Archív

Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász 5

mizuMelyben a gyanakvás lufija egyre csak dagad, míg végül kipukkan, s így egyik hősünket kegyetlen leleplezés éri, bánat rongyszőnyegét terítve látszólagos derűje hajópadlójára – bár ez inkább csak süket duma, szóval lássuk inkább a tényeket.

 

 

 

 

A három, házfal tövén busongó jó barát, meg a fiatalúr (gyerekféle, esetleg manó) sokáig csak az orrát lógatta. Rendesen neki voltak keseredve, hisz se Nyúlárnyék, se Labdarigó, de még csak a ceruzamód sovány Cérnakolbász sem lelte meg a szerencséjét, pedig oly buzgón keresték. Előttük az Andrássy út forgalma úgy zuborgott-zakatolt, mint egy gépkocsikból, emberekből, kerékpárokból és motorbiciklikből összekutyulódott, vad vizű folyam. A járókelők ügyet sem vetettek rájuk, mivel mindannyian a saját dolgaikkal voltak fülig tele, így más bajával törődni nemigen akartak.

Végül Cérnakolbász volt az, aki hirtelen felegyenesedett.

– Elegem van a töppedésből – mondta. – A céltalan bóklászás sem lehet rosszabb, mint a faltövi búskomorkodás.

– Igafad van – nyúlt meg a falon Árnyéknyúl is.

– Eriggyünk hát a sorsunk elébe – csatlakozott hozzájuk Labdarigó. – Aztán majdcsak lesz valahogy.

És lett is, miként az a Nagy Könyvben (nem ebben! – egy ennél nagyobban) meg vagyon írva. Hőseink vaktában keltek útra, s komótosan rótták, koptatták (Árnyéknyúl nem!) az aszfaltot, mindig épp arra kanyarodva, amerre a járdaforgalom terelte őket. Közben egyikük sem szólt egy árva szót sem, mivel mind a saját gondolataikba merültek. Cérnakolbász azon merengett, vajon a kolbásztöltő mester, aki őt készítette, élvezi-e megérdemelt nyugdíját, s szokott-e rá – az utolsó kolbászra, akit a saját kezével töltött – gondolni? Eközben Labdarigó fejében az a fényes tollú, sárga csőrű rigólány járt, akinek épp énekelni akart, mikor belérekedt az a sok levegő, ami aztán pufókká dagasztotta őt. Nyúlárnyék pedig… Nos, Nyúlárnyék természetesen a saját árnygazdáján mélázott, egyre csak azon morcongva, hogy vajon miként is veszíthették el egymást.

Azt azonban, hogy a fiúcska (kinek neve továbbra sem tudható), min gondolkodott, senki nem tudta.

Bejártak tucatnyi utcát, félmarék teret, néhány közt és legalább két sikátort, mikor Cérnakolbász halkan Nyúlárnyékra pisszegett.

– Pissz-pissz!

– Mit akarf? – csodálkozott a tapsifüles alkatú fényszünet. A gizda húsipari termék, bár se keze, se lába nem volt hozzá, valahogy mégis jelezte neki: maradjon már le egy kicsit, de úgy, hogy a másik kettő észre ne vegye. Mikor aztán egymás mellé kerültek, Cérnakolbász a nyúlfülek árnyékához hajolva súgta:

– Észrevetted?

– Ugyan mit? – hökkent Nyúlárnyék.

– No, csak figyelj! – biccentett a néhány lépéssel előttük zsebredugott kézzel bandukoló szőkésbarna legényke felé Cérnakolbász.

Nyúlárnyék pedig figyelt! Nem is kellett sokáig várnia, hogy megértse, mit fürkészett ki a kisujjvastag harapnivaló. A járdán sok és mindenféle ember jött és ment. Az egyikük – kétcopfos, pulykatojás ábrázatú leányzó – hirtelen megállt, és elkerekedő szemmel bámult a fiúcskára.

– Nahát! – mondta, s tekintetével még sokáig követte a kobold-, manó, esetleg gyerekféle baktatót.

– Láttad ezt?! – sustorogta izgatottan Cérnakolbász.

– Láttam, láttam, de nem értem – vont vállat Árnyéknyúl.

– Akkor csak figyelj tovább!

Hamarost három fiú, két nyugdíjas mamóka, egy munkából hazafelé tartó kalauz, négy utcaseprő, hét vihogó lányka, sőt, egy egész óvodáscsoport is alapost megbámulta a legénykét (aki névtelen). S nem csak bámulták, de pusmogtak is róla, valahogy így:

– Hiszen ez Ő! … Felismered?! … Igen, tutibiztos, hogy csak Ő lehet! … Nahát-nahát, hogy élőben láthatom! … Bár volna nálam fényképezőgép…! … Szerinted adna autogrammot? … Juj, csak volna merszem megszólítani!

