Archív

Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász 8

rigMelyben a kis tollasra nagy szerencse les, mi több, le is csap rá, hogy aztán a megtollasodás aranyos ösvényére csalogassa őt, a gyanútlan madarat.

 

 

 

Hárman ültek a pesterzsébeti vásárcsarnok lejtős üvegtetején, és mélán bámultak a zöldellő Tátra tér irányába.

– Szóval… elment? – recsegte halkan Cérnakolbász.

– El – biccentett Mizu (gyerek, vagy valami manóféle).

– Búcsú és köszönés nélkül? – csimporgott Labdarigó.

– Úgy valahogy – bólintott Mizu, majd gyorsan hozzátette: – Tudjátok, milyen félénk és zugba húzódó volt mindig is. Biztos kerülni akarta az érzelgős pillanatokat.

– Hát… – sóhajtott Cérnakolbász. – Magam sem állhatom a túlzásba vitt romantikát, a hosszú öleléseket meg a nyálas puszikat, de azért… Azért a barátaimtól csak elbúcsúznék, mielőtt útra kelek.

A három megmaradt szerencsevadász hosszan hallgatott. Fájt nekik, hogy Nyúlárnyék, aki alaposan meggazdagodott, s fél városra kiterjedő árnyékvállalkozó lett, távozáskor annyit se makkantott nekik, hogy bakfitty.

– Ő megtalálta – szólt percekkel később Labdarigó merengve.

– Mit? – hökkent Mizu.

– Hát a szerencséjét – felelte a borzas madár, kibe a szerelemtől bennrekedt a levegő, s ettől úgy nézett ki, mint aki vidámparki lufit nyelt. – Hisz emlékeztek: mind a négyen azért keltünk útra, hogy megleljük a szerencsénket.

– Csakhogy pórul jártunk – ropogott kajla-búsan Cérnakolbász. – És azóta is itt kolbászolunk…

– …mismásolunk… – vetette közbe Mizu.

– …és picsogunk a piacon, mint akik már le is mondtak a saját szerencséjükről – fejezte be a bús gondolatot Labdarigó, majd hirtelen a két lábára állt, s az üvegtető acélgerincén imbolyogva, sárga csőrét a bárányfelhős égre bökve, harcias bejelentést tett: – Nem tűröm tovább a saját nyamnyogásomat!

– Hogy van ez? – kerekedett Mizu szeme.

– Mit nem tűrsz tovább? – roppant kérdőn Cérnakolbász.

– Mondom: a kámpicsorgó nyamnyogásomat. Vagyis azt, hogy folyton csak tétlen-tátott csőrrel várom, hátha magától belérepül a szerencse sárga kukoricaszeme. Holnap én is vállalkozó leszek, és ha meggazdagodtam, olyan rigófészket építtetek, amibe még a legcsőrösebb, legcsinosabb rigólány is szíves-örömest beköltözik velem, azt se bánva, hogy ilyen… hm, golyómód kerekded vagyok!

S láss csudát: Labdarigó elszántsága másnapra sem eresztett le! Reggel eltotyogott Kispistabához, akinél hetek óta a verebeket kergette, hogy azok ne lopkodhassák szét a szotyit meg a tökmagot, és beadta a felmondását. Ezután egyenest Sztentori Kofás Ödönhöz ment, és ott a tróniroda asztalára ejtett egy ákombákom papírlapot.

– Szeretném, ha a piacújság legközelebbi száma lehozná az apróhirdetésemet, mely így szól: „Megbízható, szorgalmas, bár pillanatnyilag röpképtelen fekete rigó munkát keres! Minden testhezálló feladatot teljes begyszélességgel vállalok! Jelige: Csőrben az igazság!

A soha ki nem nyitott színház szelleme elgondolkodva nézte a girbegurba betűket, majd biccentett, s dörgő hangján annyit mondott:

– Akkor hát így legyen!

Másnap a piaci újság ezer példányát szertevitték a postások, s így hamarost az egész kerületben, sőt, még azon túl is olvasható volt, hogy csőrben az igazság, és a többi. Labdarigó pedig felült a vásárcsarnok bejáratának tetejére, és a lábát lógázva várt.

Nem is kellett ott sokáig kucorognia, mivel hamarost egy fehér rövidnadrágot, pólót és sportcipőt viselő férfi szólította meg.

– Szép napot kívánok! – kezdte. – Maga az, aki minden testhezálló munkát teljes begyszélességgel vállal?

– Ahogy mondani tetszik – izgult Labdarigó.

