Archív

Hegymenetben 3.

atyk_a_fkapu_elttA szombati moziba el kell menni, mert szombaton van a mozi, vasárnap van a mise.

Hétközben tévézni lehet, ha ki van írva a műsor a táblára. Néha megnézzük a Híradót, becsücsülünk Dezsővel vagy Csúzyval a negyedikesek közé; nekik javasolt a tájékozódás, ha majd a felvételin kérdezik, hogy melyik testvéri szocialista országban tett látogatást a legutóbbi Lázár György, meg tudjanak mukkani.

 

A sorozatokat nézzük, rögtön elsőben a Gyökereket, onnan tudtuk, ki az a Kuntakinte; aztán a Nem kell mindig kaviárt vagy a Zokogó majom című magyar filmet. A sorozatok azért jók, mert kicsit beosztják a hetet, lehet várni a kedd vagy szerda estét, és ha nincs pótstúdium, nem kell sokat töprengeni rajta, mi legyen az első csengetésig.

De a mozi más. A mozi már otthon is más volt, mint családi tévézés; a szabadság egy bizonyos grádicsa, a választás bizonyossága, a jegyvásárlás félig felnőtté avató mozdulatai, majd a sötét, ahol akár elveszettnek is érezhettem volna magamat, pedig dehogy: saját magam végső kiteljesedéseként éltem meg, hogy a külön angolról lógva tekintek meg egy filmet, ami ráadásul tizenhat éven felülieknek való.

Arnold atya a mozis, ő rendeli a filmeket, ő vetít. A Teleki-terembe sokan férnek be, és majdnem minden szombaton tele van. Ezért nem is baj, hogy csak egy vetítőgép van, és a tekercsek végén, cseréléskor felkapcsolják a villanyt, szellőztetünk, mint órák között a szünetben. Három-négy tekercs egy film.

Majdnem mindegy, milyen film érkezik a vonattal a nagy, fekete, ütött-kopott fémládákban – meg kell nézni. A jegy tíz forint, nem számít. Egyes filmeket megelőz a híre, a Hairt, a Konvojt vagy a Krémer kontra Krémert mindenki látni akarja, ezekből dupla vetítést tartanak. Akad, aki kétszer nézi meg. Máskor fogalmunk sincs, mire ülünk be, nézzük, amit kapunk, csak jobb lehet, mint a hálóban nyűglődni. Még mindig meg lehet lógni valamelyik szünetben egy utolsó bagóra, ha nagyon rémes.

Arnold atya néha tart egy kis bevezetőt, amiből nem sokat értünk. De azt igen, amikor A kettévált menyezet vetítése előtt felhívja a figyelmünket, hogy “képileg merészen fogalmazott jelenetek” lesznek a filmben (máris kuncogás), és reméli, folytatta erre emeltebb hangon, hogy megfelelő komolysággal fogunk viselkedni (még kuncogás), Különben befejezzük a filmet, picinyem!, zárta vészjóslóan a mondandóját.

Úgyhogy nagyon komolyan tekintettük meg a jeles kortárs magyar alkotást, csak amikor Makk Károly neve elhangzott, akkor súgta oda Csúzy, Találkozás a fityma alatt.

Kétségtelen, a legnagyobb sikere a Keresztapának volt. Ez is kétszer ment, és utána a fél osztály maffiásat játszott hetekig. Tomory lett a Don Corleone, Békés a Don Vincenzo, és minden szíre-szóra géppisztoly sorozatokat imitáltunk, mint az ügyes-bajos dolgok méltó és legkézenfekvőbb megoldását. Deziré atya is kapott a hátába jónéhány golyósorozatot, amikor magas, kissé hajlott alakjával előttünk vonult a folyosón.

