Tornai József esszéje a Forrás májusi számában
A szám élén Lövétei Lázár László Nyolcadik ecloga című, Radnóti Miklós versvilágát idéző költeménye szerepel. Kiemelkedik még a versanyagból Kovács András Ferenc és Tompa Gábor „négykezese”, közösen írt szonettciklusa, amelyet ők Kétbalkezes szonetteknek neveznek.
A fiataloké a próza-rovat. Potozky László, Bene Zoltán és Kudelász Nóbel egyaránt a fiatal prózaírói nemzedéket képviselik színvonalasan.
A tanulmány-rovatban Szigeti Csaba a mostanában különösen divatos Tormay Cécile önéletrajzi regénye, a Bujdosó könyv műfajáról töpreng. Szabó L. Imre pedig Móra Ferenc regényvilágát vizsgálja az önreflektálás szempontjából. Kecskeméti vonatkozású Németh István művészettörténész tanulmány Nemes Marcellről. A jánoshalmi születésű Nemes Marcell 1911. május 20-án kelt adományozó levelében 79 műtárgyat ajándékozott Kecskemét városának és ezzel megalapozta a leendő kecskeméti képtárat.
Kiemelkedik a folyóiratból Tornai József Az emberbomba című esszéje, amely az egész világot behálózó terrorizmus járványáról értekezik, és fölteszi a kérdést, hogy van-e az emberiségnek még szellemi hatalma arra, hogy legyőzze démonjait.
Lövétei Lázár László
Nyolcadik ecloga
„Aus den Gärten komm ich zu euch, ihr Söhne des Berges!”*
(Hölderlin)
KÖLTŐ
Mért fened úgy a halasbicskát, sógor? mire készülsz?
Rég elmúlt már húsvét itt, a hegyek tetején is!
Inkább október közepén, Aurélia napján
öld meg a bárányt, s nem lesz faggyúíze a húsnak…
PÁSZTOR
…s holnaptól nem fog csavarodni a kosnak a szarva,
holnapután meg a sárga savóba fog ívni a márna…
Rég nem láttalak errefelé! hol nyomtad a hátad?
Mert legutóbb még nem voltál ilyen erdei ízű.
KÖLTŐ
Összekalandoztam nagy bölcsen a lenti világot.
Volt is pár „Augsburgom”, akárcsak az ősmagyaroknak.
Azt hiszem, illik most már végleg visszavonulni,
és ez a hegy biza jobb, mint bármely bibliotéka…
Mondsza, miféle madár tipeg ott a fenyőfa tövében?
PÁSZTOR
Ott a keresztcsőrű,
de amott meg egy árva süvöltő…
KÖLTŐ
Hurrá! itt maradok nálad, s majd zengek a hegyről!
PÁSZTOR
Sok gyönyörű dicshimnusz hangzott már el a földről,
s látom, hogy te is ott tülekedsz zöld füllel a sorban.
Jó lehet ennyire hinni egy ügyben – csak be ne bukjon:
annyi az új hajtás! nem látom tőlük az erdőt…
KÖLTŐ
Bánom is én!
Annál, ami volt, csak jobb jöhet itten:
mintha szögesdrótok közt éltem volna eleddig:
minden sarkon az én kis jósorsomra vigyáztak!
Itt, nálad legalább nem akar megváltani senki…
PÁSZTOR
Nincs neked, öcskös, komplett nagykórház az agyadban?
Vesszek meg, ha tudom, mire jó a poéta-kesergés…
Éjjel-nappal unatkoztok; bizony, itt a bibétek…
KÖLTŐ
Sejtettem, hogy meg kell majd magyaráznom a dolgot.
