Mire a mese véget ért, én biz’ úgy éreztem magam, mintha egész nyáron ama furcsa nevű rókával hordtam volna a téglát. A szalmakalapos úr türelmesen kivárta, míg megtörlöm a homlokom, s szóhoz jutok.
– A meséd titka valóban nem rejtőzött túl mélyre, mégis alaposan megizzasztott. Így hangzik: nem biztos, hogy az a bolond, aki első látásra annak tűnik.
Nagyapám a tűz túlfeléről tán’ valami dicséretfélét akart mondani, de a kilencedik égből pottyant megelőzte őt.
– Furmányos egy unokaféle vagy, meg kell hagyni.
Reá néztem, s mindjárt láttam, hogy a ruháját rozsdabarna falevelekből varrták. Ráncos arca volt különben, de a szava fürgén pattogott, mint a felriasztott szöcske. Nem is húzta-nyúzta az idő istrángját, mindjárt belevágott a maga történetébe…
ÖRÖK ALMÁSKERT
Egyet mondok, de az kerek…
Történt egyszer, hogy a falu főterén álló öreg almafa kiszáradt. Vén törzse már rég odvas volt, reccsenő ágai nehezen bírták saját súlyukat, s évről évre kevesebb gyümölcsöt teremtek. Végül eljött az a gyászos tavasz, mikor a fa nem kelt többé életre.
A falu lakói mind összeszaladtak a rettenetes hírre, s körbeállták a levele fosztott szegényt. Óvatosan érintették ráncos bőrét, tenyérrel simították földből előbukkanó gyökereit. Remélték, hogy tán’ felfedeznek egyetlen árvácska almavirágot, picinyke zöld hajtást, ami arról vallana: csekélyke élet mégis maradt benne. Végül azonban a polgármester nagy hangon szólt:
– Nincs más, emberek: ki kell vágni a fát, hiszen elcsúfítja a főterünket!
Lett erre iszonyú háborgás, siránkozás, mert a vén almafa sok esztendőn át díszlett a falu közepén.
– Nem tehetünk ilyen rútságot! – kiabálták sokan. – Ez az öreg fa éltében hű volt hozzánk; árnyat adott a felnőtteknek, édes gyümölcsöt a gyerekeknek, lakhelyet a madaraknak. Holtában miként is emelhetnénk rá fejszét?
Ekkor előlépett a tömegből a legvénebb lakos, ősz hajú öreg, akiről mindenki tudta, hogy garabonciás, vagyis bűvös természetű ember.
– Létezik egy hely… – mondta ő – …hová minden fa mehet, mikor kitelt az ideje itt, a földön. Csudás, varázsos, titokzatos kert, ahol elszáradt, meghasadt, holt testvéreit várja az Isteni Fa, hogy ott örökkön-örökké zöldeljenek tovább. Akarjátok-e, hogy oda küldjem a mi kedves almafánkat?
– Babonaság! – süvöltötte a polgármester, de a férfiak öklüket szorítva, az asszonyok és gyerekek fogukat csikorítva néztek rá, hát jobbnak látta elsunnyogni. Ezután a vén garabonciás koppantott a varázsbotjával, mire az almafa szempillantás alatt zöld lombhajat, piros almákat növesztett. A falu népe még utoljára elgyönyörködhetett fennséges szépségében, majd az idő görbítette fa huss, eltűnt.
Azt mondják: rátalálhatsz, ha valaha megleled az Örök Almáskertet, hol a tegnap és a holnap békén szunnyadnak az ágak sűrűjében.
Folyt. köv.
