Akkor haltál meg,
amikor beléptem a Nord-Klinikum
harmadik emeleti elkülönítő szobájának ajtaján.
Reggel indultam édesanyáddal a Svábhegyről.
Linztől már kétszázzal nyomtam az autópályán.
Feleséged mondatai állapotodról
nem voltak egyértelműek.
Még elmentem a Gerson Központba:
Magyarországra szállítunk egy utókezelésre.
Álltam Nürnbergben az ágyad mellett.
A kisasztalon ott állt az agancsos sámánfej faragványod.
Kezedbe helyeztem, amit imára kulcsoltál.
Eltelt hat hónap.
A negyvenhét Poirot CD-t váltogatva néztem.
Nemcsak a párbeszédeket,
de a bútorokat
és más kisebb tárgyakat
is fel tudok sorolni a filmekből.
Átkerültem a húszas és harmincas évek Angliájába.
Régen másként gondoltam ezt.
Eliot, vagy Joyce révén.
A képek síkos gyorsító pályát mostak az agyamban.
Más: elkészült a humusz szobor.
A kosdi kert méregtelenítő mája.
Már csak a SZMT[1] zászlaját kell felvonni:
itt más törvények érvényesek.
Kamionponyvából varródik majd,
tűző napon, kéz érintése nélkül.
Húsz méterre ott a könyvtárház.
Nagyjából úgy, ahogy megbeszéltük.
Látom, hogy Dixi, kutya tanítványod,
a napozóágy mellett fekszik a kavicságyon.
Május eleje van. Süt a nap.
Az íróasztalomon a Laokoónos fotód.
Felhívok egy számot a KZ csillagfelhőből
és azt mondom egy lánynak,
bocs, egy es kimaradt,
nemcsak ezt a szöveget kell elolvasnia,
hanem meg is kell élnie,
hogy kiderüljön, mi a történet vége.
Valójában nem tudom a számát.
Ha jól számolom, nyolcvannégy órája lángolok.
Forró a fülem.
Tőlem jobbra a friss imazsámoly.
Majd keresek egy rendes sarkot.
Oltárt építek. Van hozzá egy mondatom:
„a párduc felnyalja a templom
kövezetét. Addig ismétli,
míg egy napon a szertartás részévé válik.”
Tudd: lángolásom egy kertben vette kezdetét.
A Duna túl partján, Tahiban.
Én Daniel Dofoe, leléptem a lépcsőn
és balra fordultam egy hatalmas borókafenyő mellett.
Lassan jött a kerti úton.
Felgyulladt a műszerfalon a vörös kijelző és elhagytam a Föld légkörét.
Már az ikladi úton kanyarogtam,
amikor elmondtam Pásztor Zolinak,
hogy hetvenkét órája meggyulladt bennem valami.
Nem fel, hanem ropog és csattog.
Tudd, ezek az első mondatok,
amelyeket leírok
a 2B Galéria béli megemlékezésed óta.
Figyeltem a lány vállának ívét.
A mozdulatait.
A cipője ott volt az enyém mellett.
Minden nap kimentem és megnéztem:
két pár edzőcipő a fehér radiátor előtt,
seregnyi más lábbeli között.
Majd egy padon feküdtem.
Virágillat.
Tőlem ötven méterre
az Édenkert mozgatta
lassú ütemre lábait.
A világ nyers.
Az íze avokadó és mandarin.
Megszületett a terv:
Robinson Crusoe megszabadulhat.
Most lép be Eszti mami a kert teraszáról:
félek, hogy leesik kint -,
nem zavarlak, folytasd
tovább!{jcomments on}
