Archív

A furunkulus

– avagy történet arról, hogy mi lehet a nadrágunk alattoffice

 

Az ajtófélfának támaszkodik, vállán barna oldaltáska, az állán kicsi karcolások, haja illatos. Ahogy csapódik a lengőajtó, szemhéja meg-megrebben, a tenyere izzad, szorgalmasan mantrázza:

“Nyugalom, nyugalom!”

“Ezek is emberek.”

Beljebb húzza a lábait, most úgy áll, mint a cövek, lassan már mosolyogni próbál, mindenesetre bizakodóan tekint szerteszét. Csak a fenekén feszül az a valami, reggel még kicsi volt, egész kicsi. Az alsónadrágja alatti hőségben biztosan megdagadt, nyáron gyakorta megesik vele.

Jönnek az ügyfelek.

Sokan vannak, jó sokan.

Szélesre tárják a lengőajtót, mindkét portás földig hajol, de csak egy pillanatra, aztán máris egyenes a derekuk: fogják az ajtó két szárnyát, biccentenek, elszántak, tudnak mindent, a kérdésekre mindig pontos választ adnak. Némelyik vendégen ugyanolyan öltöny van, mint Bencén, a hölgyek meg – ó, hát azok igazán igézőek! Ezek a kellemes kis kosztümök, a fekete harisnya fölött édesdeden domborítják a feneket, ha enyhe terpeszállásban megállnak, az emberen borzongás fut végig, most vagy nincs rajtuk bugyi, vagy van, de az olyan tangás, hogy ne üssön át a szoknyán a vonala.

Az egyik hölgyvendég mindent letarol. Elképesztő! Mintha függönyt viselne! Oda se neki, látszik a csipkés bugyi – a feneke ugyan óriási –, a melltartó is ugyanaz az anyag, ugyanaz a minta. Szőke hajú, piros ajkú, szorosan mögötte lépdelve egyszerre öten kísérik, pedig nem is riszál. Bence jó alaposan odanéz, egyből tódul a vére, de most nem szabad, tönkremegy a nadrág vasalása.

“De rohadt meleg van!”

A homloka gyöngyözik, a halványlila ing alatt is csurog hátul a verejték. Jó lenne lekapni a zakót, akasztójába dugni a mutatóujját, hanyag mozdulattal a vállára dobni.

Kicsit megtapogatja hátul a nadrágon át a dudort, “igen, ez az”, ha megnyomja, fájdalmat érez, és körülötte a bőr egyre keményedik.

Az a hang a telefonban olyan kedves volt, frissen, üdén csengett, száz százalék, hogy nem a főnökasszony, egy titkárnő lehetett. Mintha nem is illene ide, “vagy én vagyok ennyire szentimentális?”, Bence tanácstalanul nézi a falon a plakátokat, az utcán már látta némelyiket, ötször ekkorában, de itt, bekeretezve, virágcserepek között egészen máshogy festenek.

A vendégek elvonultak az előtérből, az épület most az ő hangjukkal teli, a folyosókon nyílnak és csapódnak az ajtók, a süppedős szőnyegek nem tudják elnyelni a megannyi lábdobogást. Az egyik portás visszaült a fülkébe, és telefonkagylóval a vállgödrében a pultnál írogat, a másik továbbra is álldogál, tesz néhány lépést ide-oda, rá-rápillant Bencére is.

Legalább lenne itt egy jó nagy virágállvány, amelynek a szélére le lehet ülni, odébb egy öblös fotel, ha addig elmegy, nem látja, ha intenek.

S különben is, azt mondták, itt kell várnia.

Az órájára pillant, húsz perce áll itt, ebből tíz perccel előbb érkezett, most azonban nem zavarja a várakoztatás, csak az a baj, hogy a torkában dobog a szíve – s a nadrág alatt is egyre csak fülled –, az előbb egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy hagyja az egészet, és kiviharzik a lengőajtón, bámuljanak csak utána a portások, az épület elé negyedóránként érkezik a busz, a mostanit éppen elcsíphetné, csak az ablakból nézne vissza a park fölé magasló üvegpalotára.