– No, akkor szíveskedjék velem fáradni, merthogy komoly munkám van a maga számára, amit jól meg is fizetek – intett a férfi, kinek sötét napszemüvegén szikrát vetett a napsugár. – Van nékem ugyanis egy jól menő szállodám, amihez tollaslabda-pálya is tartozik. Csakhogy a vendégeim, akik bizony lustácskák kicsit, folyton panaszkodnak, hogy túl sokat kell a szerteütögetett labdák után mászkálniuk.

– Összeszedem én azokat! – buzgólkodott boldogan Labdarigó.

– Nem, nem, dehogy! – rázta fejét a férfi. – Én inkább arra gondoltam, hogy maga lehetne eztán a labda. Hisz elég tollas hozzá, s ha messze ütik, a saját lábán totyoghat vissza a vendégeimhez.

– Hááát… – nyelt nagyot Labdarigó, aki röstellte volna mindjárt az első munkát visszautasítani. – Egy próbát tán megér.

Este azonban, miután sajgó porcikákkal hazatántorgott, és a vásárcsarnok sarkában lévő, zsákdarabokból hevenyészett fészkére dőlt, csak annyit tudott mondani:

– A tollaslabdák sorsa nagyon sanyarú.

Mizu és Cérnakolbász azt hitte, hogy Labdarigó másnap majd szépen visszakullog Kispistabához, csendben tovább folytatva a verébkergető szakmát. Tollas cimborájuk azonban, bár széllelbéleltnek volt mondható, mégis tartotta magát eredeti tervéhez. Újra csak felült a piac bejáratának tetejére, s várta, csak várta az állásajánlatokat.

Nem is hiába! Hamarost egy kövér, szelíd szavú asszonyság szólította meg, aki játszópajtást keresett unatkozó kedvencei mellé, mivelhogy macskamenhelyet üzemeltett. Madár létére Labdarigó nemigen szívelte a dorombolókat, kiknek – úgy vélte – a világ teremtésekor túl sok karmot és tűhegyes fogat utaltak ki. Ám a hölgy végül mégis meggyőzte őt, mondván: nem lehet baj, hisz a cicák szája túl kicsi, semhogy bekaphassák a légtől püffedt szárnyast.

Ám Labdarigót – hiába buzgott benne a vállalkozás láza – továbbra is elkerülte a szerencse. Alighogy kiheverte a macskamenhelyen szerzett sérüléseket, s visszanőtt a farktolla, máris biliárdgolyónak, majd vízibójának, aztán sípolós kutyalabdának, kalapdísznek, autó tükrére fityegőnek, levélnehezéknek, s végül állatkerti fókajátéknak állt – ám hiába. A biliárdasztal likaiba folyton beszorult, a Duna majdnem magába nyelte, a kutya laposra nyomorgatta, a kalapról leszédült, az autó tükrén fityegve felfordult a gyomra, a levelekre ráizzadt a feneke, a fóka pedig egyenest kiröhögte, és inkább a saját bajszával játszott, semmint a lucskosra ázott, szomorú tollcsomóval.

– Úgy tűnik, nekem nemcsak a szerelemhez, de semmi máshoz sincs tökmagnyi tehetségem se – panaszkodott az épp arra sepregető Mizunak Labdarigó, aki már megint a piacbejárat tetején gubbasztott. A gyerekféle manó (vagy tán manóféle gyerek?) valami okos és legfőképp vigasztaló válaszon törte a fejét, ám mielőtt rátalálhatott volna, érces hang szakajtotta félbe tétova gondolait.

– Hé, te tollas odafönn, még mindig azt vallod, hogy csőrben az igazság?

A bajszos úr, ki széles karimájú kalapját a tarkójára tolva hunyorgott felfelé, türelmesen várta a választ. Labdarigó először valami szomorkás panaszfélével akart felelni, de aztán mégis felbuzgott benne a makacsság.

– Azt hát, míg csak toll van a hátamon és fütty a torkomban!

– No, akkor gyere le onnét, mert munkám van a számodra! – intett a bajszos-kalpagos, akiről hamarost kiderült, hogy egy hatalmas világcég tulajdonosa, a cégről meg az, hogy semmi mással nem foglalkozik, csakis madáreleség árusítással.

Így történt aztán, hogy a kerekded Labdarigó nemsokára reklámokban, óriásplakátokon, showműsorokban ette és kínálta a jobbnál jobb madáreleségeket, őszintén hirdetve a világ minden ketrecbe zárt, házikedvenc szárnyasának, hogy „csőrben az igazság, magban a vigasz”!{jcomments on}

 

folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top