Archív

Alkalmi áron

Egy három éves novella, három napos új befejezéssel.

SvejkA szocializmusban a lányoknak volt jobb. Őket nem hívták be katonának. Akadtak olyan elvetemült apák és nagyapák, akik azt a nézetüket hangoztatták, hogy a két éves szolgálat (határőrségnél három) kifejezetten jót tesz. Tanultok egy kis becsületet! Toll a fületekbe, gondoltuk.

Amit lehetett, megtettünk, hogy más tanuljon egy kis becsületet a Magyar Népköztársaság néphadseregében, ne mi. Titkos megoldások és receptek jártak szájról szájra. Törj össze tíz darab iskolai fehér krétát, oldd fel egy pohár vízben, hajtsd föl közvetlenül sorozás előtt. Húsz darab méregerős feketekávét igyál aznap reggel. Játszd el, hogy epilepsziás (skizofrén, pszichopata) vagy – az epilepsziás a nyerő, ha tudsz a szádban tartani némi szappanhabot, mely a szükséges pillanatban kiülhet a szád szélére. Szerezz orvosi igazolást szívinfarktusról, agyvérzésről, kétoldali kulcscsonttörésről.

Soha senkivel nem találkoztunk, aki a sorolt módok bármelyikével megúszta volna, de szilárdan hittük, ha elég ügyesek lennénk, sikerülne. Nem voltunk elég ügyesek. Szerencsére mire betöltöttük a tizennyolcat, már bevezették az „egyetemi előfelvett” intézményét. Aki fiú létére bejutott valamelyik főiskolára vagy egyetemre, azt a tanulmányi idő megkezdése előtt vonították be – ám csak egy évre. Ami azért nagy különbség.

Száznemsok kilométerre található Kalocsa a fővárostól, dél-keletre. Mégis négy-ötórás vonatozásba tellett akkoriban, hogy oda lejussunk. A ramaty Józsefvárosi Pályaudvarról indultunk, aztán át kellett szállni, a csatlakozásra sokat várni egy mezővárosban. A három vagonból álló ócska vicinális, mely ritkán indult a menetrend szerint, a domboknál kétszer is nekifutott, hogy egyszer följusson. A kocsikat fekete, régimódi kályha fűtötte télen, melybe a kalauz lapátolta a szenet. A kalocsai állomás csöppnyi indóházától még háromnegyedórás kutyagolás következett a település határában lévő laktanyához.

Ha valamelyikünk nagy ritkán eltávot vagy szabadságot kapott, a vicinálison együtt utazhatott néhány szovjet katonával (mi ruszkiknak hívtuk őket), akik azonban csak szabadságra mehettek – eltávra (72 óra) sosem engedték őket, a szovjet parancsnokság nem akarta, hogy császkáljanak Magyarországon. Útban a főváros – a vecsési katonai reptér – felé duhajul vigadoztak, megosztva a vodkát a hazaengedett magyar honvédekkel. Visszafelé a levertség szürke ködében nélkülünk ürítgették lapos flaskáikat.

Laktanyánkat fél méter vastag, két és fél méter magas fal övezte a bal oldalon. Tudtuk, mögötte vannak a ruszkik. Semmit nem láttunk belőlük. Nem is hallottunk. Az világos, hogy nincsenek emeletes házak odaát. Talán sátrakban laknak? Vagy jurtákban? A mi laktanyánk még Ferenc József idején épült, a miniszteri betonút két oldalán négyemeletes kockaépületek. Az ablakok középre néztek, így a ruszkikhoz legföljebb a lapos tetőkről leshettünk volna át. A lapos tetőkre azonban szigorúan tilos fölmenni.

Néha-néha szemünkbe ötlött a látvány, amint a falon túl egy emberi fej húz el, általában ferde kucsmában. Tiszt, lovon, gondoltuk. Ha a mi tisztjeinktől próbáltunk felvilágosítást kapni, leugattak, tabu! Az egyik főhadnagy odáig ment: Miféle szovjet laktanya? honnan veszik? nincs semmiféle szovjet laktanya! gyári munkások laknak ott! Magyarok? – kérdezte valaki tanácstalanul. Naná, majd albánok!

