Archív

A konyha tündérei

konyhatunderIsmerem.

Úgy ismerem, mint a tenyeremet.

Mondhatnám azt is, úgy, mint a rossz pénzt. De gondolva arra, hogy egyszer még az ő kezébe is kerülhet ez az írás, a tenyérváltozatnál maradok.

Tudom, hogy mindig nagyon vár haza. Mindenkinél jobban vár.

Bár legfeljebb két hetet töltök távol a családi otthontól, anya mégis úgy készül a hazaérkezésemre, mintha évek óta nem látott volna.

Készül. A kedvemre főz, a kedvemre süt. És ha a boltban vett csemege nemcsak az én kedvencem, hanem az egész családé, akkor azt úgy őrzi nekem, mint egy anyatigris.

 

Amikor meghallja a közeledő autó hangját, akkor odasiet az ablakhoz, hogy azonosítsa. Ellenőrzi azt is, hogy a bátyám mellett én ülök-e az anyósülésen.

Látom, ahogy ágaskodik az ablakban, hogy mindent jól lásson.

Mikor nyitom az ajtót, és belépek, ő már az asztalnál ül orrára tolt olvasószemüveggel. Elmélyülten. Keresztrejtvényt fejt. Aztán, mint akit váratlanul ért az érkezésem, hirtelen felkapja a fejét. Leveszi a szemüvegét, és az öröm mosolyát rosszul rejtegetve odajön, hogy puszit adjon.

A puszi elé azonban beékeli, hogy, milyen kócos a hajam, hogy megint fogytam, vagy, hogy nem kéne mindig feketében járnom.

(Attól függően veszem támadásnak a szavait, hogy volt-e ülőhelyem a vonaton vagy sem. Ha nem volt, akkor azonnal felcsattanok. Ha volt, akkor türelemmel és gyermeki alázattal fogadom a szülői aggódást. Most volt helyem.)

Leengedem vállamról az utazótáskát. Leveszem a kabátomat, vállfára teszem. Vagy nem teszem, és vállalom, hogy anya később részletesen elmondja, hol a kabát helye.

Aztán leülök az asztalhoz.

Már mikor beléptem, éreztem a krumplispogácsa meleg illatát. Bár nem vagyok éhes, hagyom kiszolgálni magam.

Késő van. Jól laktam. Elmegyek fürdeni. Tudom, hogy az én fürdőlepedőm nem lóg a helyén a többi között. Anya azt mindig kimossa, ahogy elmegyek, és beteszi a szekrénybe. Ott van most is.

Megengedem a fürdővizet, és beleülök. Mikor megunom a dagonyát, kikiabálok anyának, hozza be a fürdőlepedőmet. Perlekedik, mint mindig. Aztán behozza. Mint mindig.

Másnap kitalálom, hogy ennék egy kis mákospitét. Nem szeret sütni. Most viszont tudom, hogy sütne nekem, nekem a régen látott kislányának. Kihasználom a helyzetet.

– Süthetünk – mondja.

„Süthetünk”. Mi, együtt.

Néhány évvel ezelőtt még lemondtam volna a mákospitéről. Nem szerettem vele együtt sütni.

Mert az ő konyhájában mindennek meg van a maga helye, a maga ideje. És én sosem tudtam, melyik poharat szokta, melyiket kell a tej és a liszt kimérésére használni. Nem tudtam, hogy mekkorára szokta, hogy mekkorára kell kiszaggatni a tésztát.

Na de most!

Hiszen most már felnőtt nő vagyok. Nő, aki maga is elboldogul a konyhában. Nő, aki egyedül is meg tud sütni egy süteményt, akinek már nincs szüksége az állandó felügyeletre.

Bemegyek a spájzba. Összeszedem a hozzávalókat és az edényeket. Büszkén kirakom őket a konyhaasztalra. Aztán várom anyát.

Bejön a konyhába.

Megáll.

Az alsó száját harapdálva nézi az általam összehordott edényhalmot. Leltároz. Aztán míg én a mákot darálom, észrevétlenül fordul egyet-kettőt a kamra és a konyhaasztal között. Néhány edényt másikra cserél.

Már a tésztát gyúrom.

Anya sodrófájával. Lisztezek, nyújtok.

Érzem magamon a tekintetét.

Nem törődöm vele. Majd meglátja, hogy jó lesz.

De ő tudja, hogy nem lesz jó. Már kivenné kezemből a sodrófát.

Én viszont nem adom, csak sodrok.

Meg kell mondania, meg kell mondania, hogy ez így nem jó.

Megmondja:

– Nem egyenesen van a tészta a gyúródeszkán.

Nem érdekel. Ha belegebedek, ha ő is belegebed, akkor is kinyújtom ezt a tésztadarabot.

Kinyújtottam.

Szerinte nem elég nagy. Mérjem meg, hogy akkora-e, mint a tepsi.

Túlzásnak tartom a matematikázást egy mákospiténél, de mérek.

– Elég nagy – vágom oda.

– Agyonlisztezted.

Elegem van. Nyújtsa ki ő a másik tésztadarabot!

