Archív

Jani elment

jani_kicsi3A Jani elment. Másfél éve lakott Toszkánál. Május volt, összefüggéstelen május. Olyan időszak, amiben úgy tűnik nem függenek össze a dolgok. Azt, hogy a történelemben nem évszámokat, hanem összefüggéseket kell látni, most nem volt igaz. Minden dolog úgyanannyira volt értelmetlen, mint sem. Ember, állat, ha valamit csinál…, csak számok voltak, meg adatok, mindenki ment, és csinálta, mintha az lenne a lényeg csak, hogy csinálja, de hogy miért, az nem. Mégis senki sem akart otthon ülni, és unatkozni. Unatkozni is valami után lehet csak, ami nem unalmas, de olyan most nem volt. (Fotó: Révai Sára)

 

Egy olyan időszak, amikor megkérdőjeleződik a tévé, ahol eltűnik a dilemma, hogy új, vagy régi, hogy szőke vagy barna, hogy sós vagy édes…mindegy, csak menjünk gyorsan innen, menjünk tovább.

Toszka még előző este szólt Janinak, hogy beszélt Kristóffal, és hétfőn költözhet oda. Neki még van reggel egy kis dolga, leviszi Zsuzsit az orvoshoz, aztán indulhatnak, kilenc – tíz körül. Jani mondta, hogy még addíg megeteti az állatokat, – bár utolsó reggel – elvégez mindent a ház körül, meg összepakolja a cuccát, kitakarít és mehetnek. Reggeli után, mikor Toszka visszaért, Jani már meg volt borotválkozva. Levágta a szakállát. Előző este korábban jött haza és mondta, hogy le fogja vágni. Legutób februárban vágta le. Már nagyon viszketett neki. Irénke – a takarítónő – szerint amúgy sem áll jól mindenkinek, csak akiknek szűk az álluk, vagy kicsi és olyan horpadt arcuk van, mint ahogy: és erre beszívta Irén az arcát és ujjait végighúzta az állkapcsán. Meg a tudósoknak is jól áll, de művészeknek például nem.

Toszka sokáig nem tudta Irénkét Irénkének szólítani, nem állt neki össze miért kellene becézgetnie. Inkább nem szólította nevén sokáig, megvárta amíg ő szól hozzá, vagy nem beszéltek. A hetvenes években sokan hordtak szakállat – mondta Toszka, de aztán rájött, hogy ez egy woodstocki dokumentumfilmbről jutott eszébe, ami nem a hetvenes évek, és ott sem hordott mindenki szakállat.

A Janinak sem áll jól a szakál, de ha nincs rajta, az sem. Sem nem tudós, sem nem rocksztár. Nem tudták, mi a Jani. Egy időben sakkozásból élt. Országos sakkbajnok volt, több pontja gyűlt össze, mint Kaszparovnak. Egyszer beugrott valaki nevében egy országos csapatbajnokságba, és nyeretek. Rá két hétre már a saját nevén nyerte meg az országos egyéni bajnokságot, de leleplezte valaki, ráadásul nagyközönség elött, a díjkiosztón, és eltiltották. A tévé is vette. Utána a budapesti tereket járta és szimultán kereste a pénzét. Mikor már senki sem akart vele játszani, mert mindig nyert, odébb állt egy másik térre. Egyik télen le akarta vinni a sakkját a kisbolthoz, ahol esténként ampulláztak a haverokkal. Toszka óva intette, ne tegye, ha meg akarja tartani a barátait.