“A legnagyobb gyávaság lenne épp most megfutamodni.”

(Pedig de jó lenne.)

Fölszisszen, a feneke nekinyomódott az ajtófélfának.

De végre már itt a Beácska, nyilvánvalóan ő az, a hátsó ajtón lép be, Bence csak akkor veszi észre, amikor már közvetlenül ott áll mellette, harmincöt körüli, középmagas, bordó kosztümös (nem testhezálló), haja festett vörösesbarna, szempillája égszínkék, körmei fénylenek, ajkán élénk rúzs, orcáján két oldalt púder, fekete harisnya, kedves mosoly, kezében papírszalvétán sütemény, hangja határozottan, dallamosan cseng:

– Jó napot, azt hiszem, Ön engem vár –a kezét erőteljes, férfias szorításra nyújtja, mondja a nevét.

– Sz…abó Bence – hebegi Bence, és még hozzátenné, jó napot, de nem teheti, mert Beácska már indul is előre, mondván, kövesse, az elsőre mennek.

A portás hangos csókolommal üdvözli, kérdésére azt feleli Beácska, köszöni szépen, finom volt, ám nem bírta mindet megenni, uzsonnára jó lesz, mondja a portás, és Beácska riszálja a fenekét, Bence a nyomában, ha kicsit lemaradna pár lépcsőfokkal, belátna a szoknyája alá, közben azon töri a fejét, mi az illem ilyenkor, mögötte, vagy mellette. A problémát Beácska oldja meg, a lépcsőfordulóban megáll, bevárja, köszön a szembejövőknek, utána azt kérdezi:

– Túl a nyaraláson, vagy még előtte?

– Ööö – feleli Bence, utána megrázza a fejét: – Még nem voltam nyaralni. Nem is tudom, hogy megyek-e.

– Ezek szerint otthon érte a levél – vonja le a tanulságot Beácska.

– Igen – válaszolja Bence, de nem teszi hozzá, hogy az nem levél volt, telefon, “kedves női hang frissen, üdén csengett, száz százalék, hogy nem a főnökasszony, egy titkárnő lehetett”.

– Nálunk is sok most a munka – magyarázza Beácska, miközben már a lépcső a tetején járnak. – Én sem tudtam még elmenni szabadságra.

“Milyen lehet, amikor élvez?”

Bence nem hessegeti el a kérdést.

Smink nélkül meggyötörtebb lehet az arca, fáradt; szegénykém, a lánynevét használja, megesik, nincsen férjnél, alkalmi kapcsolatok, néha éppen itt, az irodában, lovagló póz a karosszékben, vagy fölfekszik az asztalra, félretolják a számítógépet…

Nyílik az ajtó, idősebb, szőke, ugyancsak festett hajú, termetes asszonyság jön elébük, kezet fog ő is, a nevét mondja, de Bence nyomban elfelejti.

– Kicsit megvárakoztattam a fiatalembert – szabadkozik nem túl erősen Beácska –, de már itt is vagyunk.

– Akkor leülhetünk – mondja a termetes asszonyság, és a belső irodába vezeti őket, nem csukja be maguk után a bőrtámlás ajtót.

– Foglaljon helyet – mutatják egyszerre, és amikor Bence megkérdezi, hova, együtt felelik: – Ahová jólesik.

Az íróasztal mellett kis hatszemélyes tárgyalóasztal – szőttes terítő, hamutálca, keskeny poharak –, körötte elegáns székek. Bence leül, elkezdi levenni a zakóját, aztán észbe kap, és visszacsúsztatja a vállára. Közben megkérdezik, kér-e üdítőt, kávét, ásványvizet.

– Ásványvizet – feleli Bence, és Beácska átmegy a külső helyiségbe, hogy egy műanyag flakonnal térjen vissza.

– Köszi, én nem iszom – így a termetes asszonyság, és Beácska azt mondja, ő sem, az ebédnél már elég folyadékot fogyasztott, így aztán kizárólag Bencének töltenek.

Az íróasztal egyik fiókjából dosszié kerül elő, Beácska belelapoz, Bence meglátja az önéletrajzát, a kísérőlevelét és a tesztlapot.