Addig én főzöm a mákot.

Fogaival felhúzza pulcsijának az ujját. Nagy mozdulatokkal belisztezi a kezét, aztán a sodrófát, majd a deszkát. Vagy fél óráig gyúrja még a tésztát, amit én már készre gyúrtam. Aztán odacsapja a deszkára, és gyors, lendületes sodrófa hengergetéssel már nyújt is.

Én közben keverem a mákot.

Nem nézek rá.

Nehogy már azt higgye, hogy senki nem tud tésztát nyújtani, csak ő!

Nehogy azt higgye, hogy én tátott szájjal csodálom az ő szakértelmét! Húsz éve háziasszony. Nem nagy teljesítmény ennyi idő alatt megtanulni a tésztanyújtást.

Nem nézek oda.

Látom a szemem sarkából, hogy percek alatt pontosan tepsiméretű téglalapot formált a tésztából.

Közben én mellé keverem a mákot. Kifordul egy kicsit a lábosból, és végigfolyik az oldalán.

Megpróbálom észrevétlenül visszakotorni a fekete pépet.

Nem sikerül. Észreveszi. Idegesen csóválja a fejét: hogy én még a mákot sem tudom rendesen keverni, hogy csak mindent összekoszolok. Haragszik az ügyetlenségemre, és a fejemre is olvassa minden tehetségtelenségemet.

Nem értem, miért fontosabb, hogy egy mákszem se kerüljön rossz helyre, mint az, hogy mindketten örömünket leljük a sütésben.

Nem értem, miért nem tudunk együtt nevetni az én konyhai esetlenségeimen, hogy miért kell ezeket úgy felfogni, mint bűnöket, melyeket ember a konyhában el nem követhet.

Nem értem az egészet!

Ott hagyom a mákot. Ott hagyom anyát is. Fejezze be egyedül, amit egyedül is kellett volna elkezdenie! Aztán majd egye is meg, amit sütött!

Egyedül.

Bemérgedek.

Egész hétvégén nem szólok hozzá. Érezze csak, hogy hibázott.

Hagyom, hogy induláskor gyors búcsúpuszit nyomjon az arcomra, de még a vonaton is megbántott vagyok. Elhatározom, hogy másnap meghívom egy barátomat, és túrótortát fogunk sütni. Tanút akarok, aki látja, hogy igenis megtalálom a helyem a konyhában.

Tanút, aki soha még egy szendvicset sem csinált magának egyedül.

Tanút, aki nem látja majd, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy kell, aki csak azt látja majd, hogy mennyivel otthonosabban mozgok a konyhában, mint ő.

Tamást hívom meg. Tamás jóindulatú, sokat nevet. És tudom, akkor is azt mondaná, hogy szép és finom a tortám, ha se szép, se finom nem lenne.

De elsősorban nem azt akarom bebizonyítani, hogy tudok sütni, hanem azt, hogy velem sütni öröm. Hogy velem a sütés remek szórakozás. Hogy a sütés lényege nem a végeredmény, hanem maga a folyamat.

Az együttsütés öröme.

Az együttsütés!

Tamással elmegyünk a boltba. Megvesszük a

hozzávalókat. Közben nagyokat nevetünk. Mérleg az albérletben nincs, hát szemre mérünk mindent. Nem törődünk egy-egy plusz dekával. Minden megy, mint a karikacsapás.

Elosztom a feladatokat. Tamásra csak olyat bízok, amiről tudom, hogy meg tudja csinálni.

Tepsit vajaz.

Bizonytalankodik, segítek neki.

Feltör két tojást, de szétválasztani már nem tudja őket.

Átveszem a feladatot.

A tészta megsült.

Kiveszi a sütőből. Félbevágja. Elrontja, de én helyre hozom.

A túrótöltelék nem keményedett meg. Ki kell önteni.

Megkérem Tamást, menjen le a boltba, hozzon másik túrót és másik pudingport. Aztán eszembe jut, hogy nem fogja tudni, milyen pudingport kell hozni, a túró szavatosságát meg majd nem nézi meg. Utána futok. Utolérem, együtt vásárolunk.

Beleöntjük a töltelékhez valókat egy edénybe.

Tamásra bízom a hozzávalók összekeverését. Lassan kever. És nem is jó irányba.

Nem bírom nézni.

Elveszem tőle.

Neki áll felverni a tojásfehérjéket. De mindig kiemeli a keverőlapátokat a habból, már az egész mosogatót körbelocsogtatta. Inkább majd én felverem.

Ő csak üljön, pihenjen.

Lefektetem az alsó tortalapot. Rákenem a túrótölteléket. Az edény falára kifolyt töltelék összekeni a kezemet.

Ha Tamás kicsit jobban figyelt volna…

Felteszem az utolsó tortalapot.

Már csak a díszítés van hátra.

– De ügyes vagy! – mondja Tamás.

– Ügyesek vagyunk! – helyesbítek, és türelmetlenül kikapom kezéből a fehérhabos zacskót, nehogy mindent összekenjen vele.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top