Archív

Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász 3

birdMelyben hőseink alaposan megtollasodnak, bár nem úgy, miként remélték, de aztán kiderül, hogy a tetőkön még él a barátság.

 

 

A három jó barát és pajtásuk (kinek nevét továbbra is titokzatos homály fedi), saját otthonuk nem lévén, kénytelenek voltak az Andrássy út 37. szám alatti ház tetején, az ott éktelenkedő sárga tányérantenna tövében tölteni az éjszakát. Nyúlárnyék szelíden a cserepekre vetült, Labdarigó a rozsdabarna levelekkel kipárnázott csatornába tottyant, Cérnakolbász belógatta magát a kéménybe (titkon tán abban reménykedett, hogy reggelre kicsit még tovább füstölődik), a legényke pedig maga köré fonta kurta karjait, fejét pedig a vörös tégláknak biccentette. Alant nekik morajlott a város, fölöttük nekik pislákoltak a csillagok meg a repülők fényei.

Pirkadatkor aztán madárdalra keltek.

– Miez, kiez, miez? – cserregte néhány ingerült sárgarigó a szomszédos ház tűzfalának pereméről. – Dagadt madár hever a csatornában, és nyúlforma árnyéka nőtt a tányérantennának! Ribillió! Botrány! Vircsaft! Skandalum!

A zajra néhány városi gerle is felfigyelt, s kíváncsiságtól hajtva, szárnyat csattogtatva pont arra a kéményre akart leszállni, melyből épp Cérnakolbász kecmergett elő.

– Krúúú-krúúú-krumplifőzelék hűlne a füledre, hát te meg ki vagy? – rémüldöztek a szürketollas, zöld nyakkendős galambok, s a kémény helyett inkább a kúpcserepekre telepedtek le.

– Tiszteletem és nagyrabecsülésem mindenkinek – hajolt meg előbb a sárgarigók, majd a gerlék felé is Cérnakolbász. – A nevem Cérnakolbász. És ezzel, kérem szépen, máris jóval többet mondtam el magamról, mint amennyit szerettem volna.

– Még hogy kolbász! – vihogott az egyik sárgamellényes égenrebbenő. – A cérnát hiszem, mert látom, de a kolbászt…

– Moft már abba lehet ám fejefni a pimafkodáft! – fújta fel magát a tányérantenna tövében Nyúlárnyék. – Máf baján a csőrötöket fenni gonof dolog!

A sárgarigók szeppenten bújtak egymáshoz, hisz eleddig árnyékot beszélni, sőt, egyenesen morgolódni, zsörtölődni és pufogni még sosem hallottak. A gerlék azonban, kik nagyobbak és tapasztaltabbak voltak, kicsit sem ijedtek meg.

– Krúúú-krúúú-krúúúgy látom, ti egy csapat vagytok – állapította meg a vezérük, miután oldalra ficcentett fejjel sorra szemlélte az ébredezőket.

– Úgy van – emelkedett ki a zörgő levelek közül Labdarigó, vigyázva, hogy a csatorna szélén álldigálva nehogy elveszítse az egyensúlyát. – Mi négyen városi szerencsevadászok volnánk, akiknek van szerencséjük közös szerencsevadászatban részt venni!

– Vircsaft!!! – kezdték elölről zajos háborgásukat a sárgarigók. – Hogy lehet ily dagadt, aki repülésre született? Rokon vagy nem rokon, ez botrány, skandalum, ribillió!

– Talán azt hiszitek, hogy Labdarigó szeret ilyen… Hm. Labdaszerű lenni? – állt fel most már a kémény tövéből a legényke (manó- vagy gyerekféle?) is nagy mérgesen. – Hát tudjátok meg, hogy nem, bizony nem szeret! Rettentő baleset érte őt, s ma épp az lesz a csapatunk dolga, hogy számára a szerencséjét megleljük és fülön csípjük.

Labdarigó fekete gombszeme hálásan csillant a barátaira.

– Krúúú-krúúú-kríváncsi volnék, mégis hol, merre, mikor, hogyan akarjátok ezt megcselekedni? – kérdezte ekkor a gerlék leggerlébbike. – Mi ugyanis tősfészkes városiak vagyunk, így aztán nincs tető, eresz, vízköpő, folyosókorlát és antenna, amit ne ismernénk. Ám mégse láttunk egyetlen krúúú-krúúú-kriflimorzsányi, puffadt rigónak való szerencsét sem soha, sehol és semmikor! Szóval hogy is lesz ez azzal a dicső vadászattal?!

A három jó barát és a fiúcska ekkor lopva egymásra sandított, azt remélve, hogy majd a másik biztos tud valami jó választ a galamb kérdésére. Ám sajna egyikük sem tudott.

