Archív

Hegymenetben 2.

ph-1942Zoli bácsi tornaórái is kirándulások voltak valamiképp. Zoli bácsi nem volt szerzetes, hanem “civil”, feleséggel (a metektnárnőnk), három lánnyal. De mindez mintha mellékes körülmény lett volna, mert Zoli bácsi ugyanúgy ide tartozott évtizedeken át, mint a legöregebb atyák, mint az Asztrik-szobor vagy mint a bazilika tornya. A tornaóra mégis más volt, mint a többi.

 

Egy kis kiszakadás. Már az átöltözéssel kezdődött. Zoli bácsi ugyanis nem követelt egyen dreszt, hogy kék vagy fekete gatya, trikó – jöhetett mindenki abban, amilye volt. Ami alkalmat adott némi parádézásra, hiszen a sok hétköznapi rövidnadrág és atléta közül kirítt egy-egy jobb darab, pláne, ha “márkás” volt, Puma vagy mindenek csúcsán Adidas. Akinek Adidasa volt, arról lehetett tudni, ha ő nem is, de valakije járt nyugaton; és persze az adidasosok mind nagy sportemberek voltak, elvégre minek Adidas egy fakezűnek-falábúnak. Zoli bácsi ellenben egy dolgot forszírozott, az alsónadrág- és zoknicserét, képes volt rossz pillanataiban ellenőrizni, bősz bulldoggképpel viharzott végig az öltözőn, és beletúrt egy-egy zsákba, ott van-e a csereholmi. Egy idő után mindenki vitt le magával pótszerkót; igaz, akadtak néhányan, akik tényleg zoknit és gatyát cseréltek, érthetetlen módon.

A Zoli bácsi-féle tornaórák elengedhetetlen hozzátartozója volt a mese. Szinte odüsszeuszi léptékben, mert Zoli bácsi az emlékezés hevében – vettük észre lassacskán – már nem annyira a tények, mint a hangulat visszaadását helyezte előtérbe.

Nagy túrázó volt, bajnok síelő és utóbb hegymászó. Történeteinek tárháza kimeríthetetlennek tetszett, bár egy idő után feltűnt, hogy mintha már hallottuk volna, miképp nyerte meg a magyar síbajnokságot a háború utáni nyomorban, ’45-ben vagy ’46-ban egy kerítéslécet a talpára kötve; vagy amikor a Tátrában farkasok támadták meg, pontosan hány, az éhségtől szikrázó szemű fenevadat kergetett szét egyetlen síbottal, mert a másik elveszet; és amikor a Mont Blanc legmeredekebb falán lógtak egy szál kötélen a jeges éjszakában, mennyi hegymászó rettegett ott imádkozva, de ő végül is épségben lehozta őket, megmentvén az életüket.

Ezek a kiselőadások rendszerint valamely fegyelmezési kérdésből indultak el, mert Zoli bácsi szerint a pannonhalmi diák (mindegy melyik évfolyam és hogy az ország melyik sarkából érkezett) trehány gazember, büdös diszó, lógos pernahajder, és mellesleg egy kis nyápic senki, aki sose érné el a menedékházat, amit ő mindig elért, ezért állhat itt előttünk. Szigorú, pattogós hangon kezdődött tehát a mese, valami Ide figyelj, édes, fiam… keretében, és a hósapkás csúcsokon ért véget, borzasztó messze, a francia Alpok vagy a szlovák kőcsipkék szikrázó tájain.

Aztán elbocsátott minket, mehettünk bárhová, ő bevonult a sötétkamrába nagyítani. Esetleg, ha komolyabb meccs következett, a kosarasokkal edzett.

Csak nagy ritkán rendezett valós tornaórát, masírozással, fekvőtámaszozással, korlát- vagy svédszekrény-gyakorlatokkal. Igaz, ilyenkor előhozott egy hosszú nádpálcát, aminek a végén egy piros gumicsődarab fityegett; ezt a segédeszközt Bergmann úrnak nevezte. Bergmann urat a kezében suhogtatta, és egy-egy svédszekrényen fennakadó termetes fenék, vagy a korlátról előrenyúló, nem eléggé spiccelő lábfej noszogatására használta. Közben üvöltött, bőgött, de csöppet sem félelmetesen, inkább mint egy sokat próbált állatidomár, akitől elfogadja az ember, hogy kicsit egzecíroztatja a szerencsétlen kölköket.