– Na, mit szólsz?! – pirosodott ki a büszkeségtől Cérnakolbász, hogy ily szemfülesen észrevette, amit más senki sem.

– Fentfégef répalé! – ámult Nyúlárnyék. – A barátunk… Vagyif a legényke, aki hoffánk csapódott… valamifélefajta HÍ-REF-FÉG!

– Celeb! – reccsent a húsipari termék tudálékosan. – Mostanság ezt így mondják: tudom, mert a kamrába, ahol sokáig lógtam egy sonka meg két tábla oldalszalonna között, beszűrődött a tévé hangja.

– Éf aft if kiderítetted már, hogy mifélefajta… celeb ő?

– Nem, azt még nem – rázta fejként szolgáló végét Cérnakolbász. – De annyi bizonyos, hogy sokan felismerik, szóval tényleg nagyon híres lehet. Talán elénekelt néhány dalt, vagy egy olyan villa lakója volt, ahol egymás piszkálásán, valamint a lustálkodáson kívül minden értelmes dolog tilos, és hogy ezt a szabályt betartsd, arra rengeteg ember figyel a tévéjén keresztül.

Nyúlárnyék épp egy csatornafedélen suhant át, amitől úgy nézett ki, mintha a hallottaktól rángatózna.

– Mindegy, majd később elmagyarázom – legyintett egész testével Cérnakolbász. – A lényeg az, hogy most szépen kifaggatjuk őt!

Mivel épp az Orczy-kert mellett jártak, a két elszánt barát hirtelen közrefogta a legénykét (gyerek- avagy manófélét), és beterelték-tutujgatták őt a fák alá. Labdarigó csodálkozva nézte, hogy mit tesznek, de rákérdezni nem maradt ideje, mert a felpaprikázódott Cérnakolbászból, és a fák árnyékában láthatatlanná vált Nyúlárnyékból máris dőlt a szó:

– No, halljuk csak, mitől is vagy te olyan nagyon híres, hogy majd mindenki megismer az utcán?!

– De aftán nehogy letagadj, vagy eltitkolj valamit, különben úgy rádmakkantok, hogy két hétig csak egyirányba tudf majd piflogni!

A fiúcska látta, hogy immár tényleg nincs mód a rejtezésre.

– Valóban sokan ismernek, ez igaz – zöttyent le az öreg platánfa alá. – S hogy miért, abban nincs semmi szégyellnivaló. Én ugyanis hivatásos mesehős vagyok. Vagyis… Csak voltam.

A három jó barát ámulva bámult, sőt, szájtátva hűűűhááá-zott.

– Nemrég még a saját csudás történeteimben bóklásztam, s tettem, ami a dolgom: kalandokba keveredtem, agyaltam és ügyeskedtem, majd végül minden alkalommal szerencsésen győzedelmeskedtem.

– Ez már döfi! – ismerte el Labdarigó.

– Csípős kérdésre zamatos válasz – bólogatott elégedetten Cérnakolbász.

– Éf aftán?! Éf moft?! – értetlenkedett Nyúlárnyék a platán árnyékában láthatatlankodva. – Miért nem kalandofol a faját mefédben?

– Mert kirúgtak – legyintett bánatosan a legényke. – A könyvkiadó, ami a történeteimet szép lapokra nyomtatva kínálta a gyerekeknek, egy nap azt mondta: nem keresek nekik elég pénzt, úgyhogy fel is út, meg le is út, többé a hátuk közepére se kívánnak. S mivel nincs, aki a meséimből könyvet teremtene, ezért én bizony… Hát, mit szépítsük! …munkanélküli mesehős lettem. Még megismernek az utcán, de ez nem tart soká: ha nincs több kalandom, hamarosan az is elfelejt, aki tegnap még szeretett. Hozzátok is azért csapódtam, mert kalandot szimatolt az orrom. Tudjátok, a mesehősségről nehéz leszokni. De valójában jól tudom, hogy többé senkit sem érdekel, merre kalandozik Mizu.

S így esett, hogy a három jó barát végre megtudta, miként is hívják a legénykét, aki lehetett gyerek, vagy akár manóféle is, már mit sem számított, hisz ami a legjobban szeretett volna lenni – mesehős! –, az többé nem lehetett.

 

folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top