Csúzy és Kizó találta ki, hogy beöltöznek teljesen feketébe, mint két vérbeli bérgyilkos. Vicsek és Békés lettek a segédeik. A jelenetet előre megkoreografálták, majd következett a nagy vonulás. Mind a négyen beöltöztek: fekete ing, fekete öltöny, fekete cipő és fekete kesztyű. Fekete nagyszemüveg, természetesen. Csúzynál és Kizónál fekete aktatáska. Mögöttük két hű emberük. És akkor elindultak. A négy fekete alak lassú, méltóságteljes léptekkel haladt az udvaron. Ketten elöl rezzenéstelen arccal, mereven előre nézve, embereik fürkészve, lesve, honnan támadhat az ellenség, a kollégium melyik ablaka mögött bújnak a Tataglia-család bérencei. A csoportosuló turisták csak bámultak, hirtelen elvonta a figyelmüket a jelenés a római kövekről.

A menet lassan haladt kifelé a nagykapun. Hát ezek meg?, hallatszott több felöl is. Tisztes távolból követtük őket, fuldokolva a röhögéstől. Lajos bácsi, a portás nem is állta meg, hogy oda ne kiáltson, Zolikám, ez meg mi a szakrament?, szegezte a kérdést Csúzynak, akit felismert a fekete inkognitó ellenére. De válasz nem jött, a négy férfiú kivonult a kapun, egyenesen az ajándékbolt irányába. Odaérve megálltak a kis terasz egyik asztalánál, mereven. Mögöttük embereik. Az aktatáskákat az asztalra fektették. Szertartásosan leültek. Az embereik természetesen állva maradtak.

Körben a lézengő turisták értetlenkedve nézték a szokatlan jelenetet. Volt, aki tudni vélte: filmet forgatnak.

Aztán, ahogy Don Corleone tette volna, Csúzy jobb mutatóujjával megvakarta az arcát, odaintette Vicseket. Kólát, rendelkezett fojtott hangon. Kétségtelen, hogy jobban hangzott volna a Viszkit, de hát mindent nekik sem lehetett. Kólát!, harsogta aztán a két fegyverhordó, és egy pillanat múlva ott állt az asztalon a két kóla. A testőrök töltöttek, mire Csúzy és Kizó bólintott, és lassú, megfontolt mozdulatokkal a szájukhoz emelték a poharat. Ittak egy kortyot. Megint mereven ültek, majd megint bólintottak. Ekkor húzták magukhoz kesztyűs kezükkel a két fekete táskát. Felpattintották a fedelét. És itt jött a nagy végkifejlet, hiszen géppisztoly vagy dollárkötegek helyett kockás vászonszalvétát, kolbászt, kenyeret vettek elő, és a táskákon megterítve, a fekete napszemüveget a homlokukra tolva jóízűen elkezdtek falatozni.

Nem kell tökéletesebb mozi, ha egy film ilyesmikre képes.

* * *

Haza-szeretet: az otthoni megérkezéseknek is lassan kialakult a maga koreográfiája.

Kezdődött a busz-úttal. A szünidő előtti utolsó, hazautazós napon, a rövidített órák után, tizenegy tájban felkászálódtunk a nagykapu előtti keresztnél a 19. sz. Volán dohogó Ikaruszára, ami a hosszabbik, kerülő úton vitt le a hegyről. A falu elszórt házai bújtak meg a dűlök mentén, itt is előszaladt egy-egy szabadon kószáló, acsargó kutya. A faluban is szálltak fel néhányan, aztán Écsen és Nyúlon is. Ha úgy ültem, a menetiránynak háttal, láthattam, hogyan válik a hegy egyre kisebbé, miképp oldódik fel a párában, a ködben az apátság. De akkor is meg tudtam volna mutatni, melyik az én hálóm ablaka.

Beértünk Győrbe. Én már hazaértem, míg a többiek átszálhattak a vonatra, zörtykölődhettek tovább, esetleg újabb átszállásokkal; akadt nem egy ember, aki csak késő este toppant be a messzi szülői házba.

Szemléltem a győri utcákat, az ismerős helyeket; az új kórházépületet, ahol apám dolgozott, az Erzsébet ligetet, ahol a biciklis tanpályán valaha, ezer éve, sokat tekertem; végiggurultunk a Bartók Bélán, el a régi suli előtt, a Kisduna áruház előtt, az állomás kerítése mellett, majd a Halgödör előtt. Ez már a Zrínyi utca volt, látszott a házunk, az a masszív, de csúnya, szürke színű sarokház, aminek földszintjén működött egy tejivó, a másik, Hunyadi utcai frontján, az alagsorban pedig Veres úr villanyszerelő műhelye, sokszor vittem hozzá apró-cseprő javítanivalót, hajszárítót, kávéfőzőt.