Hazudnak. Találgattuk, mit csinálhatnak a ruszkik a fal mögött? Egyáltalán, miféle fegyvernem? Ha tankosok volnának, ahogyan a szovjet katonákat általában elképzeltük a háborús filmekből, hallanánk a T-34-esek dübörgését. Talán hírszerzők? De milyen híreket szerezhetnek itt, az isten háta mögött? A laktanyák mögötti mezőn volt a gyakorlótér, oda soha ki nem jöttek. Az egyetlen kapcsolat a közös zötyögés a vicinálison, ám ahhoz senki nem tudott eléggé oroszul, hogy ott tájékozódjék. Miként képesek éveket eltölteni oda bezárva anélkül, hogy elődugnák az orrukat?

Mér, és aki börtönben van? – kérdeztük társainktól és magunktól.

Terjengtek különféle pletykák. A szökést odaát halállal büntetik, a vétkeseket a túlsó falnál lövik agyon hajnalban, viharos éjszakákon, amikor a mennydörgés elnyomja a puskaropogást. Olykor furcsa konyhaszagot hozott felénk a szél. Káposztaleves, mondta valaki. Borscs. Máskor hagyma és kozmás hal szaga jött át.

Múltak a napok, kegyetlen lassúságban. Minél közelebb kerültünk a sorkatonai szolgálat végéhez, annál képtelenebb csigavánszorgással haladt az idő. Sőt állni látsszék. De valahogyan csak eljutottunk a cső végéhez. Amikor leszerelt társainkkal együtt kikászálódtunk a vonatból a Józsefvárosi Pályaudvaron, szent esküvéssel megfogadtuk, ebben az életben többé be nem tesszük a lábunkat Kalocsára, sőt e ramaty pályaudvarra sem. Az országnak azok a megyéi, ahová innét kell menni vonaton, számunkra megszűntek létezni.

Te betartottad. Pöfögő gőzmozdony húzta szerelvényként zakatolt az életed előre, ismerős és ismeretlen tájakon. Voltál szerelmes, férj, atya, győztes, elvált, lelkes, ösztöndíjas, letaglózott, szabad úszó, szabadon fuldokló, partra evickélő. De hallani sem akartál a pályaudvarról és Kalocsáról, akkor sem, amikor a sors tréfájaként hivatali útra küldtek oda, inkább beteget jelentettél. Nem hazudtál, katonáskodásod színhelyének gondolatától is rosszul lettél.

Tapasztaltad, mások azért túltették magukat ifjúkorotok legrandább évén. Házibuliban gyakran megesett, hogy korodbeli hímek adomázni kezdtek a néphadseregben töltött hónapokról, ahhoz hasonlóan, ahogyan az ember a gimnáziumi kalandjairól mesél. Ők mintha nem szenvedtek volna annyira, mint te. Az ő idegrendszerükben a szörnyűségeket valamiképp békévé oldta az emlékezés. Már nem a szocializmus rettentő túlzásokba eső karikatúrájának festették le a harmadosztályú hétköznapi fasizmust, amivé bunkó kiképző tisztjeitek és tiszteseitek változtatták a haza védelmét. Történeteik, akárha ha Svejkből idéznének.

Nem értetted, hogyan feledhették el: heten meghaltak közületek, hárman őrségben lőtték agyon magukat, a többiek hadgyakorlaton estek áldozatul balesetnek és emberi hibának, nem nagy ügy, vállalható selejt, vélte X, százados. Miként nyomhatta el bennük az örökös kiszolgáltatottságot és a magánemberi szuverenitás durva fölszámolását néhány vicces vagy poénosan előadható anekdota, amivel megnevettetik mindazokat, akik sosem voltak katonák, főként a lányokat.

Húzott azonban tovább az idő, egyre ismeretlenebb állomásokra, nemcsak te álltál minden fülkefényben, hanem a szeretteid is. A lányod például, akit nyaranta elvittél kéthetes autós utazásokra, Fedezzük fel Magyarországot jeligére. Külföldre hordja eleget az anyja. Mindig más megyében csalinkáztatok, ott éjszakázva panzióban, magánháznál vagy kempingben, ahol rátok esteledett. Sorsolással választottatok megyét. Harmadszorra, mit tesz Isten, Kalocsa megyéjét húzta a lányod. Nagyot nyeltél. Hát, már olyan régen volt… mindegy. Eleinte gondosan elkerülted az erős paprikájáról, s nem ezredről híres várost. Ám a lányod, aki épp eleget hallott tőled róla, a pokol szinonimájaként, azt kérdezte: Ne nézzük azér’ meg?

