Archív

Cuni

kormosanett cuniKutya mindig volt a háznál. Néha macska is.

De madarunk csak egyszer volt.

Egyetlen egyszer.

Nem. Igazából nem is a mi madarunk volt. Hanem a bátyám madara. Csak a bátyámé.

(Fotó: Révai Sára)

Néhány hete költöztünk ki Csehibe. A házunkon még sok munka volt, a telkünkön a fű még csak próbálkozott a zöldüléssel.

Épülő otthonunkat akácfák, nyárfák, bodzabokrok állták körbe.

Bátyámmal az új telekkel, játékaink új helyszínével ismerkedtünk, amikor az egyik akácfán megláttunk egy fészket.

Már hét-nyolc évesen is óriások voltunk, de a többméter magasan lévő fészekbe nem láttunk bele. Hiába nyújtogattuk a nyakunkat.

Fontos dologról volt szó, hát letetettük apával a malteros kanalat, és kicsaltuk a fához. Látta ragyogó szemünket, elfojthatatlan kíváncsiságunkat, és hozta a létrát. A fának támasztotta. Nem volt elég hosszú. Nem látott bele. Hát a fára csimpaszkodott, és felhúzta magát.

– Négy fióka! Szarkák!

Irigykedve néztük apát, aki mindent látott, amit előlünk a fészek és a magasság szemtelenül eltitkolt.

– Akartok egyet? – kérdezte.

Hogy a csudába ne akartunk volna!

Apa kivett egy fiókát, és elindult vele lefelé. Alig vártuk, hogy leérjen. Most különösen lassúnak, és fölöslegesen óvatoskodónak tűnt.

Micsoda fióka volt!

Nem csupasz, nem tehetetlen. De riadt és törékeny. Apám a tenyerének fészkébe ágyazta. Csak sötétszürke csőre, fekete szemének csillogása látszott ki.

Próbáltunk bekukucskálni apa ujjai között, hogy többet lássunk. Megfogni is szerettük volna, de féltünk, hogy kárt tennénk benne. Futva, ugrálva követtük apát, aki úgy szállította markában a kis riadtat, mintha egy marék kockacukrot vinne.

Közben kérdezgettük. A szarkáról. És ő mesélt. Elmondta, hogy a szarka nagyon okos madár, hogy fekete-fehér fényes tollai vannak, és hogy lop, mint a szarka.

Nevettünk. Nem apa történetein, hanem az izgalomtól, hogy nemsokára szarkatulajdonosok leszünk.

Volt nálunk egy régi kalitka. Örököltük. Apa felhozta a pincéből, és markából beleöntötte a félelemtől megbénult madarat.

Ott gubbasztott szegény. Szép volt.

Bár kicsit undoknak tűnt.

Fejét behúzta, be egészen a testébe, mintha nyaka nem is lenne.

De volt.

Ez csak akkor derült ki, amikor nyershússal kínáltuk.

Betettük mellé a húst a kalitkába. Először nem mozdult. Lapított borzas kis testében, érdektelenséget színlelve. Talán feszélyezte, hogy a mi kíváncsi orrunk befurakodik a kalitka rácsai közé. Néhány óra múlva meguntuk közönyét. Magára hagytuk. Közben szívünkbe belopódzott a kétely, hogy talán nem szabadott volna elvenni őt az övéitől.

De mikor megint rápillantottunk, a húsnak már nyoma sem volt.

Új húst adtunk neki. Még zavarban volt, de éhségét már nem szégyellte előttünk.

Múltak a napok, és Cuni (mert így neveztük el) már a kezünkből evett. Ahogy nyílt a kalitka ajtaja, rohant a falatkáért. A bátyámnak még a kezére is rászállt. Ült a tenyerén, és közben falatozott.

Gazdát választott. Ahogy a kutyák szoktak. A bátyámtól mindent elfogadott. Már nem kellett becsukni a kalitkát. Cuni szabadon járhatott ki-be. Ha reggel nem volt a kalitkában, a bátyám a teraszon elkiabálta magát: Cuni!

És Cuni –honnan, nem tudni- egy percen belül megérkezett. A bátyám vállára szállt, és várta a csemegét.

Együtt játszott velünk. A homokozóban várat építettünk, szobrászi munkánk végeztével ujjnyomainkat gondosan eltűntettük. Cunit nem nagyon érdekelte a szépség. Mint egy merengő öregúr, mindig átgyalogolt az építményünkön.

Cuni egyik reggel késett.

A bátyám talán háromszor is kiabálta a nevét, mire Cuni előkerült.

Megtépázva.

Egyik lába helyén véres csonk lógott.

Fél lábbal kapaszkodott, billegett a bátyám vállán.

Gyógyítgattuk. A bátyám a szokásosnál nagyobb adag húst adott neki. Éjjelre pedig rácsukta a kalitka ajtaját. Féltette.

Néhány nap múlva úgy tűnt, Cuni visszanyerte erejét. Már lázadt a rabság ellen. Csőrével kopogtatta a kalitka rácsait.

A bátyám szabadon engedte.

Másnap reggel pedig kiállt a terasz szélére, és hívta:

– Cuni, Cuni!

De Cuni nem jött.

Nem jött akkor, és nem jött másnap, és nem jött soha többet.

A bátyám már Pesten lakik. Albérletben. A negyedik emeleten. Szobájából gyönyörű kilátás nyílik a többi panel kátrányos tetejére.

Egyik délután, amikor kinézett, a szomszéd ház tetején egy fekete-fehér madarat látott.

Egy szarkát.

A belvárosban, a fekete, forró tetőn. Ahová még a galambok is csak ritkán dugják fel a csőrüket.

Tudta, hogy nem lehet Cuni. Mégsem bírta megállni, hogy ki ne kiabálja az ablakon: Cuni!{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top