Velem sosem tett kivételt. Az első két évben volt a két csípőműtétem, ám ez alig izgatta. Méheském, jelentette ki a kezdetek kezdetén, azt csinálod, amit tudsz, csak ne lazsálj, mert azt utálom. Ha apámékkal nagyritkán összefutott, ál-szigorúan nyilatkozott rólam: nagy gazember, de talán nem reménytelen (felesége a számtanról szólva valószínű fordítva mondta volna: nem gazember, de reménytelen). Sosem voltam felmentve, ellenben kétszer is dícséretes ötösöm volt tornából. Bármilyen fura: a torna lett a kevés sikerágazat egyike.

Lajos bácsi, a legendás kapus.

Az a fajta meghatározhatatlan korú bácsi, akiről feltehető, hogy mindig is létezett és lesz is. Valószínűleg már így született, Lajos bácsinak. Kis bajusszal, micisapkában, szürkéskék köpenyben, posztómamuszban. A kapu melletti szolgálati (házmesteri?) lakásban lakott, és folyton ott sertepertélt a maga megfontolt módján a környéken. Este pihent csak meg, ücsörgött egy kicsit egy karosszékben, simogatta Muki, a cirmos macskát. Voltaképp Lajos bácsi is Pannonhalma volt, lehetett volna azzal kezdeni az idegenvezetést: És tessék jobbra tekinteni, kedves vendégeink, ott söpröget Lajos bácsi.

Mert aztán kiderült, hogy Lajos bácsi maga a titok. A jelentéktelen, szürke külsőhöz különös történet tartozott, ami egyszer mindenki fülébe eljutott, bár általában jelentős variációkkal.

A háborúval kezdődött. A hegy menedék lett sokak számára, a nagy tekintélyű Vencel atya el tudta intézni, hogy a svájci Vöröskereszt oltalma alá vegye az apátságot. A kolostor tetőcserepeire nagy Vöröskereszt-emblémát festettek, hogy a repülőből is észre lehessen venni, mi nem térkép e tájban. Gyűltek a menekültek, és egy nap az ezer éves falak között megszületett az első kisbaba is.

Ebben a vészterhes időben került ide Lajos bácsi is. Molter tudósított róla, a mindentudó. Az ő verzióta szerint Lajois bácsi zsidó volt, és a nyilas időket – amikor a “testvérek” tettek egy-két kísérletet a házkutatásra, behatolásra – a főapáti lakosztály egyik szekrényében vészelte át. Ez nagyon kalandosan hangzott, az sem ütött szöget a fejembe, hogy a kolostorban megbújó többi zsidó menekülthöz képest Lajos bácsi mért volt fontosabb személy, ráadásul akkor még fiatal legényként, aki ilymódon élvezte a főapát kitüntető figyelmét.

A másik variáció szerint Lajos bácsi nem volt zsidó, és pontosan nem is lehet tudni, mért, hogyan került ide, ellenben éppenséggel ő volt az, aki a civilként az újabb és újabb bebocsáttatást kérők elhelyzését, a különös veszélyben lévő személyek bújtatását intézte és törődött velük.

De nem lehetett tudni semmi biztosat, és az senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt a szürke köpenyben kulcsot csörgető, piszmogó, gyomlálgató bácsit megkérdezzük: mi történt. Mert jó volt így, ez a Lajos-bácsi legenda, ami másról szólt, mint amit addig tanultunk-hallottunk a régi iskolánkban, láttunk a tévében.

Beszélgettünk Lajos bácsival, vagyis inkább ő velünk, egykettőre mindenkinek tudta a nevét, ha kifelé vagy vissza igyekeztünk, megkérdezte, hogy s mint, merre jártunk, hová-hová. Egy időben rászoktunk, hogy a macskájának vigyünk mindenféle maradékot, valamiért úgy éreztük – élen Csúzyval -, hogy nem árt jóban lenni Lajos bácsival, a nagy titkok tudójával, hátha egyszer jól jöhet a jóindulata. A Mukinak csomagolt eleséget azonban eléggé egykedvűen fogadta, Hát jó, tegyétek oda le…, mutatott a kis lakás ajtaja melletti helyre, aztán ha mentünk ellenőrizni, hogy Muki evett-e a kosztból, azt láttuk, hol belekóstolt, hol ott hagyta. Ez a törleszkedés akkor ért véget, amikor egy különösen gazdag csomagot találtuk kis idő múltán a szemetes tetejére hajítva; Csúzy mint fővezért ekkor közölte, hogy befejezte a vén “zsidórejtegetővel”.

