Archív

Fehér – a Műhely 2. számából

Muhely_2011-2_borito_Press-1A frissen megjelent győri Műhely folyóirat idei második számának tartalomjegyzéke előtt Mészáros Urbán Szabó Gábor FEHÉR című írását ajánljuk. A folyóirat megrendelhető: szerkesztoseg@muhelyfolyoiratgyor.t-online.hu

 

 

Mészáros Urbán Szabó Gábor

FEHÉR

Köszöntöd a világot, felsírsz.

Az adatlap, amire nevedet és súlyodat és magasságodat, tehát kicsiségedet írják, fehér. A vatta, a géz, a tálca a krómacél eszközök alatt, a köpenyek, az északi január, a hóesés. Fehér, mint első fogad majdan. Ez lesz a te színed az életben, fehér, a tej színe, amit mohón szürcsölsz, hogy kinődd egyszer saját tested, és megvalósítsd magadban az összes színek egészét. Egészen hozzá alakulsz a fehérhez. Mindent ennek fényében szemlélsz, ez az, amit először észreveszel. A szoba fala, a dér, a lehelet a nyitott ablaknál. Ruhád összes fodra és éle, a vászon, a len, a pamut, és persze a poliészter. A bokád, a lábad, a karod, a rejtett kamráid felszíne, a gyöngyök a szádban, az ártatlan szavaid, amelyeket az öröm formáz, és a jég fagyaszt keménnyé, ha kell. Olyan vagy ezekkel a nagy, sóhajtós, fehér szavakkal, mint egy surrogó sirályraj, vagy egy magasan fészkelő felhő, kusza, szabálytalan, egy Cirrus Intortus, tele jégkristállyal, és ezért vagy fehér, és könnyen elolvadsz, ha alászállsz a Földre, ha nehézzé válsz, ha zuhannod kell, fehér vízzé lenned.

Fehér a te színed, és a szíved is fehér, makulátlan, mint az orvosi gyolcs, mint a zsebkendő, amivel a könnyeidet itatod fel, ha fehérségedben egyedüllétedre ébredsz. Szereted a ruhákat, amelyek a margaréta szirmát visszaadják neked, szereted, ha gondolataid tiszták és érzelmeid karon fogva vezetnek téged, és fehér botodra bízhatod magad, ha szerelemre vagy öregségre gondolsz. Mindig csak azt tudod hinni, hogy a logika és a rend színe fehér, mert a logika és a rend könnyű, és olyannak képzeled az érzelmeket, hogy azok a maguk módján mindig helyesek, teljesek, spektrumuk hiánytalan. Márvány és mészkő, vakítóan szikrázik a fehér köveken a Nap, ahogy sétálsz, ahogy mindent, ami kedves neked és szép, védelmezőn e szín köntösébe öltöztetsz. Töretlen hittel fordulsz olyan minőségek felé, amelyek szálasak, simák, áttetsző lényegűek. Nincsen benned egy csepp megvesztegethetőség sem, mert nincsen önmagadnál érdemesebb ajánlat.

Ritkán, ha harag fogan benned, és tejfogak híján védekezésed már vad, erős, fájdalmas, hófehéren izzassz és lüktetsz felindulásodban. Szeretnél besározódni, bekormozódni a bosszú vágyától, hogy egy pillanatra elveszítsd kényszerét vakító fehérségednek, de rögtön azt is megérted, hogy ha le kell majd mosni magadról a szennyet, akkor még elviselhetetlenül törékenyebb, azaz fehérebb leszel.

Minden éjszakádon az északi féltekén utazol, hattyútollal bélelt ladikodon fodrozod a fjordok mozdulatlan vizét, miközben okosan kifundálod az analógiát a gleccserek és a nyálad között, hiszen tiszta és érintetlen mindkettő.

Olyan még erősebb fehérségre vágysz, ami a te országod. Ahol létezik olyan gyümölcs, ami fehér, ahol létezik olyan termőföld, ami fehér, ahol a sakktábla és a figurák fehérek, mert nincsenek játszmák, és taktikák, és áldozatok, és nincsen keserű győzelem, mert ezek a dolgok mind sebet ejtenek a fehéren. Egy olyan természetbe hajolsz át, ahol a tettek veszteségmentesek, ahol a szavakból valódi világ épül, ahol nincsen fogyatkozás, és mák és ikra és ondó nem szétkülönböztethető. A te országod ép és félelemtelen, mint egy légből emelt citadella, amelynek szétrombolásához minden kéz túl vastag és durva. A te bizonyosságod a fehérben tele van szeretettel, és ez a szeretet újra és újra felmutat másoknak téged, felmutat és megőriz, mint a villám fénye egy belakhatatlan tájat. Így élsz, ha élet ez egyáltalán.

