Archív

A kulcs

keyRadnai Bélára csütörtökön, a kora esti órákban rámosolygott egy lány.

Ez azután történt, hogy Radnai Béla leszállt a villamosról, a járdasziget szélén megvárta, míg a lámpa zöldre vált, majd átment a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Az úttest túloldalán a járdaszegélyben megbotlott, kevésen múlott, hogy nem hasalt el az aszfalton – a tér szélén megállt, és mintha a híradás-technikai kereskedés kirakatát nézegetné, a bolt felé fordulva megigazította a ruháját.

Visszagyűrte az ingét, gondja volt rá, hogy a gallér a pulóver fölé kerüljön, levette és újból föltette a sapkáját, papír zsebkendővel végigsimította a cipőjét (a zsebkendőt négyrétbe hajtva a kezébe fogta, hogy majd a legközelebbi kukába bedobja), és elindult a tér belseje felé.

Ekkor mosolygott rá a lány.

Csinos, fiatal lány volt, mosolya a gyér utcai világításban is ragyogott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg járta át.

Radnai Bélára nem nagyon szoktak a lányok rámosolyogni.

Sőt, nyugodtan mondhatjuk: gimnazista unokahúgán kívül az utóbbi években egyetlen lány se mosolygott reá. (Az unokahúg is csak karácsony, születésnap és egyéb ajándékozások alkalmával.)

A pszichológusok – akikhez a szülei járatták Radnai Bélát – véleménye megoszlott azt illetően, vajon Radnai Béla természetében van valami, amitől nem mosolyognak rá a lányok, avagy a lányok eredendő gonoszságukban nem mosolyognak Radnai Bélára, és ez súlyosan terheli Radnai Béla személyiségét.

“Pedig áldott, jó gyerek – szokták mondani Radnai Béla szülei. – S ahhoz képest, hogy friss diplomás, elég szépen keres.”

Az egyik pszichológus úgy vélte: Radnai Béla évekkel ezelőtt (talán a mindenki számára problémás kamaszkor körül) elvesztette önmagához a kulcsot. Kalickába zárta magát, és hiába próbálja ezt ő belülről, illetve mások kívülről feszegetni, addig nincs esély a megnyitásra, amíg az a bizonyos kulcs a lélek belső bugyraiból nem kerül elő.

A szülők nem nagyon értették a dolgot, Radnai Béla sem, ámde a szakember véleményére adni kell, úgyhogy fő célul tűzték ki: Radnai Bélához meg kell találni a kulcsot, amely a terheltséget megszüntetve a személyiséget szabaddá teszi. A pszichológus intette őket: próbálják finoman, észrevétlenül kezelni a dolgot. A szülők igyekeztek így kezelni. Amikor esténként megkérdezték a hivatalból hazajövő Radnai Bélától: “No, Béla, mi volt ma a munkahelyen?”, arra is ügyeltek, össze ne nézzenek, és csak este, lefekvés után, suttogva beszélték meg, milyen jeleket véltek fölfedezni, hogy áll a kulcskeresés.

Csütörtökön, a kora esti órákban Radnai Béla úgy érezte: a dolgok jóval egyszerűbbek, mint ahogy ő azt bármikor is gondolta.

A lány csinos és fiatal volt, mosolygott, és Radnai Béla szívét bizsergető meleg járta át. Képzelete sebesen cikázott, fantáziája egy szemvillanás alatt a kézfogóig jutott. Az jutott eszébe, talán van nála annyi apró, hogy a lányt meghívja egy kávéra. Aztán egyszeriben az tornyosult elébe problémaként: a mosolygó tüneményt hogyan szólítsa meg.

A bizsergető meleg után Radnai Bélának a torkában dobogott a szíve, ám a lány megoldotta a helyzetet, csengő hangon azt kérdezte:

“Nem akarsz?..”

Radnai Béla nyögött, hebegett, torkából artikulálatlan hangok törtek elő, majd sebes léptekkel elindult a tér túlsó vége, a piaccsarnok felé.

“Anyu finomfőzeléket főz vacsorára – erőltette magára a gondolatot. – Sárgarépa, fehérrépa, zöldborsó – kicsivel később hozzátette: – Kávéra nem is lett volna pénz.”{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top