Ahogy ül, érzi, hogy egyre jobban fáj, ezen aggódni kezd.

Pár pillanatig csönd van, Beácska átfutja az önéletrajzot, aztán bólogat, és átnyújtja a termetes asszonyságnak. Most a tesztlapot veszi a kezébe.

– Na hát akkor, vágjunk bele – néz Bencére.

Kezében kicsit zizeg a papír, de nem tűnik idegesnek.

– Kielemeztük a válaszait. – Hangja a tudás komolyságával cseng.

– Igen – Bence igyekszik nagyon kíváncsi ábrázatot ölteni.

– Maga még nem dolgozott sehol, ugye? – kérdezi Beácska.

– Nem – feleli sebesen Bence. – Pályakezdő vagyok.

– Alkalmi munkákat sem végzett?

– Nem.

– Csak mert úgy tudom – ingatja a fejét Beácska –, hogy az egyetem utolsó egy-két évében a hallgatók egy része munkába áll.

Beácska a termetes asszonyságra pillant, az is már átfutotta az önéletrajzot, a tesztlapot kéri el.

– Mert erre lehetőségek ma már vannak – nyújtja át neki Beácska –, nem úgy, mint az én időmben… Ugyanis én is ott végeztem.

– Igen? – mosolyog Bence, és azt hiszi, most fölvillanyozódott a tekintete.

Próbál ügy ülni, ne fájjon a dudor.

– Nézze – mondja Beácska –, az eredményei egészen kitűnőek.

Bence a szemeit mereven Beácskára szegezi.

– Elvégzett egy egyetemet, ráadásul jeles diplomával, kitűnő eredménnyel államvizsgázott, nyelvvizsgája van, kiválóan ért a számítógépekhez… – A termetes asszonyságra is helyeslően bólint.

“Ezt a céget csak nők vezetik?” – fut át Bence agyán.

– Szóval – emeli föl a hangját Beácska –, igazán büszke lehet magára, mert mindaz, amit itt, ezen az egy oldalon elmond, igazán kiváló.

– Értem – mondja Bence.

Ha hazamegy, első dolga lesz, hogy letolja térdig az alsónadrágját, és megnézi a fenekét az előszoba állótükrében. Biztosan jó ronda.

– Azonban ahogy a teszteredményeit megnéztük – és Beácska visszaveszi a termetes asszonyság elől a lapot –, úgy találtuk, mindezen tudását és ismereteit nem biztos, hogy minálunk tudná a legjobban kamatoztatni.

– Maga nagyon okos – szólal meg rövid csöndet követően a termetes asszonyság. – De ugye, érti?… Az eredmények mást is elmondanak.

Bence bólint.

– Nézze – szögezi le Beácska –, én nem árulok zsákbamacskát. Ezt a tesztet direkt azért íratjuk meg a jelentkezőkkel, hogy felmérjük, valóban alkalmas-e arra, amire jelentkezett. Nekünk ugyanis egy meghatározott típusú emberre van szükségünk.

“Ha jól ráülnék a székre, lehet, hogy ki tudnám nyomni” – Bence enyhén fészkelődni kezd.

– A következők jöttek ki magáról – folytatja Beácska, megint kicsit zizegtetve a papírt – : maga alapvetően introvertált ember. Ez röviden azt jelenti, zárkózott – Bencére pillant. – Fontosak Önnek az olyan emberi értékek, mint a szeretet, tisztesség, becsület, hűség. Munkájában állhatatos, kitartó tud lenni. Roppant figyelmes, segítőkész, fogékony mások érzéseire, problémáira. Mindez – néz föl megint Beácska – nagyon szép, és nagyon fontos dolog.

A termetes asszonyság egyetértően ingatja a fejét, Beácska mondja tovább:

– Azonban vannak olyan tényezők is, amelyek a mi számunkra, egész pontosan, az Ön által megpályázott állás tekintetében sajnos negatívan hatnak. Eredményei alapján Ön túlságosan álmodozó típus, könnyen befolyásolható, nem elég karakán. Bizonyos kérdésekben inkább másoktól várja a döntést, ahelyett, hogy maga oldaná meg a problémát. Ugyanakkor, éppen zárkózottsága miatt, nehezen teremt kapcsolatot az emberekkel. Befelé forduló, nem képes meggyőzni másokat, még akkor sem, ha tudja, magának van igaza.

