Archív

Nyúlárnyék, Labdarigó és Cérnakolbász 2

arnyakFolytatás, melyben a bonyolódás kezd elsődleges céllá válni, ami azért jó… mert jó. Egyébként pedig jogegyenlőséget az árnyékoknak – is!

(A képen a szerző és felesége árnyéka látható Prágában, a Károly-híd kövezetén, 2003-ban – aki arra jár, lesse már meg, ott vannak-e még.)

 

 

 

 

 

– No, akkor én amondó volnék, hogy vágjunk is bele rögvest, hisz a tétovaság semmi jóra nem vezet! – húzta ki magát szálegyenesre Cérnakolbász.

– Vágjunk! – lelkesedett Labdarigó gördülékenyen, ám a következő pillanatban mégis elbizonytalanodott. – Mibe is vágjunk bele pontosan?

– Terméfetefen a ferencsevadáfatba – segítette ki húsiparból szalajtott, friss barátját Nyúlárnyék. – Már ha valaki tudja, miként if kell a ferencsét levadáfni.

Mindhárman, akik eddig a Liszt Ferenc térről nagy buzgalommal egyenest a tettek mezejére szándékoztak átmasírozni, most hökkenten a legényke (manó, avagy gyerekféle?) felé fordultak. Sajna azonban hamar kiderült, hogy neki sincs több tapasztalata a szerencsevadászat területén, mint a többieknek.

– Ez aztán a mócsing! – állapította meg Cérnakolbász, enyhe görbülettel.

– Nyugavér és csigalom! – kutyulta össze a szavakat izgalmában a legényke. – Szerintem kezdetnek tartsunk kupactanácsot, ahogy az okosok szokták.

– Nem inkább kupaKtanácsot akartál mondani? – kérdezte gyanakvón Labdarigó.

– Annak nincs semmi értelme – vélte a fiúcska (vagy kobold?). – Elvégre akik közösen törik a fejüket, azok nem kupakba, sokkal inkább kupacba szoktak gyűlni.

– Hm, igaf – remegtette árnyfüleit a járólapokon Nyúlárnyék. – Gyertek köfelebb, alkoffunk kupacot, aftán majd csak kifül belőle valami.

Így tehát a szobor tövén a négy jó barát sietve közel húzódott egymáshoz. Különös mód, ez tényleg hatott, mivel máris dőlni kezdett belőlük a szó.

– A szerencsét levadászni szerintem szag alapján lehet – mondta Cérnakolbász. – Szimatoljunk, s aztán eredjünk a nyomába.

– Ha megmondod, milyen szaga van a szerencsének, én már indulok is – füttyögte kissé gúnyosan Labdarigó. – Én inkább azt javaslom, hogy keressük meg a szerencse fészkét, és ott csípjük őt nyakon!

– Éf ha nem féfekben, hanem üregben lakik?! – kötekedett Nyúlárnyék. – Elvégre mindenki tudja, hogy egy tágaf, illatof fűvel bélelt, fáraf nyúlüreg fáztifenháromefer-nyolcfáfhufonkétfer kényelmefebb lakhely, mint egy ágon billegő, huzatof, efő áftatta gallycsomó!

Erre aztán mindjárt kitört a ribillió. Labdarigó tollborzolva védte a fészekbenlakás becsületét, miközben Nyúlárnyék hatalmas metszőfog-árnyékot vetve kaffogott rá, Cérnakolbász pedig azt fejtegette, hogy ha valaki valóban kényelmes szállásra vágyik, annak a mestergerendába vert kampós szögről való lógást tudná szívből javasolni.

– Elég! – kiáltott fel hirtelen a legényke. – Csend legyen!

A három jó barát oly hirtelen hallgatott el, mintha egyszerre kaptak volna torokgyulladást.

– Azt hiszem, rossz oldalról közelítettük meg a szerencsevadászatot – jelentette ki a szőkésbarna fiúcska. – Nem az a kérdés, milyen szaga van a szerencsének, és az sem, hogy hol lakik, mert valójában mindenkinek más és másféle szerencsére van szüksége – magyarázta a kobold- vagy tán gyerekféle. – Te, Labdarigó, például milyennek képzeled a szerencsédet?

– Hááát… – mélázott a tollgolyó. – Az én szerencsém, ha sikerülne elkapnom, nyomban lelappasztaná a begyem, kieresztve belőlem a megszorult éneket.

– Akkor most képzeld csak el… – fordult hirtelen Cérnakolbászhoz a gyerek (vagy manóféle) legény – …hogy véletlenül neked sikerülne elkapnod Labdarigó szerencséjét.

– Jaj, ne! – reccsent és görbült rémületében a gizda hústermék. – Ha még ennél is vékonyabbá lappadnék, miközben rigóként füttyögök, akkor már biztos nem szeretne senki a reggeli pirítósára szeletelni!

– Hát EZ AZ! – bólintott akkorát a legényke, mint egy egész bevásárlóközpont, parkolóházastól. – Mindannyiunknak a saját szerencséjét kell becserkésznie és elcsípnie, különben marad a bú meg a bánat!