Aztán bekanyarodtunk a szovjet laktanyával szemközti buszpályaduvarra, és kiömlött a nép a buszból.

Csak át kell vágjak az úttesten, és otthon vagyok.

A kapu vaskos kilincse, a lépcsőházat kissé sejtelmessé és kísértetiessé tévő lila csempe. A postaládák, a kis beugró, ahol a biciklimet szoktam tartani. Mikor – hát régen. Amikor még itt laktam. Elhaladok Jámborék és Kovácsék ajtaja előtt, a lépcsőházi ablakon kilesek az udvarra. Itt semmi sem változott legutóbbi látogatásom óta. Imre bácsi szereli a kismotorját; Imre bácsi valaha válogatott focista volt, de mindig csak B-keret, Puskásék miatt nem fért be a nagycsapatba. Most motort szerel guggolva, leterített rongyra rakja a Riga olajos alkatrészeit, közben cigizik. Felesége, Pöttyös néni (sose tudtam meg a valódi nevét) megjárta valamelyik koncentrációs tábort, éjjel nem tud aludni. Amikor öcsémmel egyszer hajnalban osontunk lefelé a lépcsőn horgászni, Pöttyös néni rettegve lesett ki az ajtón, Ja, csak ti vagytok azok…?

Ez is rettentő régen volt, legalább két éve.

Aztán csöngetek, három rövid, a családi jel. És megérkezem. Később, harmadiktól immár ketten érkezünk meg a nagyobbik öcsémmel.

Megérkezni mindig jó. Mindenki örül, mintha világkörüli útról tértem volna meg, holott lehet, hogy előző vasárnap láttuk egymást. De az akkor is más. Mert ott a hegyen másutt vagyunk. Illetve ők vannak másutt, én meg otthon, annak kell érezzem, ha egyszer ott élek.

Itt a család lakik. Anyám a konyhából jön elő kötényben, süt-főz, jó esély van rá, hogy rakott káposzta készül, netán csigarétes, mert azt nagyon szeretem. Kisebbik öcsém ront elő a szobából, különösen bensőséges a kapcsolatunk, idétlen nevekkel szoktam illetni, Iljicsemnek és Kuzmicsomnak hívom, előbb csak viccből, aztán rajta is ragad. És megjelenik apám is, ott hagyja a tévét a síugrással, máskor a nagyszobát, ahol valami tudományos munkát gépel vagy diákat keretez, betűsablonnal ír.

Lerakom a cuccom, némi szennyest hoztam magammal, esetleg néhány tankönyvet.

Apám azt mondja, menjek, mossak kezet, aztán beszélgessünk kicsit. Ebből afféle rituálé lesz. Ugyan legszívesebben a konyhába telepednék le rögvest, vagy az öcsémet csiklandoznám-borzolnám kicsit, de belátom, apámra is tekintettel kell lennem. Szeretne elbeszélgetni, megvitatni a “dolgokat” a legnagyobb fiával.

Kezet mosok, ahogy azt kell, és bemegyek hozzá a sarokszobába, ami egyben a szalon. Ezek a beszélgetések témájukat tekintve majdnem ugyanolyanok, mint amiket kint, a kollégiumban folytatunk, amikor ők jönnek látogatóba. De mégis más. A bútorok, a bútorok szaga, a minden porcikájukban ismert tárgyak teszik mássá. Eszembe jut: ez az igazi gyónás, amit amúgy elszabotálok, apámnak elmondani, idehaza, hogy mi a helyzet. Igaz, sok tétje nincs, mert most nem fenyeget, hogy egyszer csak betoppan Deziré atya, és még a gyónásomat is meghazudtolja vagy legalábbis más megvilágításba helyezi. Apám tanácsokkal lát el, hogy igyekezzek, legalább azt tanuljam odafigyelve, lelkesen, ami megy, ami érdekel. Felemlegetődik, hogy én nem tudok elmenni majd vagont rakodni, ha rossz lesz a bizonyítványom, mit fogok csinálni, újból elhangzik, hogy mehetek majd órásnak vagy a postára bélyeget nyálazni.