De ez csak egy kis epizód maradt, hiszen mint itt oly sok minden, sőt majdnem minden, Lajos bácsi is örök volt, elmozdíthatatlan. Hosszú évek, sőt évtizedek után is, ha visszatértem, Lajos bácsi, egyre öregebben, de mégis hamisítatlanul a régi önmaga, ott ücsörgött a kapu mellett. Körlevél érkezett, amikor majdnem száz évesen meghalt. A teljes nevét is akkor tudtam meg, vagyis hogy volt rendes neve is, Torda Lajos. De akkor már halott volt.

A tanárnők, akik legalább annyira voltak nők, mint tanárok.

Először a döbbenet: az atyák között női személyek? Mert azt tudtam, hogy Mária néni, győri zongoratanárnőm hetente egyszer kibuszozik zongoraleckéket adni, de Mária néni legfelebb néni volt, ha ugyan nem – rossz pillanataimban – banya, és bár elgondolkodhattam volna azon is, hogy egy “banya” mit keres a szent falak között, igazából ez még beleillett a képbe.

Az viszont merő meglepetésként ért, hogy három tanárnő is tanít majd bennünket, matekra, oroszra és angolra. A németeseknek eggyel kevesebb nő jutott.

Márta néni a tornatanár, Zoli bácsi felesége volt, és mondhatni, mi évfolyamunk kedvéért szerződtette Rikárd atya, mert se előttünk, se utánunk nem oktatott, de akkor épp tanerőhiány mutatkozott matematika fronton.

Márta néni különös jelenség volt, nem túl nőies, akár, ha beöltözött volna, titkos apácaként is el lehetett volna adni, ahogy a kolostorépületben vonul, intézkedik. Mert erőteljes személyiség volt minden tekintetben, fizikailag és hozzáállásban is. Azt sugallta, a matematika nagyon komoly dolog, és bár ő az okítója, voltaképp bevehetetlen vár.

Júlia tanárnő és Edit tanárnő úgy tartozott össze, mintha az itteni létnek lettek volna valamiféle aprószentjei, kizárólag közösen ábrázolva, kifaragva a gimnáziumi folyosó valamelyik sarkában, de mégis jól látható helyen.

Ámbátor, nagyon is elevenek voltak ők, mindketten a maguk módján, mégis egymásba fonódóan.

Júlia tanárnő pici volt, szikrázó szemű, és mindig lelkes. Pedig oroszt tanított, ami nem volt egyszerű. Az ország négy, illetve negyven sarkából összeterelt gyerek orosztudásának együvé csiszolása már-már teljesíthetetlen kihívás volt. Ott voltam én, aki a győri tagozatos suliból jöttem, és ha szótárral is, de Solohovot olvastunk nyolcadikban, Szúgybá cselovéká. Fél oldalt fújtam belőle kívülről, hogy Andrej Szokolov hogy s mint járta meg a háborút. Ezzel szemben akadtak néhányan, akik írni is alig-alig tudtak, nem mindegyik ciril betű volt az ismerősük. Megkeződött hát a felzárkóztatás, ami négy éven át tartott, negyedikben át lehetett csúszni annyival, ha valaki nagyjából el tudta ragozni a zsoltüj trámvájt vagy nóvájá knyígát.

