Archív

Hagyományos szomorúmanók könyvhete

ter_1A Nyolcvankettedik ez. Mármint a nyolcvankettedik könyvhét. Ünnepi. Az ünnep pedig olyan, hogy vidáman zajos, forgatagos mód színes – másnak meg olyan, hogy bensőséges, csendes, elmerengő. Mert ünnepelni lehet így is, meg úgy is. Csak egy módon (vicsorgón, acsargón és a többi) nem lehet, mert az úgy már nem ünnep… Az csupán „hagyományos szomorúmanóság”.

 

 

 

Nem is ez a fontos. A fontos az, hogy nekem (mert bizony így jár, aki most ezt olvassa: tömény énközpontúságot fog kapni!)… Szóval, hogy nekem a Nyolcvankettedik mesésen kezdődik, s még mesésebben folytatódik. Később persze fel-felbugyog benne Duromo tündérsárkány bűzös pokolsara (mert az fel szokott, hisz nélküle nincs is jó mese!), de végül mégis az ünneplés, az az igazi forgatagos és/vagy bensőséges marad meg, s győzedelmeskedik.

Tehát a kezdet, ami engem Kecskeméten, jóval a hivatalos megnyitó előtt ér el, a Mellettem elférsz címre és a Grecsó Krisztián névre hallgat. A Megyei Könyvtár szervezésében létrejött beszélgetésre olvasóként ülök be, s nem is bírom ki: kérdeznem kell. Példaként hozom Závada, Dragomán, Vámos, Kiss Ottó, Garaczi könyveit, melyek mind-mind a gyermek- és ifjúkori emlékekből, személyes, családi, iskolai, katonakori történetekből bomlanak ki – mintha trend lenne itt, vagy mi. És hogy a Mellettem elférsz is ilyen, vagyis illik e feltételezett trendbe. Továbbá – mondom – a múltamrólírás az alkotónak bizonyára remek önterápia, s mivel az efféle könyvek rendre nagy sikert aratnak, én ebből arra következtetek, hogy az olvasók szintén vágynak valami általános, országos, úgymond „nemzeti” önterápiára, őszinte tükörbe nézésre… S végre kibököm a kérdést is: hogy Krisztián, mint írója a Mellettemnek, érez-e valami hasonlót, vagy csak én beszélek itt marhaságokat, méghozzá túl hosszan és bonyolultan?

Hát… nem érez, de reméli, hogy éreznie kéne. Vagy mi.

S aztán újra Kecskemét, 6 nappal később. Vendég Háy János, aki bemutatni jött Háyland c. kötetét. Míg arra várunk, hogy a szerző letudja a kötelező interjúkat, a feleségemmel, Noémivel ki is olvassuk a kötetet, méghozzá kétszer! Nincs nehéz dolgunk, hisz a Háyland valójában rajzok, grafikák, festmények gyűjteménye. Bötű csak képaláírásként akad benne, mégis jó olvasni, nézni, mert az emberből ki-kitör a kacaghatnék, olykor önfeledten, máskor kesernyés-rábólintósan (valódi szomorúságot csak a vékonyka könyv ára okoz). Mert biz a Háy Jancsi által láttatott „hagyományos szomorúmanók” világa ilyen: színesen szürke, szomorún nevettető, torokszorítón könnyes – pont, mint ami köröttünk-bennünk mostanság van.gyor_2

Június 2-án nagy hirtelen egyéb arcát kezdi mutatni számomra a Nyolcvankettedik. Eddig vendégként, olvasóként bukkantam fel a rendezvényeken, mostantól viszont én leszek az, akinek dolgoznia kell. Kora reggeli indulás: irány Győr. A Városi Könyvtár szervezésében, a Városi Művészeti Múzeumban (a gyönyörű Esterházy-palotában) találkozom a helyi olvasókkal. Épp időszaki kiállítás van, a falakon Gulácsy, Csontváry, Vaszary képek. Harminc-negyven érdeklődő, javarészt tizenévesek. A teremben hamar elfogy a levegő, de az értékes festmények miatt nem lehet ablakot nyitni. Egymás széndioxidjában fulladozva, ám mégis remek hangulatban repül az idő. A srácokat, mint mindenhol, előbb fel kell kicsit oldani. Az első közös röhögés után dőlni kezdenek a kérdések; hatvan perccel később sem szívesen válunk el egymástól. Dedikálás közben fél füllel hallom, hogy hamarosan újabb vendégek érkeznek az általunk „előmelegített” terembe. Íróból ismét olvasóvá válok, méghozzá boldogan, mivel utánam Szabó T. Anna és Dragomán Gyuri teszi széppé a napot. Örülünk egymásnak, jó találkozni, bár sajnáljuk, hogy egyikünk sem tudott a másik szerepléséről, mert akkor több időt tölthettünk volna együtt. Sebaj, majd decemberben bepótoljuk: akkor ők ketten lesznek a vendégeim a Könyvkóstoló esten, Tiszakécskén.

