Archív

Mások történetei

A megnyitás ősi vágyával ütemesen lépked lefelé a kávéház három lépcsőjén, hull a hó, meg se kérdezte, szabad-e áprilisban havazódni, tréfa-e, kegyetlenség, mit vele űznek, tréfa-e az élet vagy csak malheur, bamba dongó, ami dönögve kutat fészeknek való rés után. Fájdalom, fantomlélek ez, mi ütemesen lépeget, elégszer figyelmeztetve, hogy micsoda felelősség és micsoda malheur, igen, malheur, hogy élünk. S akkor még egész más volt, mint most, vagy mint annak előtte, amikor még egyáltalán nem is jutott eszébe, hogy létezik.

(A szerző illusztrációja)

Libegő arcvonások. Három lépcső le.

– Meg tudná mondani, hol a legközelebbi metróállomás?

– Keressen egy lyukat, ami a mélybe vezet.

Örökké a metróállomásokat keressük. Hopp, három a lépcső. Ütemesen lüktet lefelé, vállára kar, eltakarja a lengő lapockáit, beleütődő nyilallás a csontjában. Nem vak, csak megtalálja azt az átkozott metrót, és végre hazaér. Egy egész mozdulat és szünet. Maradj még!

Szinkópa az ajtón. Vajon miért nyit rám ez a felelősségteljes malheur?

– Balhé blöki? – szegezik neki a kérdést. Latolgat. Hogy mit válaszoljon.

– Látogatóba jöttem.

– Mondjad, blöki!

Picit reszket a levegő, ahogy ki-be lélegzik. Érzi.

– Bökd ki, angyalom!

De csak a gázok cserélődnek, süket a zenére, a lélek ideges szinkópáira, szemhéjára por pereg, meg se rebben. Vajon tényleg hazaértem? Jön, nyit, első lépés, ahogy lezökken a pepita mezőn a gyalog, majd a futár is.

– Pihenjünk egyet! – mondja a kajla futár -, zűrös napom volt.

– Nincs kifogásom ellene – így a gyalog, s egy elegáns mozdulattal máris elernyeszti végtagjait. Pihenj. Elemózsiát keres, de inkább egy viharvert, meggyűrődött szál cigarettát vesz elő. Más nincs?

– Túl steril nekem itt a terep – szól a futár -, nem túl nagy a mozgásterületünk, de legalább van egy kis időnk, hátha kitalálunk valamit, amíg az ellenfél lépésre szánja el magát.

– A sporttárs – helyesbít a rövidéletű gyalog.

– Nincs mit veszítenem. Mondd ki, mit akarsz.

Akarni? Akarni nem lehet. Zökkenő nélkül lemenni a lépcsőn. Kiismerhetetlen az időjárás, pustol a hó, reszketnek a rügyek, kipattanjanak-e végérvényesen, vagy hogy a fenébe lehetne zöld duzzanatként maradni, míg az ellenfelek, illetve a sporttársak lejátsszák ezt a középkori esélyegyenlőtlenségesdit. Nem lehet újra kezdeni, ha egyszer már megtörtént, megtörtént. Történne csak meg.

Felpattintja a kávéspohár fedelét. A sporttárs, nevezzük mi is így, még gondolkodik. Két sasszé jobbra, hopp, szabálytalan, elfogytak a négyzetek. Nem lehet akarni.

– Mire gondoltál a vonaton?

– Azon nevettem, egyszerűen nevetnem kellett a felismerésen, hogy ez így átfutott az agyamon, még a peronon, amikor még csak vártuk a vonatot, hogy kivel is utaznék ennyi balfácán közül, hogy kivel kerülök egy kupéba, kivel, s hogy megláttalak a pneumatikusan nyíló ajtó mögött, hogy rám nézel, hogy pont az, akit én is ennyi balek közül, és jóformán észbe se kaphattam, máris, és egyre inkább, szóval, ahogy egyre többször föltűntél az érintésre három másodpercen belül nyitódó ajtó mögött… Csak erre gondoltam.

Én már nem vagyok ártatlan.

A rövidéletű gyalog ekkor úgy dönt, hogy mégis eszik. Úgy tűnik, lesz rá ideje. A futár még habozik. Nézi, ahogy a gyalog kipakol: kenyeret, konzerveket.

– Ideadnád a sót? – szól a vézna futárnak a rövidéletű gyalog. A futár előveszi rozsdás páncélja mögül a hófehér sóval teli zacskót.

– Meddig utazol?

– Meddig utazol?

Arcán hótorlasz. Nem kérdezte, hogy szabad-e áprilisban havazni. Nem kérdezte a lepkét, hogy szárítkozhat-e a lapockáján. Mit lehet tenni? Már leélték előttünk az összes variációt. Csak én, csak én nem emlékszem a lépésekre! Még a következőre se! A nyitásokra se emlékszem! A hangokra sem. Szorítsa meg, kedves, a kezem. Hajtsa le a fejét, ki kell fényesítenem: jönni fog a múlt. Holnapra csempesimára borotválom a múltját.

– Most nézd, kérlek, ezt a konzerves dobozt! Ha akarom, kinyitom; ha nem akarom, nem. Egyszerű. De az ember nem konzerves doboz, az mindig nyitva jő, véletlenül és bambán. Kívül hordja önmagát.

Sóváran néz a járókelőkre, mert árván, és félelmetesen árván maradt, akár meg tud válaszolni a kérdésekre, akár nem. A megválaszolatlan kérdések mindig valakit védenek, nem tudom kit, de védenek:

HA ELLÉP A KIRÁLYNŐ ELŐL, LEÜTÖM.

– Most kinyissam vagy ne?

– Hagyjad a fenébe! – méltatlankodik a vézna futár. Lepleződött a sóvársága, sértődötten vágja még oda: – Nem eszem.

Pihe, pihe orr. Valami nem történhet meg csak úgy, ahogy egyik napról a másikra leesik a hó, nem jöhet, és nem maradhat meg, mint a lábnyom. Csupa lucsok a járda. Tekintete ágról ágra ugrál. Kavarja a szél az álillatokat, a hazug hangzatokat, mint a hópihét. Hamis a mosoly, a fogsor, a vágyak hazugak, a fájdalom ál, a lélek fantom, istenem, istenem, az emlékek valótlanok, a halottak hamisítványok, az igazolványom apokrif.

Love is a Loosing Game

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top