De aztán jönnek a repedések, a szakadások, az észrevétlen mérgek, és egyre gyengébben tartod a fehéret. A tested fárad, lassan kihalsz önmagadból, aláereszkedsz az anyag birodalmába. Jönnek a rosszullétek, a fehér dobozba csomagolt fehér gyógyszerek, a fehér mentőautók, a kórházi neonfény, a csempék, a lepedők, a váladékok, a folyások, a félelem fehér arzéníze fogaid helyén. Nem vagy már atlasza annak a világnak, amit tartottál, csak sebhely, varrat, kórlap, nyomorult diagnosztikák tárgya. A szemed párás, a hajad hófehér.

És aztán, amikor megtörtént, és elefántcsontszín billentyűkön kísérve még megemlékeznek rólad a maradékok, te már visszatértél a helyedre, és nyilván békében vagy ott, ennyi hasztalan ábránd és kielégíthetetlen tonika vágy után. Itt még sepreget a hó, fagynak még virágok az ablakra, és langyos tejet iszunk, meg frissen mosott ágynemű alá bújunk a hideg elől. Talán egy szót, amire ihlettél, leírunk egy jegyzetfüzet fehér lapjára. De a lényegedet, azt a látást, ami a színeket eggyé szelídítette, nem találjuk sosem. Hogyan is találnánk, amíg vörös óriásaival és fehér törpéivel ott habzik fölöttünk ez a komor, fekete univerzum.

A 2. szám tartalmából

Hannes Böhringer: Nekikészülni. Istenem! (J. A. Tillmann fordítása)

„Független vagyok, de nem szabad. Mégis szabadságot gondolok és vágyok. Azt akarom, hogy én és az akaratom szabad legyen. Ám aztán szerelmes leszek, gond nélkül feladom a szabadságomat, édes függésbe kerülök a szerelmemmel, és amennyiben szeret, visszanyerem tőle a szabadságomat. A szeretet feloldja a szabadság és függőség ellentétét.”

Su-la-ce: Feljegyzések Lin-csiről – Közreadja Sári László

„Tao-vu nem ismerte a tűnődés békéjét. Örökké sürgölődött, nem fért a bőrébe. Épp olyan volt, mint azok, akiket a tűnődők megvetnek. Akik népszerűségre törnek, akik felkínálják magukat a tapsnak, ünneplésnek. A tűnődők azért tesznek komoly erőfeszítéseket, nehogy kitűnjenek az emberek közül.”

 

In memoriam Rába György

Rába György: Beavatás

Takács Zsuzsa: 1924. június 13. és 2011. január 28. között

„Egy árnyalattal sötétebb lett a világ, azzal hogy meghalt. De fogalmazhatunk kevésbé borúlátóan, egy árnyalattal világosabb volt ameddig élt, 1924 és 2011 között.”

Két levél Rába Györgytől

Tábor Ádám: vén fa

 

Vasadi Péter, Kelemen Lajos, Kerék Imre, Tönköl József, Varga Mátyás, Komálovics Zoltán, Szabados György, Bíró József, Turczi István és Kalász Márton versei

 

Deák László: Repkény

 

Méhes Károly, Mészáros Urbán Szabó Gábor és Egressy Zoltán prózája

 

Fried István: Madárfelügyelet – bűnügyekkel (Nat Roid – Tradoni – Mr. és Mrs. Tanrodi regényesetei bűnnel és verébbel)

 

Fisli Éva: Portbou, passzázs

 

Komálovics Zoltán: A hozzátartozás poétikája (Takács Zsuzsa: A test imádása)

Kelemen Lajos: Vers születik, azért ünnep van (Vasadi Péter válogatott verseiről)

Baán Tibor: Egyensúly (Kelemen Lajos: Föltett igaz)

Horváth Imre: „Még ég a villany, még lélegzem, élek” (Szabó T. Anna: Villany)

Ménesi Gábor: (Méhes Károly: Túl élő)

Fekete J. József: „… mint akinek ezeket elmondani a dolga…” (Joó József: Maga soha nem sírt, Mosonyi bácsi?)

Juhász Attila: „Egyetemeink” (Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom)

Hanti Krisztina: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Győri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem)

 

Képek: Fisli Éva fotói

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top