Másnap még mindig Győr, bár lazábban. Még előző nap fedeztük fel a színház környékén – annak, aki arra jár, szívből ajánljuk! – a Semiramis kávézót, ahova a mandulás forró csoki miatt most muszáj visszatérnünk. Ezután ismét irodalom. A könyvtár szervezői korábban szomorú félmosollyal utaltak rá, hogy sajnos a helyi könyvünnep utcai megjelenése bizony szegényes, és ráadásul csúnyácska bibircsókoktól dús. A gyakorlatban ez hat-nyolc csinos standot jelent a sétálóutcában, ami valóban kevésnek tűnik – bár tömeg sincs köröttük, úgyhogy többre tán igény se volna. A zöldponyvás pultok közül a könyvtáré az olvasásnépszerűsítésre, olvasócsalogatásra „szakosodott”. Mellettük az antikvárium asztalai, melyek kínálatából az első, ami szemet szúr, néhány saját kötetem: sosem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Az eladó hölgy viszont igen segítőkész, és van is mit vásárolni. Feltöltekezünk Tamási Áronból, s ettől mindjárt jobb a kedvünk. A következő standon csupa hitélettel, egyházzal kapcsolatos kötet: szépek, komolyak, érdekesek, és hátborzongatóan borsos árakkal bírnak. Ezután egy olyan pult következik, mely mögött szigorú arcú, rideg tekintetű, karót nyelt „szomorúmanó-hölgy” áll, s minden arra járót, aki nem visel nagymagyarországos-rovásírásos-turulos pólót, nyílt undorral szemlél. Sebaj, a kínálatához – mely között előkelő helyen virít a nemrég megjelent DVD, ami a magyarországi pálos rendet titkos őstáltos-szabadkőműveseknek hazudja, s aminek megjelenése ellen maga a rend is hevesen tiltakozott, persze hiába – csipesszel se nyúlnék. A sor végére érve aztán újabb szomorú és érthetetlen megállapítást kell tennünk: sem a helyi könyvesboltok, sem más árusok standján nincs egyetlen darab se a könyvheti újdonságokból – legalábbis én nem látom azokat. Ily messze volna Győr a fővárostól? Nem hinném.

ter_2Szombat hajnalban újra úton. Szeretnénk megelőzni a csúcsforgalmat, így jóval nyitás előtt érünk a Vörösmarty térre. A Föld bolygó e kicsinyke darabját én az első kötetem, első dedikálásom óta heves szerelemmel szeretem, ám most nem úgy fogad, ahogy szokott. Alig toppanunk a standok közé, a valóság jön, és jól képen töröl: „hallottátok, mi történt Esterházyval Egerben?”. Két napja utazunk, tévét, újságot messziről kerültünk, így az (utólag kiderül: erősen túlszínezett) esetleírás váratlanul ér. Hiába süt a nap, hiába könyvünnep, amit akkor érzek, az keserű émelygés, tömény undor.

Szomorúmanóvá lettem hát magam is, de szerencsére nem sokáig. Tíz óra tájt egyre több a térre érkező, könyvszerető, könyvet teremtő ember. Őket látva derül a szív. Mire elfoglalom a helyem a kiadóm standja előtt, a szomszédban Bartos Erika már javában dedikál. Bogyó és Babóca igazán népszerű a fiatal anyukák körében, így most is hosszú sor áll az asztala előtt. Erikával összemosolygunk: nagyon jó ez így. Dolgozni kezdek. Lakli kamasz érkezik, sporttáskát cipel, benne a könyveim. Most „csak” ötöt hozott aláíratni, mert a Könyvfesztiválon a gyűjteménye javát már dedikáltam neki. S aztán sorra a többiek. Közben Nagy Bandóval váltunk néhány gyors mondatot, de már rohan is vissza az asztalához, mert rá is rengetegen várnak.

Pörög a nap, egyre nagyobb a meleg. Délre kezd egyértelművé válni, hogy bár a tér emberekkel teli, idén jóval kevesebben vásárolnak, mint tavaly. Sokan nézegetik a könyveket, de végül szinte szégyenkezve, bánatosan mormogják: „Nem telik rá, bárcsak telne.”. Elhagyom a posztom, más ül a helyemre, én pedig megyek a Syllabux standjához, ahol Szabados Tamással az e-könyvek jelenéről, jövőjéről beszélünk. Féljen-e az író, hogy immár bármely könyve ingyen letölthető a netről? Tehetünk-e ez ellen valamit, vagy lássuk be: közkincs, amit írunk, bár nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Tamás nyugtat: a kalózoldalakkal meg lehet állapodni, ők sem akarnak balhét. Közben Dóka Petivel is találkozunk, aki Betyárvilág című kötetét dedikálta, és szokás szerint most is a fényképezőgépét kattogtatja. Kántor Péter barátom viszont szenved a hőségtől, s alig várja, hogy leteljen a kötelező penzum. Nemrég eltávozott édesanyjáról, a remek tollú Kántor Zsuzsáról beszélgetünk: újra jön a szomorúmanóság, de ez most más, mert ebben nincs harag, csak amolyan szelíd világrendje-bánat.ter_3