A három jó barát ezen mélyen és hosszan elgondolkodott. Végül Nyúlárnyék volt az, aki elsőként megszólalt.

– Aft hifem, igafad lehet, de nem tudom, miként fogjunk hoffá.

– Ez egyszerű – mondta Labdarigó, aki már cseppet sem haragudott Nyúlárnyékra, sőt, kicsit szégyellte is magát, amiért korábban úgy ráripakodott. – Áruld el, te mitől éreznéd magad szerencsésnek! Abból majd megtudjuk, hogy miféle-forma is a te szerencséd, akit el kell kapnunk.

– Nofhátkéremfépen… – köszörülte a torkát Nyúlárnyék. – Mivel én egéf életemben egy nyúlhof tartoftam, egyedül af tett boldoggá, ha megafupermikrohajfálpontofan leutánofhattam minden refdüléfét…

– Téged tehát az tenne boldoggá, ha újra valakinek az árnyéka lehetnél! – szökkent fel Cérnakolbász korábbi gondterhes görbültségéből. – Remek! Akkor hát fel árnyékgazda-vadászatra!

A három jó barát, meg a fiúcska (kinek nevét még mindig nem tudta senki) végre a tettek mezejére lépett. Az Andrássy út fái alatt baktatva számos oly dolog, ember és állat került elébük, aki tán szívesen örökbe fogadott volna egy elárvult árnyékot.

– Mit szólnál, mondjuk, ahhoz? – bökött keskenyebbik végével Cérnakolbász az úttest túloldalán tornyosuló épületre. – Igazán puccos, csilivili, zajos és hm… NAGY! Ha árnyék volnék, én biztos szívesen nyújtóznék az Operaház tövében.

– Köfönöm, de nem – borzongott a gondolattól Nyúlárnyék. – Én valami mocorgófabbat… Valami lótifutibbat éf egyferűbbet feretnék.

A többiek értőn biccentettek, majd tovább keresgéltek. Mikor valami ígéretesre találtak, Nyúlárnyék gyorsan a dolog, ember, vagy állat tövéhez, lábához simult, s próbálgatta: tudna-e az árnyéka lenni. Így aztán buzgón loholt a 105-ös busz mellett – de sajna a le- és felszálló utasok folyton ráléptek a fülére… Passzentotta magát fagyihoz – ám az azt nyaló kisfiú megijedt, s eldobta a tölcsért… Nyújtózkodott fák, villanyoszlopok, homlokzati szobrok tövéhez – de azok mind bosszúsan lerázták magukról… Legvégül kutyákkal próbálkozott – ám a kényes skót juhász vadul kaparni kezdte a járdát, a buldog megmorogta, a lógó fülű, álmatag tacsi pedig a hátsó lábát emelte rá, úgyhogy Nyúlárnyék inkább sietve elszelelt.

A délután lassan alkonyba, majd estébe fordult. Fényt a nap helyett immár csak a neonreklámok, a kirakatok, és az autók reflektorai sugároztak. A három jó barát és a fiúcska egyre elkeseredettebben rótta útját.

– Utolfó kíférlet! – makkantotta hirtelen Nyúlárnyék, s mielőtt bárki bármit mondhatott volna, szökkenve egy nagydarab, kopasz és morc képű férfiember fényesre suvickolt cipőjéhez illesztette az alfelét. Az illető valami táncos-mulatós hely ajtajában álldigált, és rettentő izmait feszegetve, vicsorgó szigorral szedte a belépőt, s ügyelte a rendet. Nyúlárnyék kihúzta magát a lámpafényben, hogy új gazdájához illő méretű legyen, ám alig billentette meg a jobbik fülét, máris harsány kacagásra lett figyelmes.

– Ne már, hogy olyan ossza itten a keménykedést, aki szemre ugyan nagydarab, de csak az árnyékára kell nézni, s mindjárt látszik, hogy nyuszi! – harsogta a sorban állók közül valaki. A biztonsági őr először nem értette, mitől vált hirtelen gúny tárgyává, de aztán maga mellé, a járdára pillantott, s hát ott tényleg, de igazán nyúlszerűnek láthatta a saját árnyékát. Szégyenében mindjárt hazáig szaladt, s ott leoltva minden villanyt, a sötétben többé nem kellett látnia, hogy miféle árnyéka is van neki valójában.

– Most akkor hát mi legyen? – tárta szét gömbteste két oldalán fekete szárnyait Labdarigó. Nyúlárnyék (aki hamar belátta, hogy a nagydarab emberpéldány se vált be árnyékgazdaként, s így nem is tartott vele) elkeseredve kucorgott a fal tövén.

– Türelem – szólt a legényke (manó- vagy gyerekféle?) csendesen. – Holnap újra szerencsevadászatra indulunk, s bár Nyúlárnyékkal sajnos nem jutottunk semmire, a te pufókságodra, Labdarigó, talán írt lelünk.

 

Folyt. köv.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top