Ráálltál. Időközben Magyarországon eltörölték a sorkötelességet. A kapitalizmusban már a fiúknak jobb, ők happolják el a valamirevaló állásokat a lányok elől.

Buffogott a szíved, amikor odaértél. Elhagytad a település elejét jelző táblát. Ismeretlen városba kerültél. Egyetlen ház vagy utca sem emlékeztetett arra, ami benned élt. Hol a pályaudvar? Tudtad, a bekötő út elején, ám ahelyett rögtön lakótelepféle, aztán üzemcsarnokok. Mi történt? Szégyenszemre fölvilágosítást kellett kérned egy járókelőtől. Útbaigazított, s hozzáfűzte, az ezred már megszűnt. Hogyhogy megszűnt? – kérdezted volna, de dudáltak mögötted.

Aha. A laktanya környéke alaposan beépült, azért nem találtad. Kocsidat a főbejárat előtt hagytad, ahol annak idején nem parkolhatott ember fia. Kiszálltatok. A kerítés, a vaskapu, a miniszteri út és az épületek a helyükön, ám a tábla szerint Továbbképző Központ van az ezred helyén. A fegyveres őr barátságosan köszönt, s készséggel szolgált felvilágosítással – a ti időtökben szóba sem állhatott senkivel, ellenben köteles volt följegyezni az arra haladó gépjárművek rendszámát. Tanfolyamokat tartanak itt, magyarázta, a hivatásos állománynak. Tipródtatok néhány percig. A lányod indulni akart, éhes volt. Akkor jutottak eszedbe a ruszkik. Terelted arra a lányod a könyökénél fogva.

Úristen… A vastag fal elöl kibontva, és… sehol semmi, leszámítva egy portásfülkének látszó bódét. Magas fák. Erdő… azóta nőtt? Földbe gyökerezett a lábad. Kijött a fülkéből egy barátságos, korodbeli férfi. Hogy az önkormányzattól jöttetek-e? Ráztad a fejed. Kérem szépen, volt itt egy rusz… szov… orosz laktanya, kezdted akadozó nyelvvel. Nem, itt mindig röptér volt, mondta a férfi, jöjjenek be, megnézhetik. Valóban, lapos, nagyalakú hangár árválkodott a fák takarásában, keskeny kifutópályák futottak három irányba. A betonszalag már töredezett, de az irányfények a helyükön, a reptereken szokásos csíkok, itt-ott fehérrel odapingált cirill betűs jelek, lekopóban. Mostan az önkormányzat eladja a francba az egészet, mondta a férfi, ha valakinek röptér köll, alkalmi vétel.

Reptér??? Soha nem hallottátok sem fölszálló sem landoló gépek motorzúgását, kerékcsikorgását. Képtelenség.

A lányod gyomra korgott. Elbúcsúztatok. A portásfülkére odasprézték görbe betűkkel, hogy eladó, s egy mobil telefonszámot. Töprengtél, fölírjad-e. Á, röptér sem köll neked, főleg nem itt, bármilyen alkalmi az ára.

Azóta sem került épeszű magyarázat. Ahogyan hátrahagyott ifjúságod más fölfeslő titkaira sincsen.

Epilógus

A honlapomon kevéssel ezelőtt összeakadtam az internet labirintusában egy ifjú olvasómmal, az illető lány, sőt ifjú anya. Ehhez képest sajátságos módon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik, vagy –zott, a levelezés kezdetén. Megkértem, nézne utána, mi lehetett a helyzet a kalocsai szovjet laktanyával. Azt mondta, nehéz ügy, az a nemzedék már nyugdíjba ment. Csodával határos módon mégis sikerült neki. Kiderült egy régen visszavonult magas rangú katonatisztről, akivel baráti kapcsolatban maradt, hogy a kalocsai magyar laktanya ezredparancsnoka volt, kevéssel az én sorkatonai szolgálatom időszaka előtt. Ő tudta a választ. A hatvanas években korszerű reptéri bázist létesítettek az oroszok a jelzett helyen. Ám amikor a néphadseregnél is használatba vették a MIG típusú vadászgépeket, azoknak már rövidnek bizonyult a kifutópálya, így a továbbiakban már nem használták a repteret, csak őrizték. Ez történt a magas kőkerítés mögött. Valami titokzatosabb és költőibb megfejtésben reménykedtem. Mit mondhatnék? A valóság nem mindig jobb író nálunk.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top