Beácska leteszi a tesztlapot.

– Látja – mondja szelíden –, tényleg érdemes megíratni ezt a valamit.

– Nézze – teszi hozzá a termetes asszonyság –, ez nemcsak miattunk van. A maga érdeke is, hogy tudja, mire vállalkozhat, mi az, amihez adottsága, tehetsége van, hogy hol tudja az életben leginkább megállni a helyét. Azt hiszem, ezeket nem árt az embernek tudnia magáról.

Bence szaporán bólogat.

Egyre inkább feszül az az izé. Gyűlik benne a genny.

– Mindig ilyen hallgatag? – kérdezi a termetes asszonyság, és nagy kék szemeit Bencére szögezi. Most ő is nagyon szelíd.

– Hát – mondja Bence, és majdnem a füléig húzza föl a vállait.

– Pedig igazán nem kellene. Maga nagyon okos. Ahogy a kolléganőm is mondta, kiváló eredményei vannak. Nem szabad megijednie. Az ember legyen tisztában önmagával. A képességeivel. Tudja, mennyit ér.

Bence bólogat.

– Nem is tudom, mi lenne a jó magának – gondolkodik el a termetes asszonyság. – Nézett már mást is?

– Néztem – nyögi Bence. – Többet is.

– Nna és? – kérdezik azok, majdnem egyszerre.

– Hát… majd eldől… Majd értesítenek.

– Ne várja ki a dolgokat! – javasolja a termetes asszonyság. – Menjen eléjük. Biztos van olyan terület, ahol magára van szükség. Nem gondolkodott még el rajta, mi lenne a maga képességeinek és jellemének a leginkább megfelelő?

– Dehogynem – vágja rá Bence.

– Én azt hiszem – tűnődik el a termetes asszonyság –, olyan munka való magának, ahol le tud ülni egy irodában, mondjuk, a számítógép mellé, és azon nyugodtan dolgozhat reggeltől estig. Azt írja, hogy ügyesen fogalmaz.

Bence bólogat.

– Szóval, nem kell idegeskednie, nincs stressz, satöbbi. Amolyan adminisztratív feladatok ezek. Jelentéseket írhat, kimutatásokat végezhet és így tovább. De – a termetes asszonyság fölemeli a mutatóujját – egy cég életében természetesen ezek is roppant fontosak.

Beácska egymás tetejére teszi a papírokat.

– A helyzet az, hogy mi nem ilyen munkára keresünk embert – jelenti ki. – Nálunk állandó a nyüzsgés, a rohanás, folyamatosan csengenek a telefonok, látta odalent, amíg rám várt, hogy egyfolytában érkeznek az ügyfelek, akikkel tárgyalnunk kell, meg kell hallgatnunk az elképzeléseiket, összevetni azokat a mieinkkel, egyezkedünk, olykor pattanásig feszült légkörben… Ide tényleg kötélidegek kellenek. Az ember itt állandó kihívásokkal áll szemben, amelyeknek, sajnos, vagy nem sajnos, meg kell felelnie.

Beácska ültében kihúzza magát, Bence csak most fedezi föl a melle formáit.

– Ne haragudjon, de hát minek is áltatnánk magát?

Az asztal túloldalán mindketten fölállnak, és Bence is föláll.

– Köszönjük, hogy befáradt – nyújtja a kezét Beácska.

Bence a poharat nézi, azon tűnődik, megigya-e az ásványvizet, mert még bele sem kortyolt. Aztán kezet ráz Beácskával, és a termetes asszonysággal is.

A folyosóra nyíló ajtóig kísérik.

– Viszontlátásra – hangzik el egymás után háromszor.

Bence az órájára pillant: simán eléri a buszt.

“Az istenit – gondolja. – Remélem, nem kell majd fölvágni?!..”{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top