És Júlia tanárnő mégsem csüggedt, somolyogva csóválta a fejét, ha valamit nagyon nem tudtunk, vagy nagyon is tudtuk, miféle megjegyzést tettünk, afféle pajkosat, mert kinek tettünk volna ilyesmit rajta kívül. Urak, urak…, somolygott tovább, hintázott a katedraasztal szélén csücsülve, ölébe eresztett oroszkönyvvel. Nehéz lenne megbecsülni, hogy hányan voltak szerelmesek Júlia tanárnőbe, azzal a reménytelen kamaszszerelemmel, ami képzeletben mindent megenged; és érdekes szociológiai tanulmány lenne végigkérdezni az érintetteket, vajon e szerelmeken ejtett-e csorbát egy elégtelennel honorált oroszdolgozat vagy felelet. De egy-egy ilyen felelet is mennyire más volt, mint kémia vagy akár magyar órán, Deziré atya vagy Elgár atya színe előtt állva. A Júlia tanárnő féle szigor ebben a közegben lágynak tetszett, szinte élvezhetőnek, ami nem pusztán kijár a nem-tudónak, hanem jár neki, megszenvedett érte, hogy Júlia tanárnő így nézzen rá, próbálván komolynak lenni, De hát Pistikém, Tamáskám, Lajos úr…, nem lesz ez így jó; és az illető közben vigyorgott, mert jó volt neki, hogy Júlia tanárnő most külön hozzá intézi a szavait, most csakis vele foglalkozik, még abban a szent minutában is, amikor beírja az egyest vagy odakanyarítja a hattyúnyakú kettest. Amikor harmadikban a vasfogú Bódog atya vett át bennünket oroszból (és magyarból), összenépi lázadás tört ki, ami odáig ment, hogy még Deziré atya is mellénk állt, atyánkká lett, mert bizonyára szükség volt hathatós közbenjárására, hogy az utolsó tanévre Júlia tanárnő (és Elgár atya) visszatért hozzánk, és azután már csak folyosón hallottuk Bódog atya eszelős röhögését, és idéződött fel általa kedveskedő szólása, Elhajítalak, kistestvérem…!

És újból láthattuk Júlia tanárnő szikrázó szemét, ahogy nézett ránk a katedraasztal sarkán hintáztatva magát.

Edit tanárnőnek nem szikrázott, hanem villogott a szeme, és ez nagy különbség volt. A legelső angol kifejezés, amit megtanultunk, nem a Good morning volt, hanem a Shut up, illetve csak később derült ki, hogy így kell írni, mi csupán annyit hallottunk két percenként végigsüvíteni a termen, hogy Sátáp!, Sátáp! Rögvest megéreztük, hogy nem dicsérni szoktak így a messzi Angliában.

Edit tanárnőnek elméletileg könnyebb dolga lehetett volna bárkinél, egy elegáns nyugati nyelvet tanítani, ami – és ezt valószínűleg a leglustábbak sem vitatták volna – minden a későbbiekben kizárólag a hasznunkra válhat; ám Edit tanárnő lett az angol nyelv eleven megtestesülése, és ez némiképp gátat szabott a lelkesedésnek. Ettől függetlenül akadt, aki Edit tanárnőbe volt szerelmes, és nem Júlia tanárnőbe, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy az életben semmire sincs egyetlen és mindenkire érvényes recept; a nyelvoktatásban épp úgy nem, mint az asszony- és Isten-szerelemben.

Egyszóval, ezt is itt kezdetük el kapizsgálni.

* * *

Szeretnék végre beteg lenni. Úgy, ahogy szinte mindenki megbetegedett már, minek örömére levonulhatott a betegszobára. Akadnak profi betegek, akik havonta legalább egyszer eltűnnek néhány napra, és csak a hetestől hallom, Omacht betegszobán van, Klein Franci betegszobán van, Halász betegszobán van. Nem tudom, hogyan csinálják, mert az én elszánt, de tán mégsem eléggé erélyes próbálkozásaim rendre csődöt vallanak.

Betegszobára kerülni kizárólag Teodóra nővér engedélyével lehet, vagyis ő utal be. Teodóra nővér a legvidámabb a nővérek között, nem összevont szemöldökkel vizslat, mint a folyosón közlekedő nővérek, a konyhán dolgozók többsége, minden gyerekben potenciális kis bűnözőt gyanítva. Hiszen hozzá betegek fordulnak, vagy legalábbis olyanok, akik betegek óhajtanak lenni. Mert úgy vélik, jó lenne itt lent, a betegszoba óvóhelyén tölteni néhány napot.

De ahogy otthon apámat sem sikerült meggyőznöm róla – egy kivétellel -, hogy tessék, nézze meg, milyen beteg vagyok, úgy Teodóra nővér is rendre azon a véleményen van, lehet, hogy csúnyán köhögök, lehet, hogy van egy kis hőemelkedésem, ááá, nyissam a szám, jó, tényleg picit piros a torkom, de ilyen szívós fiúcskának, mint én, az efféle meg sem kottyan. Vegyem be ezeket a tablettákat, igyam meg ezt a zöld készítményt, meglátom, reggelre kutya bajom sem lesz.

