város olyan város, hogy nincs benne semmi (egyelőre, testvérek, egyelőre!!!), viszont mindenhez közel van, amiben van valami. Így pl. Boglárhoz is. Rákészültünk egy több órás útra, és tessék, kicsivel több, mint kettő után meg is érkeztünk. Remek rendezvényszervező helytörténészünknek hála a napsütés állandóra volt állítva, esőfelhők diszkvalifikálva, vízhőmérséklet úszásra optimalizálva.
Uccu, élvezd a nyarat, míg lehet. Szombaton gondos előkészületek (kaki, reggeli, büfi, peluscsomaglás) után elindulunk a Kodály strandra. Hogy aztán megérkezzünk a Platánra. Mindenesetre ott terült el teljes életnagyságban a Balaton, kit érdekel, hogy épp a Platán strandon kell rojtosra úsznom az izmaimat? Semmi nem zavart minket, sem a tömeg, sem a Balaton átúszós hangosítás, rezesbanda, hangyák, cirkáló rendőrségi és egyéb helikopterek. Legalább Máté közelről megfigyelhette, milyen a helikopter. Nézd, ott a propellere, magyarázom vérkomoly pontosság-igénnyel a fiamnak, miután helyesbítek, hogy ez egy hidroplán. Ja, sízni is tud, teszi hozzá apa, magában szórakozva a beszélgetésünkön. Mi vagyunk a tudás abszolút és megfellebbezhetetlen garanciái, szegény gyermekem, mit csináljunk, ez van.
Szemmel láthatólag őt se nagyon érdekli semmi, legkevésbé tudás és hatalom viszonya. Repked fölöttünk és csodálja a berregő izéket az égen. Mindig fel is hívja a figyelmemet, minden (!!!) körnél, hogy hö! És itt felfelé mutat. Ja, mondom, hö, de alapvetően helikopternek is lehetne nevezni. A közös nyelvjáték wittgensteiniánus tézisével még vannak ilyen-olyan gondok. Bár én kitűnően beszélem az ő sajátnyelvét, nem kölcsönös a dolog. Én amikor belefáradok a sajátomba, szívesen átveszem az övét. Biztos, ismerős, egész napi zsolozsmázás, nem pa, hanem papucs, igen, az meg toboz, mondjad, toboz. Dehogy mondja. Azt mondja, ájá. És a mogyorónál már egyenesen kiröhög. Én viszont szívesen eleresztek egy-egy gugylegugylegugylét. Mígnem egyszer észrevette, hogy szeretem ezt a kifejezést. Határozottan ez volt: felkapta a fejét, belenézett a szemembe, és gyönyörű ironikus mosolyt küldött felém.
Azóta naponta többször elskandál a kedvemért egy-egy gugylegugyle rigmust. Meg akar nevettetni. Ezt hogy imádom. Ül, szöszmötöl, és mivel tudja, hogy nevetni fogok, belenéz a szemembe, és elkezdi mondogatni, szinte hang nélkül, csak formálva a hangokat, hogy gugylegugylegugyle. Néha a g elhásodik, az u-ból a-lesz, hagylehagylehagyle. De vissza a Balatonhoz.
A vasárnapot kihúzza kukoricán, kekszen és szőlőn. Határozottan érezni benne azt a jól ismert érzést, hogy nem alszom, mert akkor lemaradok a világ nagy eseményeiről, a sirályokról, a hattyúkról, a Rezeda (Kázmér) utcáról, a kakifáról, meg arról a jó, meleg díszkőről, amire le lehet feküdni, szorosan a földhöz tapadva anya széke alatt. Letapadva, de nem aludva. És csak az autóban húzza a csendest hazáig, propellerekről és tollászkodó hattyúkról álmodva, fáradtan.
A víz hideg volt neki, úgyhogy csak a gumicsónakban pirította meztelen fenekét pirosra.
{jcomments on}