– Mindjárt sejtettem! – ugrált pökhendin le és föl a legsárgább sárgarigó. – Ezek csak közönséges, mi több, önkényes tetőfoglalók, kéménybitorlók és csatorna-csövesek!

– Botrány! … Vircsaft! … Skandalum! – replikázták a társai, ám ekkor a főgalamb váratlan rájuk ripakodott.

– Krúúú-krúúú-krérném mellőzni a ribilliót! Bár e négy személy valóban nem tetőlakó, hisz hárman krúúú-krúúú-krözülük még csak nem is szárnyasok, azért mi segíthetnénk nekik.bird

Így történt, hogy az Andrássy út 37. háztetőjén hamarost egész sereg városi szárnyas gyűlt össze. Volt köztük ketrecből szökött kanári, ereszaljon tanyázó sarlósfecske, eltévedt csalogány, átutazóban lévő gólya, templomtoronyban mélázó bagoly, rakparti sirály, megunt papagáj, sikkantó seregély, szertelen szajkó, csörgő szarka, meg persze rengeteg galamb és millió veréb. Mire a három jó barát, valamint a hozzájuk szegődött legényke (neve még mindig titok!) észbe kapott, csőrök ezrei cserregtek, csipogtak, füttyögtek, huhogtak, kopogtak és csattogtak körülöttük, s mind tanácsot akartak adni a pórul járt Labdarigónak.

– Büfizzél, cimbi, jó nagyot: attól majd lelappadsz!

– Inkább más irányba kéne küldeni aztat a szelet, mi benned rekedt!

– Ugrálj le-föl!

– Maradj moccanatlan!

– Bukfencelj le a tetőről, lássuk, visszapattansz-e!

– Egyél kukacot… Vagy legyet…! Pizzamorzsát…! Rakott babot…! Szerintem meg inkább valami jócskán olajos magot…!

A rajcsúrból azonban egy olyan hang se tűnt ki – bár majd egész nap hallgatták azt! –, ami Labdarigó légszorulásos bajára igazi gyógyír lehetett volna.

– Köszönjük, de igazán, kö-szön-jük szé-pen a jó szándékot – kiabálta túl végül a szárnyas seregletet Cérnakolbász, aki látta, hogy szegény gömbölyded barátja bizony egyre szomorúbb. – Félek azonban, hogy se a menetrendszerű busz alá fekvés, se a szigorú fészekmeleg, de még csak a csipesszel történő teljes tollfosztás se tudná eltávolítani a mi balsorsú társunkból a bennrekedt szelet.

– Ám a kedveffégetek mindannyiunkat meghatott – biztosította Árnyéknyúl is a csalódott madársereget. – Jobb lef afonban, ha rögveft indulunk, hátha máfhol fikerül majd rálelnünk a ferencsére, ami…

Idáig jutott, mikor a fiúcska (gyerekféle, esetleg manó) rémült kiáltása belérekesztette a szót:

– OhnemárnohéJAHAJ! – és már mutatta is, mitől ijedt meg ennyire.

Míg a madársereglet tanácsokat osztott, és csőrcsattogtatva egymással pörölt, a bús Labdarigó csendben felmászott a tető legmagasabb kéményére, s most ott imbolygott kerekdeden, mint valami tollas luftballon. Egyszerre oly nagy lett a csend, hogy még azt is mindenki hallhatta, amint a verebek egyikének hangosan korog a zúzája.

– Te meg mire kéfülf ott, a magafban, haver? – jött meg elsőként Nyúlárnyék hangja.

– Ugye emlékszel még, hogy mióta a trilla beléd rekedt, a szárnyad kicsit se bírja el a súlyodat?! – érdeklődött aggodalmasan Cérnakolbász.

– Attól zuhanni még remekül tudok – biccentett a szélfútta magasban csőrvacogva Labdarigó. – Most pedig álljatok félre, mert ugrani fogok! Van ott lenn egy hegyes drótdarab: ha sikerül vele megböketnem a begyem, tán a trilla is kiszabadul belőlem!

S mielőtt bárki többet mondhatott volna, tényleg a mélybe vetette magát. Szerencsére a legényke (manókhoz méltó fürgeséggel, de gyerekmód ügyesen) ott termett, és mielőtt baj eshetett volna, a két tenyerébe mentette Labdarigót.

– Van úgy néha, hogy azt hisszük, nincs más megoldás, mint kéményre mászni, mélybe ugrani – szólt a kócos fiúcska csendesen. – De amíg a szerencsevadászok csapata melletted áll, addig, kérlek, felejtsd el az efféle szúrós megoldásokat!

– Hát jó – mosolyodott el tétován Labdarigó, s a puha tenyérből kikecmeregve, ismét a csatorna levelei közé tottyant. – Ám a magam bajából mára igazán elegem lett, úgyhogy… Ha lehet! …holnap inkább Cérnakolbász súlyproblémáját próbáljuk megoldani.

 

folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top