Archív

Csöpike – egy lótörténet

cspike kormos anettCsöpike volt az első.

Az első csikó, amely nálunk született.

Nálunk.

Apám lovagolni taníttatott bennünket. Eleinte megelégedett azzal, hogy hetente kétszer elvitt minket a lovas iskolába, és ilyenkor megpaskolta az istállóban álló lovak nyakát.

De aztán annyira beleszeretett a lovakba és a lovaglásba, hogy úgy döntött, saját lovas iskolát alapít.

(Fotó: Révai Sára)

Kibérelt egy omladozó istállót, és vett néhány lovat az olcsóbb fajtából. Lóállományunkat akkor a görbe lábú Gyöngyi, a pókhasú Mamóka, a kezelhetetlen Fickó, az éhenkórász Botond, a kelekótya Lifi és a nagyfarú Betyár jelentették.

Mivel sem apám, sem mi nem értettünk a lovakhoz, azok valamennyi kirívó tulajdonságát csodálatosnak tartottuk.

Később aztán kiderült, hogy sem a görbe láb, sem a nagy far nem növeli a ló értékét. Sőt az is kiderült, hogy Mamóka pókhasa nem egyszerűen alkati sajátosság. Mamóka vemhes volt.

Épp iskolába indultunk, amikor a lovászlegény (aki mellesleg a lovainkhoz hasonlóan egyedi tulajdonságokkal rendelkezett) felhívta apámat, és bejelentette, Mamóka megellett.

Nehezen bár, de beletörődtem, hogy emiatt késni fogok az iskolából. Beletörődtem, hogy matekpélda helyett csikót kell nézegetnem.

Kis pejlovacska feküdt a sárga szénában, bólogatott a fáradtságtól. Mikor meglátott minket, meg akarta mutatni, mit tud.

Semmit sem tudott, de azért küzdött. Addig-addig, míg imbolyogva felállt. Nem volt ez valódi állás, inkább úgy támaszkodott vékonyka, remegő lábain, melyek mintha tévedésből nőttek volna a testére.

Szebbet még sosem láttam.

Hogy egy ló ilyen kicsi is lehet!

No persze ragaszkodtam hozzá, hogy én adhassak neki nevet. Apám, akinek arca úgy ragyogott a csikó botladozását látva, mint akinek a harmadik gyermeke próbálkozik a járással, hagyta, hogy én nevezzem el az újszülöttet.

Mamóka első gyermeke így lett Csöpike.

És Csöpikét innentől a saját lovamnak tekintettem.

Minden nap kapott valami édességet vagy almát vagy répát. Minden nap meglátogattam, fésülgettem kurta, bongyorodó kis farkát, sörényét, és annyit simogattam, hogy majd elkopott szegény. Időnként, amikor azon kaptam, hogy elheverve a szénában aludni próbál, bementem hozzá a boxba, leültem a szénába, és addig dolgoztam, míg a fejét valahogy az ölembe nem húztam. Nem kevés időt, energiát és kockacukrot öltem abba, hogy Csöpike feje az ölemben legyen, amikor alszik. Pedig Csöpike feje igencsak nehéz volt, a lábam állandóan elzsibbadt, és mire elaludt, már unni is kezdtem magam.

De azért nem volt nap, hogy legalább egy ilyen csikóaltatást ki ne erőszakoltam volna.

Igen, kisajátítottam Csöpikét.

Nem is örültem, amikor a nyári szezonban a turisták tömték kockacukorral. Mert Csöpikét csak én kényeztethettem, mit több, ő is csak tőlem fogadhatta el a kényeztetést. Ő persze ezt nem tudta, és nem tett különbséget kockacukor-kínáló és kockacukor-kínáló között. Ő lett a lovarda legnagyobb kockacukor-fogyasztója. Hízott is szépen.

Előjogai voltak más lovakkal szemben.

Egész nap szabadon járt-kelt, legelészett. A turisták agyonsimogatták, füvet szedtek, hogy neki ne kelljen lehajolnia a földig.

Csöpike pedig hálás természetű volt. Hol egy cafat rövidnadrággal szaladt a sajgó fenekét tapogató német turista elől, hol más tárgyak gyűjtésébe kezdett. A műszaki dolgok iránt például komolyan érdeklődött. Néha fényképezőgéppel kocogott a box felé, máskor kamerával bandukolt.

