Archív

Féltem, leesik kint – mondta Péntek. Csendben tette íróasztalomra

img058
Akkor haltál meg,

amikor beléptem a Nord-Klinikum

harmadik emeleti elkülönítő szobájának ajtaján.

Reggel indultam édesanyáddal a Svábhegyről.

Linztől már kétszázzal nyomtam az autópályán.

 

Feleséged mondatai állapotodról

nem voltak egyértelműek.

Még elmentem a Gerson Központba:

Magyarországra szállítunk egy utókezelésre.

Álltam Nürnbergben az ágyad mellett.

A kisasztalon ott állt az agancsos sámánfej faragványod.

Kezedbe helyeztem, amit imára kulcsoltál.

Eltelt hat hónap.

A negyvenhét Poirot CD-t váltogatva néztem.

Nemcsak a párbeszédeket,

de a bútorokat

és más kisebb tárgyakat

is fel tudok sorolni a filmekből.

Átkerültem a húszas és harmincas évek Angliájába.

Régen másként gondoltam ezt.

Eliot, vagy Joyce révén.

A képek síkos gyorsító pályát mostak az agyamban.

Más: elkészült a humusz szobor.

A kosdi kert méregtelenítő mája.

Már csak a SZMT[1] zászlaját kell felvonni:

itt más törvények érvényesek.

Kamionponyvából varródik majd,

tűző napon, kéz érintése nélkül.

Húsz méterre ott a könyvtárház.

Nagyjából úgy, ahogy megbeszéltük.

Látom, hogy Dixi, kutya tanítványod,

a napozóágy mellett fekszik a kavicságyon.

Május eleje van. Süt a nap.

Az íróasztalomon a Laokoónos fotód.

Felhívok egy számot a KZ csillagfelhőből

és azt mondom egy lánynak,

bocs, egy es kimaradt,

nemcsak ezt a szöveget kell elolvasnia,

hanem meg is kell élnie,

hogy kiderüljön, mi a történet vége.

Valójában nem tudom a számát.

Ha jól számolom, nyolcvannégy órája lángolok.

Forró a fülem.

Tőlem jobbra a friss imazsámoly.

Majd keresek egy rendes sarkot.

Oltárt építek. Van hozzá egy mondatom:

„a párduc felnyalja a templom

kövezetét. Addig ismétli,

míg egy napon a szertartás részévé válik.”

Tudd: lángolásom egy kertben vette kezdetét.

A Duna túl partján, Tahiban.

Én Daniel Dofoe, leléptem a lépcsőn

és balra fordultam egy hatalmas borókafenyő mellett.

Lassan jött a kerti úton.

Felgyulladt a műszerfalon a vörös kijelző és elhagytam a Föld légkörét.

Már az ikladi úton kanyarogtam,

amikor elmondtam Pásztor Zolinak,

hogy hetvenkét órája meggyulladt bennem valami.

Nem fel, hanem ropog és csattog.

Tudd, ezek az első mondatok,

amelyeket leírok

a 2B Galéria béli megemlékezésed óta.

Figyeltem a lány vállának ívét.

A mozdulatait.

A cipője ott volt az enyém mellett.

Minden nap kimentem és megnéztem:

két pár edzőcipő a fehér radiátor előtt,

seregnyi más lábbeli között.

Majd egy padon feküdtem.

Virágillat.

Tőlem ötven méterre

az Édenkert mozgatta

lassú ütemre lábait.

A világ nyers.

Az íze avokadó és mandarin.

Megszületett a terv:

Robinson Crusoe megszabadulhat.

Most lép be Eszti mami a kert teraszáról:

félek, hogy leesik kint -,

nem zavarlak, folytasd

tovább!{jcomments on}



[1] Szabad Művészeti Terület

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top