Megesett, hogy Molter kísért le, mondván, járni sem tudok a gyengeségtől, de Teodóra nővér átlátott a szitán, mint egy ritkás fonatú gézlapon; ám, ha már ott volt, megvizsgálta Moltert is, és talált is valami gyanús pöttyöket a manduláján, ami nem tetszett neki, így aztán Molter maradhatott, nekem kellett segíteni neki levonulni ágyneműstől, tanszerestül.

Maradtak hát a látogatások: Teodóra nővér puritán rendelőjében az egyre vérszegényebb próbálkozások alkalmával, és a betegszobára sikeresen lekerült cimboráknál. Ha a főképp télideji, délutáni, esti osztályteremnek volt egy különös, alapvetően csöppet sem kellemetlen, sőt, egy idő után mindennek ellenére mégis csak otthonos hangulata, akkor a betegszoba termeinek még inkább. Volt egy kisebb szobácska, mindössze négy ággyal, egyetlen ablakkal, igazi kis kuckó. És volt a nagy terem, ahol legalább húsz szenvedő páciens elfért. Megesett, hogy egy-egy influenzajárványos időszakban telt ház volt, de sokkal jellemzőbb volt, hogy a mivel a kis négy ágyas megtelt, a nagyban négy-öt ember heverészett, teljes szanatóriumi viszonyok közepette, csak vécére menni és enni kellett felkelniük, nem hogy reggeli torna nem létezett idelent, de ágyba parancsolták, aki túl sokat csoszogott ide-oda a papucsában.

Ha visszatért közénk a gyógyult Omacht, Klein Franci vagy bárki más mázlista, nem a betegség gyötrelmei, sápadtság látszott a képükön (tisztelet a nagynéha becsülettel szenvedő ritka kivételnek), hanem valami különös, élvetegnek is mondható, minden esetre megelégedettséget sejtető fény, amire sokkal inkább lehetett vágyakozni, mint a kisközösségbe járók sugárzó ájtatosságára.

Ám nem hiába hallottam rendre, szinte minden felöl, hogy a kitartó munka, a szorgalom és az elszántság előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

Mert egy koratavaszi, de még cefetül hideg nap estéjén megint ott ücsörögtem Teodóra nővér rendelőjének fehérre mázolt forgószékén, és ténylegesen rosszul voltam. Fájt, lüktetett mindenem, úgy éreztem, hogy a szemem ki akar potyogni a helyéről. Megtörtént a lázmérés, a spatulázás, a sztetoszkóp mindig hideg fejével való tüdő- és szívhallgatózás.

Teodóra nővér szótlanabb, komolyabb volt, mint bármikor előzőleg. Nem csoda, mert nagy dolog bejelentésére készült, illetve kényszerítette rá a…., szóval: kényszerítettem rá. Ki kell mondja az ítéletet, miszerint kezdődő tüdőgyulladásom van, és azonnal befektet a betegszobára. Fel is kísért a fölszinti folyosóig, ahol Botosba botlottunk (ő is viszonylag rendszeres páciense volt, jól ismerték egymást), akit a nővér megkért, hogy maródi állapotomra való tekintettel, segítsen leköltözködni. Még arra is volt gondom, hogy Deziré atyát értesítsem, elvégre – ugyan nem az ő mércéjével mérve -, de mindez egyfajta diadal volt, a villódzó-színes betegség diadala a szürke mindennapok felett; tudnia kellett, hogy távozom, néhány nap erejéig biztosan távol leszek, mivel a tüdőgyulladás mesés tájaira repítő, izgalmas utazáson veszek részt. Deziré atya ugyanúgy nézett fel, mint amikor vécére kéretőzik az ember stúdiumon, vagy pénzt kér a szünetben, tán egy kicsit hosszabban vizslatott, mint máskor, de tudhatta, ha Teodoróa nővér megengedte, hogy beteg legyek, akkor ő semmit sem tehet. Elhangzott a Tessék, ugyanazzal a hangsúllyal, mint mindig, mert jó, ha az életben vannak meghatározó állandók, és mostanra már rég tudhattuk, hogy a Deziré atya Tessék-je nem azt jelenti, hogy most beleegyezik valamibe, hanem csupán elviseli, hogy a világ nem úgy működik, ahogy amúgy működnie kellene, és akadnak pillanatok, amikor még ő, Deziré atya sem tehet ellene semmit.

