Archív

A győzelem

bicikliHúgként láttam meg a napvilágot.

Ezt szörnyű csapásként éltem meg.

Elhatároztam hát, hogy mindenképpen lefaragok abból az egy évből, mely a bátyám és köztem lábatlankodik.

Hogy kerül, amibe kerül, a bátyám fölé kerekedem.

 

Már akkor is tudtam, hogy nem a születési dátum a kor egyetlen meghatározója. Hanem a magasság, az okosság, az erő, a viselkedés.

Nos akárhogy próbálkoztam, magasságban nem tudtam lehagyni a bátyámat.

Viszont itt volt a másik három tényező. Minden energiámat ezek fejlesztésébe fektettem.

Főleg azokban a dolgokban akartam kiemelkedőt teljesíteni, melyek a bátyámnak nem mentek jól. Ilyen volt a fejenállás.

Előbb tudtam fejen állni, mint menni.

Eldöntöttem azt is, hogy mindent megeszek, amit a bátyám nem. Merthogy vele ezen a téren is „gond” volt. Soványka is volt és válogatós is. Bezzeg én! Én is soványka voltam. Viszont, amit a bátyám a tányér szélén hagyott, azt én mind megettem. Ennek persze az volt az ára, hogy a saját tányérom csak elvétve volt üres.

A porcogót. A porcogót például mindig megettem. És széles vigyorral, diadalittasan néztem, ahogy a bátyámat még a hideg is kirázza, amikor ropogtatok. Persze én is irtóztam a porcogótól. Ma elég rágondolnom, máris kiver a víz. De tudtam, hogy a porcogóevés egyértelmű bizonyítéka annak, ki a jobb.

Ott, ahol nem tudtam minőségi győzelmet aratni, ott mennyiségit arattam.

Így, lehet, hogy később mondtam ki az első szavakat, mint a bátyám, folyamatosan kotyogtam. Pöszén és idegen fülek számára talán érthetetlenül, de folyékonyan.

És hát ugye, ez a lényeg.

Az óvoda fordulópontot jelentett.

Ragaszkodott ugyanis a kor szerinti csoportosításhoz. Dacos lettem. De leginkább magányos, bátynélküli, árva, becsapott, elhagyott.

Az óvodában megbénultam, megsüketültem, megvakultam. Semmilyen ingerre nem reagáltam. Egyhelyben ültem, és senkihez sem szóltam. Néhány hónap múlva az óvónők beteges passzivitásom miatt behívták a szüleimet. Ők persze tudták, mi a baj. Addig könyörögtek az óvoda vezetőjének, míg egy szintfelmérő vizsga után mehettem a bátyám után a középsőbe.

Sajnos az iskolakezdés ügyében nem tudtam intézkedni. Viszont elhatároztam, hogy együtt tanulok, együtt haladok a bátyámmal. Az asztalaink egymással szembe voltak fordítva. Amikor ő írt, én is írtam. Így tanultam meg fejjel lefelé, jobbról balra írni. Mikor aztán én is iskolába kerültem, ez okozott némi gondot. Tanáraim nem nagyon nézték jó szemmel, hogy kombináltam a tükörírást a normális írással.

A fenti példák jól mutatják, hogy a bátyámat mindenben sikerült felülmúlnom.

Egyetlen dolgot kivéve.

Egyik karácsonyra a bátyám gyönyörű kék biciklit kapott.

Ahogy tavaszodott kivitte az udvarra, és elkezdett biciklizni tanulni. Csak úgy magától. Esett- kelt, de már aznap magától tekert, anélkül, hogy egyszer is letette volna a lábát. Nekem akkoriban egy citromsárga triciklim volt. Ezzel követtem a bátyámat, de nem nagyon tudtam tartani az iramot. Sokkal kisebbek voltak a kerekei, mint a bátyám kék biciklijének, egyszerűen lehetetlenség volt olyan gyorsan tekerni, hogy utolérjem.

Így, amikor senki sem figyelt, időnként elkötöttem a fal mellé támasztott kék biciklit. No a festék nagy része ezen alkalmakkor ugrott le a vázról.

Eleinte nem löktem el magam a faltól. Csak felmásztam a nyeregbe, és mindennap abban reménykedtem, nőttem annyit az éjszaka, hogy már eléri a lábam a pedált. De nem. Eluntam az álló biciklit. Egyik nap hát elrúgtam magam a faltól, gondoltam, csak lesz valami.

Másnap, kötésekkel a térdemen, a könyökömön és az orromon, új módszerrel próbálkoztam.

Kétszer döntöttem magamra a biciklit.

Fel kellett adnom.

Tudtam, hogy várnom kell, hogy egyelőre be kell érnem a triciklivel.

De azért mindennap megpróbáltam, elérik-e már a lábaim a pedált.

Körülbelül egy év múlva érték el. A bátyám felsegített a nyeregbe, aztán tolt, és közben biciklizési tanácsokkal látott el. Már vagy egy fél órája próbálkoztam, de mindig esés lett a vége. Megalázó volt. A bátyám is elfáradt, már csak messziről kiabálta: gyere, hozd vissza, próbáld meg még egyszer.

Még egyszer… Micsoda dolog, hogy valami nem megy nekem azonnal?! Kétségbeesett, ideges, erőszakos és megszállott lettem. A bátyám már rég elment játszani, én pedig felültem, tekertem, estem. Csöpögött rólam a verejték, és egyre vadabbul tapostam a pedálokat. Hiába.

Beesteledett. A kudarc nem hagyott aludni. Másnap korán keltem. Reggeli nélkül rohantam az ütött-kopott biciklihez. Tegnap a füvön gyakoroltam. Talán az lehetett a baj. Kivittem a biciklit, a házunkat és a derékig érő csalánerdőt elválasztó aszfaltútra. Felültem, tekertem, estem. Felültem, tekertem, tekertem és mintha idegen kezek vették volna át az irányítást, behajtottam a csalánerdő közepébe. Ja, elfelejtettem mondani, forró nyár volt. Így a csalán csak ott nem kóstolt meg, ahol fürdőnadrág takarta a testemet. Felhólyagzott bőrrel mentem be a házba, és sírtam el minden bánatomat anyámnak. Majd szétvetett a méreg. Utáltam a biciklit. Nagyon utáltam. Nem is bírtam tíz percnél tovább a távollétét. Hólyagos testtel, könnyes arccal mentem ki hozzá, hogy megbüntessem, amiért ledobott. Felültem rá, és tekerni kezdtem. És tekertem és kormányoztam és nem estem el.

Így tanultam meg biciklizni.

Másnap már kihívtam a bátyámat egy gyorsasági versenyre.

Hogy ki nyert?

Arra már nem emlékszem.

De gondolom én.

Előbb vagy utóbb… így kellett lennie.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top