Minden csínytevése növelte a népszerűségét. Lubickolt a szeretetben.

Időközben levetette pej gyerekbundáját, és megszürkült. Nem almásderes volt, hanem szürke. Igazi különlegességnek számított.

A nyári szezon után azonban megváltozott a helyzet.

A turisták hazamentek.

Beköszöntött a tél, a délutáni esték, a hideg.

És elkezdődött az iskola.

Csöpike babusgatói egyik percről a másikra eltűntek. Csöpike magára maradt. Csak Öreg anyja volt vele, aki a szopásról finom oldalba rúgással beszélte le.

Én sem látogattam. Az iskola már lefoglalt, no meg a kinti zimankót se nagyon kívántam. Különben is meg voltam győződve arról, hogy Csöpike annyi szeretetet kapott a nyáron, hogy az télen is kitart.

Így aztán én is magára hagytam.

Csak tavasszal látogattam meg újra. A lovászlegény már rég leválasztotta az anyjáról. Csöpike külön boxban állt. Ha nem ő lett volna az egyetlen szürke ló az istállóban, talán meg sem ismerem. Nagy volt. És aránytalan. Formátlan. A hasa olyan nagy volt, mintha felpuffadt volna.

Semmi, de semmi szépet nem láttam benne.

Legyűrtem csalódottságomat, mert tudtam, hogy a szeretet azért jár neki.

Siettem felé, hogy megpaskolgathassam, hogy tudassam vele, már nincs egyedül. A lovászfiú látva sietős lépteimet, melyekkel Csöpike felé közelítettem, megállított, és azt mondta, legyek óvatos, mert Csöpike kicsit megváltozott az elmúlt télen.

No persze én ezt nem hittem el, hiszen ő mégiscsak az én angyali Csöpikém volt.

Miután bedugtam hozzá a kezem, és megharapott, már töröltem volna az angyali jelzőt.

Azt gondoltam, a magány, talán a szeretethiány tette vaddá. Elhatároztam, hogy mindenképpen visszazökkentem őt a régi kerékvágásba, hogy újra kedvencet faragok belőle.

Naponta hordtam neki a kockacukrot. Most persze csak úgy bedobtam neki, mert igaz, ami igaz, tényleg úgy viselkedett, mint aki rászokott az emberhúsra. És rúgott is.

Belőlem pedig lassan kiveszett a lelkesedés. Mert undok volt, mert ártani akart. És mert semmi jele nem volt annak, hogy utálatosságával csupán érzékeny lelkét próbálja védelmezni.

Már nem szerettem Csöpikét. Nem is foglalkoztam vele többet.

Néha-néha, amikor a szép emlékek eltakarták a jelen gonoszságát, még odamentem hozzá, és megpróbáltam jobb belátásra bírni, de hiába.

Felhagytam hát a nevelésével.

Hároméves volt, amikor mégiscsak muszáj volt valahogy a közelébe férkőznöm. Be kellett őt törni, hogy legalább valami haszna legyen. Persze rábízhattam volna ezt másra is, de úgy éreztem, ennyivel tartozom neki.

Vagdalkozott, amikor rátettem a nyerget, ellenkezett, amikor ostorral ügetésre bíztattam. De azért lassacskán megadta magát.

Egy hónap múlva felültem rá. A szárra ugyan nem hallgatott, ment amerre jónak látta, de egyéb rendetlenkedésre nem vetemedett. Nagy hasa nem nagyon engedte ugrálni.

Dühített, hogy nem csinálja, amit én szeretnék, hát erőszakossá váltam. Habzott az izzadtságtól. És én sem fáztam.

Lassan egy órája birkóztunk már egymással, amikor Csöpike minden maradék erejét összeszedte, megemelte nagy hasát, és felágaskodott. Két hátsó lába azonban összerogyott saját súlya alatt. Együtt estünk, nem volt időm kihúzni a lábamat a kengyelből.

Két hétig sántikáltam az eset után. És soha többet nem ültem Csöpike hátára, és nem adtam neki kockacukrot.

Viszont minden nap bementem Gyöngyihez a boxba.

Mert megellett.

És a csikója, akit Tündének neveztem el, nemcsak gyönyörű volt, de kedves is. Nagyon szerette a kockacukrot, és hamar a turisták kedvencévé vált.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top