Botos segítségével elindultam lefelé a mélybe, ahol megint egy más, egy másabb világ várt rám. Amit ismerni véltem, de ezúttal tudtam, hogy más lesz, mint amire számítok, ráadásul tüdőgyulladásom sem volt még soha.

A kisebbik szobában, az ablak melletti ágy állt üresen, az lett a helyem.

Akkorra már tényleg levert a lábamról a nyavalya, ezért ahelyett, hogy annak tudtam volna örvendezni, milyen jó sorsom lesz itt, hiszen, már fél nyolckor behuppanhatok az ágyikóba, és bizonyára pompásan töltjük majd az időt a többi betegtárssal, tényleg forgott körülöttem minden, izzadtam és vacogtam egyszerre, azt sem tudtam felmérni, kikkel kerültem egy fedél alá.

Teodóra nővér is látta, hogy ezúttal tényleg nem tréfálok (elvégre ezt ő állapította meg), úgyhogy szigorú Tetrán-kúrára fogott. Erős antibiotikumnak számított, amit ráadásul négy óránként kellett bevenni, hogy hatását kifejtse.

Milyen rendes gyerek vagyok, lám, nálam a betegszoba valóban egyenlő a betegséggel, nem úgy, mint más, rafinált szimulánsok esetében.

A következtő két napról nem is tudok sokat, leginkább az éjszakai ébresztések emléke van meg, amikor kék fényben jelenik meg a nővér arca, fölém hajol, lázat mér és hozza a Tetránt, amit néhány, nehezemre eső korttyal beveszek, majd visszazuhanok összeizzadt párnámra, a sötét kábaságba.

Arra ébredek, hogy nyitva az ablak, süt be a nap, odakint mintha megérkezett volna a tavasz, március eleje van.

Most tudok csak körbenézni istanigazából. A három betegtárs láthatólag vidám életet él, rádiót és magnót hallgatnak, Video killed the radio star, szól halkan a mellettem álló éjjeliszekrényen, két fiú egymás felé hajolva kartyázik. Itt van Göce is, aki már negyedikes. A kezdetektől nagy tisztelője vagyok ennek a bongyor hajú fiúnak, aki elsőben, a legelső itteni hétvégén megvédett, amikor kibuliztam, hogy az Olasz Nagydíjat nézhessem az osztrákon a Jedlik-teremben, nem engedte, hogy a többiek átkapcsoljanak valami hülye filmre. Mert Göce is Ferrari-drukker volt, naná.

Most valami filmről magyarázott, ami 16 éven felüli volt, remélték, hogy – így mondta – “reszelnek” majd benne, de semmi nem volt, csak kardozás, megette a fene az egész. A két elsős csüggött rajta, Göce élvezte, hogy mesélhet bármit, annak sikere van, elvégre egy negyedik szavaira oda kell figyelmezni, egy negyedikes többet tud bárkinél, biztos, hogy többet, mint bármelyik atya, esetleg az összes atya együttvéve.

Ebben a társaságba tértem vissza a lázálmok birodalmából. Mondták, főleg az elég nagyszájú ágyszomszéd elsős, hogy milyen szarul voltam, ő maga is segített Teodóra nővérnek itatni, sőt, állította, hogy egyszer teljes ágyneműcserét bonyolítottak, mert úgy szétizzadtam, de mindebből semmire sem emlékeztem. Az elsős pesztrálásnak tudomásul vétele kissé nehezemre esett, és az is, hogy bár én tartottam magam Göce örök barátjának és félig titkos fegyvertársának a Ferrari miatt, a betegszoba erjesztő kovászában az elsős is teljesen egyerangú társsá érett, akivel már fél szavakból is megértették egymást; röhögtek mindenen, én meg, hiába,hogy testileg végig itt voltam, mint egy messziről jött, csak lestem kukán, mint aki még a szavak puszta értelmével sincs tisztában.