Hát ide hallgass! mondok most egy példabeszédet:
„Abban az évben eléggé meg voltam nyomorodva…”
PÁSZTOR
Április 1-je abban az évben keddre esett volt…
KÖLTŐ
„…Ültem a bárpultnál, és mind az járt a fejemben:
»Meg kell tudnom az első embertől, mi a lényeg«…”
PÁSZTOR
Hogy mi a lényeg?!
most például a szép, piros alkony…
Menj haza, sógor, s döntsd el, hogy mit akarsz igazából…
*„Kertekből jövök én, hegy szülte fiak, tiközétek…” (Rónay György fordítása)
Gerold László
Istenek és bérgyilkosok között
Gion Nándor, az elbeszélő
Irodalmi tevékenységét a hatvanas években Gion Nándor glosszaíróként, kritikusként kezdte az újvidéki Képes Ifjúság hetilap Symposion című mellékletében, illetve az ebből kinövő folyóiratban, az Új Symposionban. Hogy ezekben az írásokban ott rejtőzött a későbbi prózaíró, azt a gördülékeny fogalmazásmód és könyvkritikáinak esszészerű jellege már jelezte. Érezte akkor talán inkább, mint tudta, hogy az esszétől lehet a legkönnyebben átlépni a szépprózába. De erre utal az is, hogy a kamaszkori verspróbálkozás kudarca után novellákat írt (nemrég került elő két novellát tartalmazó diákkori füzete), és vitt az egyik hetilap szerkesztőségébe, amelyek álnéven jelentek meg. Gion a kritikaírást iskolának tekintette, ahol az írás tudományát, a szakmát tanulhatta. Startkő volt, melyről a novella s a regény vizeibe ugorhat: „Amikor már úgy éreztem, hogy szakmailag is eléggé felkészültem, és nagyon-nagyon türelmetlen voltam, akkor nekiszaladtam a szépprózának”, nyilatkozta évekkel később. Számára a kritikaírás elsősorban a mesélésre való képesség próbája volt. Azt szerette volna megtudni, van-e készsége arra, hogy szépíró legyen. Amikor 1987-ben Déry-díjat kapott, így vallott: „Szeretek mesélni. leginkább igaz történeteket. És olyan dolgokról, amelyeket fontosnak tartok. Meggyőződésem, hogy a történések megfelelő leírása és egymás mellé állítása hatásosabb a hosszan tartó magyarázatoknál. És megenged bizonyos fegyelmezetlenséget, amire nekem szükségem van. Magam is az ilyen könyveket szeretem olvasni. Magam is ilyen könyveket próbálok írni.”
Kezdettől fogva a mesélés vágya munkál benne. A fenti nyilatkozat adásakor nem vitás, hogy elképzelése sikerült, már többkötetes, sikeres prózaíró, aki három pályázaton – egyszer novelláért és kétszer regényért – is első díjat kapott. * És a könyveivel foglalkozó kritika Giont egyértelműen a mesélő, a mesélni tudó prózaírók egyre szűkülő körébe helyezte, olyan írónak látta, akinek nemcsak modora és stílusa, hanem saját írói világa van.
Miről írja első novelláit Gion a Symposionban és az Új Symposionban? Hermesről, Arakhnéről, Izsakhárról, a névtelen teherhordóról, Ahasvérusról, mesél a görög mitológiából, a Bibliából, az Ezeregy éjszaka meséiből ismert alakokról. Csupa olyan szereplőről, akiről mesélni lehet, s akikről az író az alapul szolgáló történet mitológiai, mondai vagy történelmi ismeretek mellett is szabadon költheti a mesét, alakíthatja történetüket.
Első, nyomtatásban megjelent novellájában Hermesről mesélt, aki „az istenek követe, a halottak alvilági kalauza, a kereskedők, vándorok, szónokok, atléták, feltalálók, szélhámosok és tolvajok istene”, s akinek alakját miután bemutatja – „Hegyes szakállal, hírnöki pálcával a kezében, útikalappal a fején, szárnyas saruval a lábán” –, Gion az Odüsszeiából és az Aeneasból vett idézetekkel kívánja hitelessé tenni, jelezve, hogy ez a különös figura isten ugyan, de „nagyon emberszabású”; olyannyira, hogy talán nem is isten, csak ember, ki a „darvak repüléséből elleste a betűvetést. Elkészítette az első lantot – művészetet teremtett az emberek gyönyörködtetésére”. Hogy a végén leszögezze, Hermes olyan isten, aki minden istent túlél, mert „lelkét a földön hagyta”. Ez a magyarázata, hogy az emberek szeretik, s nem félnek tőle.
* Gion Nándor összegyűjtött novelláinak utószava. A kétkötetnyi válogatás első része a Noran-Libro Könyvkiadónál jelenik meg 2011-ben a Könyvhéten.