Sodródom tovább a téren, s mivel végre megint kapható Garaczi Laci lemur-sorozatának két korábbi kötete is, Noémi megveszi azokat. Addig a szerzővel motyogunk ezt-azt, örülve egymásnak, könyvhétnek, jó időnek. Sietve kérek dedikálást, majd rohanok tovább, magam is dedikálni a Kódex Könyváruház standjához, párban Nógrádi Gábor barátommal (ki nekem – Békés Palival együtt – a legjobb kortárs ifjúsági szerző), mert ez már hagyomány: minden évben együtt kérnek fel minket, s még finom kávét is kapok, bár olvasó alig jön. Talán a stand van rossz helyen (épp szemben a Váci utcával, mindig a tűző napon), ezt nem tudom, de tény: ha a kiadóm asztalánál ülök, sor áll, ha itt, akkor alig érkezik valaki, pedig idén a Machó Zsófival közösen jegyzett Ezopara blogregény díszdobozos kiadása a téren csakis itt, a Kódexnél volt kapható. Gábortól tudom meg, hogy az egyik könyvem felkerült a Márai-listára: újabb jó pont a Nyolcvankettediknek.

Délután örömmel szorítok kezet Moldova Györggyel (anyám kedvenc szerzője volt a hetvenes években – különös érzés, hogy most ő köszön rám), majd Nemere Pistával, kinek könyveit kölyökként tucatszám faltam, s aki azzal fogad: „Nemrég jókat olvastam rólad valahol.” Mire befejezem körömet a téren, a Ciceró előtt hosszú sor áll. Csupa tini lány, kezükben vaskos kötet: a Szent Johanna gimi. Elsurranok mellettük, mert a szerzőt, Leiner Laurát üdvözölnöm kell. Sorozata első kötetéhez tőlem kért ajánlót, s én boldogan adtam, mivel se a szöveg, se a szerző nem illeszkedik a ma oly népszerű „sziporkavámpír és ostoba liba románca”-trendbe. A Szent Johanna gimi jó könyv, Laura pedig kedves, értelmes, ifjú írónő – hogy ezt most miért hangsúlyozom, arról később.

Fél ötkor újra a kiadóm asztalánál ülök, ám előtte még a nap legfontosabb találkozása: Buda Feri bátyámmal üdvözöljük egymást. Mindketten Tiszakécskén lakunk, találkozni mégis szinte csak a fővárosban, irodalmi rendezvényeken szoktunk. Dedikálást kérek az új kötetbe, mely Világ, világom címmel a könyvhétre jelent meg, s közben mesélem: az első részt (Rendteremtés, 2010) tavaly, kertünk diófája alatt olvastam – vagy inkább „beszélgettem el vele”, mert olyan könyv az, akivel beszélgetni lehet.ter_4

S aztán, mint mondtam, újra a kiadóm asztalánál. Dark lány hozza a 9… 8… 7… sorozatom három kötetét, és köszöni, hogy végre róluk, azokról a tinikről is írt valaki regényt, akik nem az „üresfejű diszkólibák vámpírimádó rendjébe” tartoznak. Közben néhány arra járó nagymama fintorogva nézi őt; pírszingjeit, fekete ruháját, szemfestékét. Sajnálom ezeket a szomorúmanó-nagymamákat.

Hirtelen előkeveredik Szélesi Sanyi, s leülve mellém, mesél Egerről (ott volt, látta a hőbörgőket, akik szerint az „ő városukba csakis Wass Albert mehet dedikálni” – legyint, bár a szája sarkában keserű mosoly). Aztán megvidámodva mondja, hogy új könyve, a Jumurdzsák gyűrűje, amit Pierrot-val közösen jegyeznek, szépen fogy. S ekkor, ahogy ott beszélgetünk, a kiadóm bódéjából nyafogó lányhang üti meg a fülem: „Ugye, amire én kezdek dedikálni, ezek már nem lesznek itt!”. Az „ezek” Szélesi Sándor Zsoldos Péter-díjas író és jómagam volnék – a nyafogó pedig Sz. Kittyke, tizenéves „írónő”, akinek valahogy sikerült összemaszatolnia úgy hatszáz oldalt romantiknyállal, s mivel (sajnos) a kiadóm bukik az ilyen trendi szemétre, meg is tudta jelentetni azt. Az „új nemzedék” kissé hisztérikus kifakadása után elkullogunk onnan, mélységesen átérezve azt, hogy biz mi már csak lejárt őskövületek vagyunk. A GALAKTIKA asztalánál viszont jó társaság és balatonvidéki félszáraz vár, így a kedvünk hamar felderül. A nap lassan búcsút vesz a Vörösmarty tértől, s a Nyolcvankettedik ismét ünnepi hangulatúvá, vagyis olyan könyvünneppé változik, amire jó lesz majd emlékezni.

Annak ellenére is jó, hogy sajnos túl sok volt benne a „hagyományos szomorúmanóság” félreismerhetetlen, kesernyés zamatja.

 

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top