Mindez csak rövid ideig tartott. Mert ettől kezdve – és ez jelentette az igazi gyógyulást – megízlelhettem azt a betegszobai létet, amiért mindig is vágytam ide. A pihenős, lassú, mégis valami fura vibrálással teli napokat, napszakokat, amik még sokkal balzsamosabbnak és kéjesebbnek bizonyultak, mint amire számítottam. A távolabbi ágyról az egyik elsős felment, de még aznap megjött a A-ból Verpeléty, egy magas, görbe hátú gyerek, aki óránként szólalt csak meg egyszer, de akkor fetrengtünk a röhögéstől, mert vagy hihetetlen nagy baromságot mondott, vagy vitriolosan találót.

Teodóra nővér jött, kiosztotta a gyógyszereket, lázat mért, akit túl sokat hallott vihogni, azt megfenyegette, hogy szedheti a cuccát, és mehet fel a hálójába. De igazából nem kapkodta el pártfogoltjainak elbocsását, úgy tűnt, amilyen keservesen lehetett ide lekerülni, utóbb annyira ragaszkodott a védenceihez.

A vasárnap is a begtegszobán ért, megtudhattam hát, milyen az, ágyban fekve misét hallgatni. Reggeli visszabújtunk a paplan alá, amikor megjelent Szabolcs atya. Csöndes, idősebb szerzetes volt, aki már nem tanított, egyetlen „közéleti” tevékenysége volt, a bélyegkör vezetése, ami annyiból állt, hogy kiírta az első emeleti táblára, hogy megérkeztek az új sorok, első napi bélyegzett blokkok. Csúzyval lassacskán odaszoktunk hozzá, mert valaha mindeketten gyűjtöttünk bélyeget, Csúzynak még katalógusa is volt, abból okumlálta ki, hogy egy-egy régebbi darab mit érhet. Mert aztán ezekből néhány tetszetőset el is csentünk Szabolcs atya gyűjteményéből. Szabolcs atyának egyetlen paraguayi bélyege sem volt, de annál szebb Hitler- és Sztálin-sorozatai, amire nagyon fájt a fogunk. Könnyű volt a mit sem sejtő, kissé szórakozott, lassú atya figyelmét elterelni, átcsalni a másik helyiségbe, hogy aztán míg újabb és újabb borítékok között keresgélt, a kék iskolaköpeny zsebében eltűnjön egy-egy szép színű, ép fogazatú Hitler és Sztálin.

Most már miseruhába öltözve lépett be a betegszobába Szabolcs atya, az asztalt, amin enni szoktunk, szépen megterítette a legmisztikusabb étkezéshez, és mint Katz tábori lelkész, egy régi, csatos táskából elrámolta a szertartás kellékeit.

Feküdtünk négyen a négy ágyban, a kissé felpolcolt párnákon, a paplan fölött összekulcsolt kézzel. Teodóra nővér segédkezett, és mi meg szépen mondtuk a válaszokat, négy szállingózó fiúhang, És a te lelkeddel…, Uram, nem vagyok méltó, hogy…., és a végén, amikor Szabolcs atya – bő negyedóra elteltével – kihírdette, hogy A szentmise végetért, menjetek békével, zengtük, hogy Istennek legyen hála. És nem mentünk sehova, feküdtünk tovább, mert Szabolcs atya ment el, összecsomagolta a mise-kellékeket. És megint egyszerű, kórtermi vasárnap volt, jöhetett a kalács és kakaó.

Aztán meggyógyultam és soha többé nem kerültem le a betegszobára. Igazából már nem vágytam oda, mert tudtam, olyan, mint az első, lázálmos ott tartózkodásom volt, úgysem lesz már. A szomszéd ágyon tanyázó elsőssel még köszöngettünk egymásnak egy ideig a folyosón, de aztán ez egyszer csak elmaradt, elvégre egy ilyen betegség, ami jön-megy, nem lehet örök kapocs. Göcével bezzeg rendszeresen leálltunk dumálni, de sosem került szóba, miképp is heverésztünk ebben a távoli bolygónak tűnő kórteremben; adott elég muníciót az autóverseny, a Ferrarik szereplése, és aztán a közös gyász, Villeneuve halála ’82 tavaszán. Abból úgysem lehetett kigyógyulni, nem segíthetett sem Teodóra nővér, sem Szabolcs atya a tábori monstranciával.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top