És akkor ott ül Abigél. Fekete szemű, de szelíd. Ül a kicsi műanyagasztalnál, a kicsi műanyagszéken. Alapvetően miattam ült oda, vagy legalábbis én voltam, aki megkönnyítendő (magamnak) a sorban állást, azt javasoltam, üljenek le és beszélgessenek Mátéval.
Mire Abigél meg fogta magát, és tényleg leült. Máté pedig egy önérzetes férfi mosolyával fogadta a dolgot, majd odament, és megsimogatta Abigél kezét. Úgy, ahogy mondom – odalép és finoman, nagyon finoman ráteszi a kezét a kezére.
És közben sül a lángos.
Adott viszont a másik nem, a férfi. Persze, nem lehet ezt így általánosságában tekinteni, de például ott van egy tipikus, frusztrált, nagyszájú kissrác. Beront a homokozóba, és elkezdi osztani az észt. Közli, hogy hány éves, de még nem jár oviba, viszont így meg úgy. Én már ennyitől elkezdem unni. Nem tudom, miért, az ilyen alkattól kiütésem van. Majd rávisít Mátéra, aki próbált egy kevés homokot gyűjteni a vederkéjébe. Fejhangon, idegesen vinnyog a srác. Máté összerezzen és önkéntelenül a kezem után nyúl. Van viszont a másik, a csendben, elmerülve szöszmötölő. Ideadja a tűzoltókocsit, igaz, kicsit gondolkodik rajta, de végül adja. És akkor egymás kezére játszva szórják boldogan a homokot.
Kicsit aggódom emiatt a kiegyensúlyozatlan birtokviszony-dolog miatt. Mert ugye, ha mi nem viszünk játékot, Máté soha nem adja oda, ami az övé. Nem ismeri meg azt az érzést, hogy elveszik tőle, ami az övé. Hogy ha pillanatnyilag is, de elveszít valamit. Ami értékes, és ami egyre értékesebb lesz, miközben „elvész”. Feltétlenül ki kell próbálnom most már ezt is. Bár – nyugtatom meg magam néha – elfogadni, kérni sokkal nehezebb, mint adni. De vajon eleve nehezebb, vagy csak a birtoklás érzésének megtapasztalása és az ezzel járó veszteség-érzet megismerése után válik nehezebbé? Testvérek esetében mindez sokkal magától értetődőbben és gyorsabban zajlik le a mindennapi érintkezésben. Egykék esetében komoly szocializációs kihívásról van szó.
No, meg természetesen, anyáról. Ha anya feltétlenül és minden körülmény között csak az övé, az gáz. Ha mindig rajta tartja óvó, kísérő pillantását, az szintén. Ha az összes füle csak az ő gyermekének a meghallgatására van teremtve, az is necces.
Nézzél néha félre. Fordítsd el kicsit a fejed. Ne hallj. Légy közömbös. Mondjuk, nem akkor, mikor épp fejjel előre veti le magát a meredek lépcsőn, vagy azon kapod, hogy a drága gyermek segíteni szeretne a cseresznyeszedésben, és már meg is tette az első lépést. A létrán. Alattad van a büdös kölyök, mászik felfelé a létrán. Hogy képzeled ezt, fiam, üvöltöm a rigók és a levelek közül sipítva, és azonnal eszembe jut, hogy ilyenkor egyáltalán nem üvölteni kell, hanem mélyen és bölcsen kussolni, majd azonnal megszüntetni a fennálló esetet. Ha megijeszted anyai sipítozásoddal, könnyen leesik, ugye, amit viszont épp a sipítozásod okán nehezményeznél. Na, de kinek jut ez az egész elméleti izé eszébe, rigófos és érett, ropogós cseresznyék között, a létrán egyensúlyozva?
Szóval, én szoktam olyat, különösen, ha lefekvéskor csak azért is felpattan, feltolja a fenekét, azonnal virgoncan felugrik, hogy dehogyis akar ő még aludni, hát szó sincs róla, teljesen fit, éppen ezért most kalimpálni fog még egy sort a fűtőtesten. Na, ilyenkor szoktam félrenézni. Nem érdekelsz, drága gyermekem. De annyira nem, hogy az már dühítő. Legalábbis számára, ugyanis azt figyeltem meg, hogy ilyen esetekben azonnal odajön, odabújik, bekucorodik, rám tapad, és már alszik is.
Szóval, légy közömbös. Ehhez persze, lélekjelenlét és állandó, megfeszített figyelem szükséges.
{jcomments on}