Mikor Toszka visszajött, Jani nem volt még kész. Fürdött. Toszka kitette a kiscsirkéket a tyúkok elkerített részére, hogy nap érje őket, és szedegessék a kavicsokat. A kiscsirkék ki tudtak jönni a kapun, mert nem volt becsirkehálózva. Jani ott bóklászott körülötte tiszta nadrágban, töredező, sűrű, őszes, drótkefe hajjal. Szívta a cigiket egymás után. Ráérősen készült elmenni végleg. Toszka megkérte, hogy tegye rá a csirkehálót a kapura, utána indulnak. Jani összeszedte a szögeket, kalapácsot, harapófogót és nekilátott. Toszka közben megmelegítette az ebédet. Halászlé maradt tegnapról, amihez a pontyszeleteket és az alaplét Zsuzsi apjától hoztá előző nap Balatonról. Az apja az utolsó pillanatban adta oda a halat a fagyasztóból, minél kevesebbet töltsön melegben, hogy kibírja az utat de annak ellenére, hogy másfél óra alatt Pestre értek, a halat csak késő este vették ki a kocsiból.

Nem romlott meg. Toszka most eszik másodszor belőle. Tud az öreg valamit, mondta Jani. Toszka elgondolkodott az öregen. Az öreg nem volt öreg. Balatonon élt, reggel-este horgászott, a sok halat meg adta el a környéken. Nappal németről fordított a házban. Ebéd után mindig aludt, aztán, ha nem ment le este horgászni, felment a netre ismerkedni. A negyvenes nőket nem szerette, azok túl idősek voltak neki, a harmincasok társaságát kereste.

Megebédeltek, közben szólt a Déli krónika. Ha van még ilyen, ha nincs, mindegy, úgy hallgattták, bármi is szólt, mintha az lenne. Utána kávét ittak. Utolsó kávéjuk így együtt. Volt egy végehangulat. Toszka lefeküdt fél órára. Jani összegyűjtötte a cuccait a ház elé nejlonzsákokban. Három kék zacskónyi ruha. Egy része Toszka ruhája volt, csak Janinak adta. Egy zacskóban edények, ez nehéz volt. Toszka megemelte, de Jani kivette a kezéből. Ő akarta vinni. Eltehetett néhány dolgát pakolás közben, és ebbe a nehéz zsákba tette. Toszka nem tudta honnan jön ez a kicsinyes gondolat. Janira ez egyáltalán nem volt jellemző. Soha nem vett el Toszkától semmit, csak a bort itta meg, ha néha volt, akkor a pálinkát. Toszka bement még, körülnézett, ott hagyott-e Jani valamit. Egy asztalt áttett a folyosóról a szobába, hogy ha visszajön, már máshogy berendezett szobát lásson. Olyat, mint régen. A fogason talált egy bőrkabátot, Jani kidobta a kukába, neki már nem kell. Jani a piros porszívóját is bent felejtette. Azt elviszi magával. Hogy hol és mit fog porszívózni a jövőben, azt senki sem tudja, de hozzá tartozott.

Jani lassan ült be a kocsiba. A felkeléstől a kocsiba üllésig hosszú volt ez a délelött. Toszka Jani Puma edzőcipőjét nézte, amint a kocsi felé haladt, olyan volt, mint amit az amerikai nyugdíjasoké vadiúj állapotban, vagy inkább olyan, mint amilyet a budapesti otthontalanok felismerhetetlenségig elhordottan hordanak, csak alighasznált. Vajszínű nadrág volt rajta, feliratos póló. Az arcbőrén betokosodott pattanásokat látott Toszka a kocsiba beülve. Elindultak.

Toszka úgy tett, mintha mi sem történne épp. A koncentrációs táborokban is valószínű úgy tettek az őrök, mintha mi sem történne épp. Jani a láncfűrészéről kezdett beszélni, amit tizenötezerért vett, illetve három napi ingyen munkáért kapott valakitől, aki az utcán vette egy román árustól. Full műanyag. Használhatatlan láncfűrész imitáció. De már egy éve megvan, és mindjárt az első napon gallyra ment. Jani bízott benne, őt nem vágja át senki. Talán ez a legértékesebb tárgya.

Egy haverom a kisgépkölcsönzőből mondta, hoz bele alkatrészt. Toszka csak hümmögött. Azon gondolkodott, mi tartja még a lelket Janiban, illetve a hitet a láncfűrészben, hogy még egyszer működni fog?