Ha semmi hajmeresztőről nem számolok be, akkor inkább anekdotázunk kicsit. Melyik atya mit csinál, hogy megy az idegenvezetés, egy-két osztálytárs kerül terítékre. Néhány otthoni hír, nagyanyám állapota. Apám ritkán beszél a saját munkájáról, inkább csak azt tudom meg, hogy nem könnyű, mindennek megy fel az ára, amit értünk kell fizetni az ellátásra, az is egyre több. Nem hagsúlyozza mindig, de benne van a mondandójában, hogy illendő lenne jobban megbecsülnöm magam.

Aztán anyám jelenti, hogy ebéd, és ezzel az apai gyónásnak vége van.

Majdnem úgy élek attól fogva otthon, mint valaha. Régi ágyamban alszom, többnyire mindennek tudom a helyét, ismerem a szabályokat. De alapvetően vendég vagyok. A megérkezés pillanatától fogva ki van mérve az itt eltöltendő idő, az első éjszakával eggyel csökken a napok száma, minden nap arra gondolok, még mennyi van vissza, mikor megyek majd. Mikor mehetek.

Járom Győrt, automatikusan mozgok, biciklire pattanva érek el a belvárosba, a megyei könyvtárba, egy-egy régi haverhoz. Beszélgetünk, röhigcsélünk, de inkább csak a régi dolgokon. Megkérdik, mikor megyek vissza, és én megmondom, mikor.

Esténként Monopolyzunk, marokkózunk, Sport am Montagot és Derricket nézünk, mert szép dolog, hogy együtt a család, ki kell használni az alkalmat; anyám süt még töltött dagadót, almás pitét. Utolsó nap csirkét, hogy vihessek belőle.

Ez a bizonyos nap olyan álomszerű. Igazság szerint már nem itt vagyok, csupán egy tünemény, aki még mindig a lakásban bolyong, pakolászik, keres egy bizonyos könyvet, bicskát, inget. Minden készen áll, aztán megebédelünk. Ez az ebéd más, mint az érkezési. Az mégis csak a kezdete valaminek, az ízek a várakozás után úgy omlanak el a szájban, hogy ha nem is mondja ki senki, de érezzük: igen, megérte. Milyen finom. Itt van – itt vagyok.

Az utolsó ebéd elkerülhetetlen, de szinte felesleges. Mint amin túl kell esni, mert valamelyik ebéd úgyis az utolsó lesz. De már nincs itt – nem vagyok itt. Elhangzanak mondatok, óvó intések, kérlelő fenyegetések.

A buszhoz lekísér a család, ezt kell még túlélni. Senkinek nincsenek ott a szülei, testvérei; az ismerősök messziről érkeztek, utaznak reggel óta, ők úgy gondolnak erre az utolsó háromnegyed órára, mint egy könnyed, levezető gyakorlatra. Megpuszilom apámat, anyámat, megborzolom kisebbik öcsém fejét. Aztán beállok az első ajtónál gyűlő sorba, ha furakszom, tán lesz még ülőhely is; ha nem, majd Nyúlnál. Anyámék nem várják meg a busz indulását, hiszen már elbúcsúztunk. Amikor kipöfögünk a buszállásból, már alkonyodik, aztán az út során teljesen besötétül.

Messziről látni a távoli fénypöttyöket a magasban, és ahogy közeledünk, egyre inkább felismerhető, melyik fény hová tartozik. Néhányan már biztos ott vannak, ég a villany a hálóban. Amikor a keresztnél kiszállunk a buszból, a fekete épületből a fülünkbe kúszik a félreérthetetlen zsivaj: itt vagyunk, szép lassan mindenki visszatért a helyére. Van ebben valami megnyugtató.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top