Ha nagy útra mész, legyen nálad kalap. Sapka. Nap ellen valami. Meg szél ellen. Meg azért, mert jó az, ha valami fedi a fejed. Összecsomagolunk, becuccolunk, és nekivágunk a nagy útnak. Kalap, sapka, pelus. A legfontosabbak. És szenyók. Pár szenyó.
Voltunk falun. Egyezzünk meg, már most, az elején, hogy a disznónak semmi köze malackához, és köszönő viszonyban sincs a kismalaccal. Legalább annyira, mint a vérmedve a macival, gondolom. Máté elborzadva figyelte, hogy habzsolja röfögve, hörögve, böfögve a disznó a moslékot. Olyan borzadály ült az arcán, mint egy vérbeli arisztokratának. Szinte fel kellett locsolni. Na, jó, mondjuk, nem, ezt csak az ív kedvéért mondom. Legyen a képnek íve, ha már a disznónak kapcsolata kell, hogy legyen a malackával. Mert különben hogy magyarázod el neki a rokonságot, hm? A leágazást, hm? Disznó, tudod, ööö, a malacka. Ui, ui. Néz kérdőn, hogy miket nem mondok, hát az a gyönyörű, rózsaszín ui, ui, az egy szeráf ehhez a nagy rengő izéhez képest. Feladom. Nézzük meg, fiam, a tyúkokat.
Megnéztük. A kiskakast is. A kombájnt is, a kiöregedett kombájnt a kert végében. De nem volt nálunk fényképezőgép. Mikor terepen vagy, sosincs, nem? Csak mikor épp valami pillanat érint meg, akkor is nagyjából mindig csak a telefon.
Falun az élet… férfias. Máté megtapad a sörösüvegen, és látni, hogy ágaskodik benne a férfi öntudat. Dede. Ababababa. És pilinkázva, egyensúlyozva, de még a most növekvő fogaival is, szépen végigsétál az udvaron. Mikor már agyonsütött minket a nap, lemegyünk a Berettyóra kavicstapogatásra. Illetve kavicsdobigálásra. Az olyan, hogy nézd csak, Máté, zutty! Hehe, tényleg, mondja, és kicsi ujjai között megforgat ő is egy kavicsot. A zutty az nem jött össze. De remekül forgatta.
Falun az élet… jézusmárja csináljunk valamit, mert azonnal beledöglök az unalomba! Ekkor jön a Berettyózás. Azért jó, ha van egy folyó. Patak nem elég. Az olyan snassz. Legalább egy folyó kell az ember életterébe. Könnyebb tőle a légzés, átélhetőbb a változás, illatosabb a szél. Én ezért igyekeztem alaposan beleülni a Szamos, a Tisza és a Berettyó iszapos sarába. Ez alap. Most ebből élek, és időnként visszaszököm újra, megülni a voltat.
Így keveredünk haza, a szülővárosomba. Máténak mama, tata. Ez már nem falu, de majdnem. Máté nem tudja, hol alszik el, és hol fog felkelni, de lényeg, hogy anyubőr legyen a közelben. Akkor olyan nagy baj nem lehet. Ezért van, hogy egész éjjel törleszkedik feljebb és feljebb az ágyon, hogy elérje végre a karom melegét, de én csak annyit hallok álmos kábulatomban, hogy koppan a fejecskéje az ágykeret fáján.
Az egy hetes kirándulás vége felé Máté már egészen megszokta a vándor életmódot. Ül a
borsóágyásban és alaposan megvizsgálja a tápanyag minőségét. Egy szál pelusban, hosszú percekig, némán. Potyognak a rögök a pelenkájába. Süti a nap, de ő csak kapar és morzsol. Majd megint kapar, megint morzsol. Jó lesz a termés, bár igen száraz a föld. Tata meglocsolja a gyepszőnyegét. Ez nem is fű, ez gyepszőnyeg. Máté élvezettel huppan fenékre, ahányszor csak módjában áll. Megnézi a pumpát. Mit megnézi, elbűvölve áll az állatira berregő vízpumpától tíz centire, és le nem veszi róla a szemét. Ahogy a kombájnok, a traktorok és az autópályák útellenőrző járművei mellett is be kell vetnem minden meggyőző és figyelem elterelő tudományomat, hogy valahogy kimozduljunk a bűvöletből. Megtapogat, körbejár. Ne haragudjanak, a fiam kicsit szemügyre veszi a dolgot, nem gond? Á, épp ilyen kisember kellene nekünk, befér a gép alá. Hehe. Nem akarom elképzelni, hehe. De tényleg furakodik, nyomakodik, simítja, fényezi.
Majd három órára bealszik, mikor végre tényleg elhiszi, hogy megyünk haza. Beájul. Kidől. Felőle jöhet eső, fújhat szél, csak a házunk ismerős szagában tér újra magához, hogy aztán órákon át rohangáljon. Tapogat. Felemel. Visong. Kicsit mindent megmozdít. Érezze, hogy ő a főnök. Mozdulnak a tárgyak. Otthon, édes otthon.
{jcomments on}