Kristófhoz értek. A kapu csukva volt. Toszka megijedt, hogy Kristóf ilyenkor aludni szokott, és nem ébred fel, vagy nincs itthon. Jani is zavarodottan topogott. Kristóf megjelent félmeztelen, kinyitotta a kaput, és kérte Toszkát, tolasson be, hogy a cuccokat könnyen kipakolhassák. Jani a zsákokra koncentrált. Kristóf hátra vitte, hogy megmutassa az új helyét. Röviden elmagyarázta, hogy mi mindent fognak csinálni. Mutogatott a földre, hogy ide falat húzunk, meg tetőt rá. Majd a szemébe nézett mélyen és kicsit kételkedve, de kijelentette, mint aki bele akarná programozni: rendes fickó leszel, engem ugye nem baszol át.

Kristóf és Toszka először a kocsmába indultak, ahol ittak egy sört. A bejáratnál két kigyúrt szerencsétlen ülve napozott egy csajjal, a tahitótfalusi hétfő délutánban. Kristóf górénak szólította az egyiket és kezet fogott vele. Toszka úgy tett, mintha ott sem lettek volna. Bement, kért két pohár sört, hátul leültek a sátras résznél. Két ürge jött, egyik biciklin, hátán gitár, kezében hegedűtok.

Ne alkudjál, majd én – mondta Kristóf Toszkának. A cigány – így szólította az egyiket – leült vigyorgó arccal mellette. A biciklis kinyitotta a hegedűtokot. Ez régi, igazi régi hangszer, nincs neve, de régi. Ez nem olyan csinált régi, még a tokja is régi, nézd meg a kapcsolóit… és a bociarcú kisember a tok fémzárjait piszkálgatta. Kristóf meg Toszka bólogattak. És játszani tudsz-e rajta? – kérdezte Kristóf. Hát most már nem játszom. Otthon szoktam, de ritkán. És elővette a gitárt. Ez egy új flamenco gitár volt, ő így hívta. Ez jó, ez tetszett Kristófnak. Toszka is a kezébe vette, de zavarta a hangszer közelsége, így visszaadta a kisembernek. Az játszani kezdett egész átszellemülten. Kristóf közelebb ült. Hol tanultál zenélni?

Hollandiában játszok. Bárokban. Van harminc számom, saját. Azt játszom, meg még mást.

Minden mondata könnyű hazugságnak tűnt. Lopott cucc, gondolta Toszka, és inkább azon csodálkozott, hogy van már narancsos meg almás sör is, eddig csak a gyömbérest ismerte. A pincércsaj azt mondta, hogy a narancsost még nem próbálta, de mást már igen, és amúgy nem szereti a sört, de így megissza. Toszka szerint a gyömbérrel kevert finom, úgy hívják rádler… Az sprite-nem? – mosolygott vissza a lány, és hátrament a raktár felé.

A kisember eközben tényleg szépen játszott.

Így pergetek – mutatta – és rövid, kövér ujjaival végigpengette a húrokat. Pengetővel soha.

Mintha az valami rossz dolog lenne. Kristóf kedvesen megköszönte a bemutatót és elbúcsúzott. Toszka is elköszönt, távolságtartó maradt, de nem annyira, mint a kopaszokkal belépéskor. A kocsiban megbeszélték, hogy mindketten biztosak voltak abban, hogy ez az ember nem tud zenélni. Megtanulta. Gyerekkorában ráragadt. Muzsikus cigányok lehettek a szülei – mondta Kristóf. Visszamentek. Janit már nem látták sehol. A kapu lakatra volt zárva.

Május volt. Kurva nagy a csönd. A narancsos sört nem vette senki, a bociarcú is inkább Hollandiára gondolt.

Jani pont most törte össze a Toszkától kapott Holland női biciklit a kisboltnál, mert azon versenyeztek, ki tud részegen messzebb gurulni a lejtőn be egyenesen a Dunába. Az öreg holland darabokban ott hevert a Papsziget lábánál. Toszka örült, hogy legalább részegen nem kerekezik minden éjjel az új otthonába haza.

2011-06-16{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top